Bartos Zsuzsa: Alkonyőrzők

"Hogy lehet ugyanannak a testnek, arcnak szemnek más-más kisugárzása? Hogy válhat egyszeriben idegenből ismerősbe, elviselhetetlenből ígéretesbe, idegesítőből izgatóba?"

Sokat gondolkodtam rajta, a megvételtől számítva, hogy vajon ezt a könyvet, miért adták ki vörös pöttyösként és sötét örvényként is. A két kategória nem éppen van átfedésben egymással, így nem is értem, hogy merülhetett fel az ötlet. Nem tudtak választani a kétféle borítóterv között? Vagy nem tudták besorolni egyértelműen egy kategóriába? Mindenesetre már ez is felkeltette az érdeklődésemet. S utána jött a nagy dilemma: melyiket válasszam? Hát jól feladták a leckét az biztos! Az eredeti változat gyönyörű, nagyon tetszik a fehér és narancssárga színvilága, a kis apró, részletes kidolgozása. Azon is rajta van a kolibri a bal alsó sarokban, amin agyon aranyos. Első pillanatra egy romantikusabb, egyedi történetet várnék el tőle. Aztán kézbe vettem a hard selection-os kötetet és nem tudtam elengedni. Igen, tudom, az informatikus vérem kiütött, de hát annyira imádtam paneleket tervezni és ez visszahozza azt az érzést! Emellett a kolibri központi szerepbe került, szóval egyértelmű volt melyiket választom. No meg már így is épp elég terebélyes a vörös pöttyös polcom, ideje volt a másikat is bővíteni! 

Így az olvasás után szerintem jól döntöttem, mert képtelen vagyok rájönni, miért van a pöttyös kategóriába is sorolva. Szerintem nem oda tartozik.

Szóval miután megszületett a döntés bele is olvastam és azzal a lendülettel félre is raktam. Az érzés, amikor az első oldalon már szembejön egy olyan szó, hogy lumineszcens és csak pislogsz mint Rozi a moziban, hogy mi van? Nem elég, hogy fel sem fogtad, hol vagy, kivel vagy, mit csinálsz ott, