Nézőpont kérdése

Sziasztok!

Kacérkodom mostanság az írással. Régebben volt pár kis szöszöm, egyoldalas kis miazmák. De hamar abbamaradt. De ma úgy döntöttem megosztom Veletek egy régebbi írásomat. Olyan 5-6 éves lehet. Szeretnélek titeket megkérni arra is, hogy a véleményeteket alatta kommentben bátran fejtsétek ki, hisz ebből tanul a moly. Szerintetek érdemes foglalkoznom vele hobby szinten?



Szörnyű nap van mögöttem, s most még ez is. Üljek végig egy kétórás műsort, amihez semmi kedvem nincs, csak mert a drágalátos anyám barátnője megbetegedett, s nem tudott eljönni. Legszívesebben most azonnal sarkon fordulnék, de nem hagyhatom itt egyedül azt, aki megszült. Vajon a fiatalságát hozza vissza neki, vagy miért jár folyton ilyen estékre. Mi van itt oly érdekes? Versek, pár tánc, s egy mesejáték. Nem értem meg, mi ebben a jó. Ezért kiadni pénzt. Felesleges. Inkább fektette volna be, mondjuk az én még nem létező autómba. Tudja, hogy kellene már egyet vennem, hisz minden nap szinte kések a tömegközlekedés miatt, s a főnököm már a kirúgással fenyegetőzik. 

Na, ez a fazon is… Micsoda egy pojáca. Látszik rajta, mennyire nem élvezi a munkáját. Pedig ebben mi lehetne ugyan szörnyű? Csak kiáll a színpadra, rizsáz valami szöveget, bemutatja a következő előadást, és ennyi. Bezzeg, ha ő is az építkezésen gürizne nap nap után, megtudná mi az az igazi fáradtság, fizikai terhelés. 

- S most jöjjön az est utolsó fellépője, a tizenhat éves Polett, aki a saját maga által összeállított modern tánc kavalkádját adja elő.

Végre, nemsokára mehetek haza. Holnap is hosszú napom lesz, s még pihenni sincs időm, hála ennek a kislánynak. Hm, ha úgy nézzük, nem is rossz, tehetséges. Milyen szépen, kecsesen mozog, mégis tele vidámsággal és huncutsággal. Olyan, mint mikor az udvaron fogócskáztunk a bátyámmal, még a régi háznál. De szép is volt!

Egyre gyorsabb a zene, egyre jobban dübörög. A mozgása zihálttá válik, olyként tekint körbe, mint a megriadt őz az erdőben. Szökken ide, s oda, menekül, eszembe juttatva, mikor a sok adósságom összegyűlt és majd felemésztett engem is, vagyonomon kívül.

Lassan, de észrevehetően könnyebb dallamra vált a zene. A lány lépései nyugodtabbá válnak, és a zene halkulásával alakja a színpad hátsó felét borító sötétségben eltűnik, mintha ezzel azt üzenné, hogy az élet igaz, hogy nehéz, de ha képesek vagyunk minden bajjal higgadt fejjel szembenézni, nyugodt és kiegyensúlyozott lesz. Ki kell élveznünk földi létünket, mert nem tart örökké…

Mintha mély álomból ébrednék, tapsviharra eszmélek fel, arra, hogy én is már állva köszönöm meg a megvilágosodásomat. Te kicsi lány, ha tudnád milyen ajándékkal leptél meg engem…

S egy újabb este, ahol konferálnom kell. Visszagondolva még a kezdetekre, anno még élveztem. Izgalommal töltött el, ahogy felléptem a színpadra, kiálltam a közönség elé, s mint egy turistacsoportnak az idegenvezető, oly szerepet töltöttem be a műsor végéig.

Felvezetem, ráhangolom őket, látom, ahogy izgatottan mocorognak a székeken, s miután kiélvezik az aktuális számot, újra minden szempár rám szegeződik, várván a folytatásra. Majd mikor az összes fellépő túl van az előadáson, egy rövid, ámde emlékezetes lezárással pontot teszek a végére, ezzel invitálva őket a távozásra, s legközelebbi viszontlátásra. 

Igen, régen ezt még szerettem csinálni. Ó, mily bolond voltam, hogy csak egy médiás képzést végeztem el, s ifjú fejjel azt hittem, ez a megunhatatlan szakma. Frappáns szövegeket találtam ki, a semmiből jött az ihlet. Mára pedig már csak ugyanazokat hajtogatom: előadó, stílus, műfaj. S látom, a közönség sem úgy lelkesedik, ahogy kellene, csak éppen az elvárt módon. Nézik, de nem látják a színpadon történteket, a végén tapssal köszönve meg a fellépők jelenlétét és munkáját. Valamilyen szinten ez az én hibám is. De olyannyira vagyok vétkes, mint a néző, s mint a nézett. Ördögi kör, ahol mindenki vétkezik. Az emberek eljönnek megnézni az aktuális műsort a kikapcsolódás érzésével eltöltve, s csalódnak, mert nem a színpadon történtek járnak a fejükben, hanem a problémáik. Az én hibám, mert nem keltem fel kellőképpen már az érdeklődésüket az elvárásuk miatt. A művészek pedig ott rontják el, hogy nem hitelesen játsszák a szerepüket. Nem élik bele magukat kellőképpen, látszólagos mosolyuk könnyedén átlátható. 

- S most jöjjön az est utolsó fellépője, a tizenhat éves Polett, aki a saját maga által összeállított modern tánc kavalkádját adja elő.

A színpad széléről figyelem a kislányt. Egész ügyes. Lassan kezdi, majd ahogy gyorsul a zene, úgy lesznek mozdulatai egyre vadabbak. Arcán valamiféle földöntúli kifejezés uralkodik, mintha nem is köztünk lenne. A lépések melyek megtesz, megszólítanak. Nem tudok neki ellenállni, felidézi bennem a gyermekkoromtól kezdve a mai napig az életemet, hogy miért vagyok most itt. S mint valaminő hirtelen megvilágosodás, ráébredek: ez a Sorsom. Én alakítottam így, minden tettemért én vagyok a felelős, s mostani keserű létemért is csak magamat okolhatom. Nem jól végzem a munkám, mert unott vagyok, s fanyalgok, mert dolgoznom kell. S ezen változtatni fogok! Legszívesebben elnézést kérnék egyesével mindenkitől, aki az utóbbi fél évben részt vett valamelyik műsoron, amit én vezettem fel, s megmutatnám, mire vagyok képes. Köszönöm neked, te kislány, hogy ráébresztettél az igazságra: az életemet én irányítom, csak rajtam múlik, szép vagy rút.

Hallom… Hallom már, ahogy a tömeg kint motoz. Türelmetlenek, mennének már haza. El vannak foglalva mindennapi gondjaikkal, nem is figyelve a Világ csendes suttogására. Én is ilyen voltam. Igaz, hogy a felnőttek nem hiszik el, de nekem is vannak problémáim, amik számomra igenis súlyosak. De én megtanultam kezelni őket, s azért kértem, hogy ma én is részt vehessek a műsorban, méghozzá záró fellépőként, hogy ezt átadjam másoknak is.

- S most jöjjön az est utolsó fellépője, a tizenhat éves Polett, aki a saját maga által összeállított modern tánc kavalkádját adja elő. - Ez az én végszavam, indulás.

Ahogy lábam a színpad padlójához ér minden megváltozik. Nincs közönség, aki engem néz, nincs épület, amiben éppen állok, nincs kisváros, ahol csúfolnak, nem létezik semmi, elfejtem saját nevem is. Egyedül a zenét hallom, s akaratom ellenére testem játékba kezd. A lágy dallam megérinti lelkem legbelső részét, különböző képeket vetítve szemem elé. Egy vadvirágos rét, egy tavon átívelő piciny híd, majd egy aranyozott kapu. Ezen átlépve furcsa világ tárul elém, melytől elfog a rettegés, el szeretnék tűnni innen, amilyen gyorsan csak lehet. Szaladok, szökkenek, ahogy csak bírok. Majd szépen lassan megnyugszom, s megszemlélhetem a környezetemet, a fényben játszó színeket. Botladozva topogok, majd a teljes lelki egyensúly megtalálásával visszacsöppenek valódi életemben, ahogy a színpad hátsó részén állok, s a színpad előtt többségében álló tömeg engem éljenez. 

Körültekintve rajtuk, látom, hogy egy kis rész megértette. Emberek, kiknek eddigi gondterhelt szemében a remény csillan fel, s a hála. Boldogan mosolyogva tekintek rájuk, majd zavart meghajlást követően lesétálok a színpadról szembenézve az életemmel, a gondokkal, melyeket várok már, hogy megoldhassak.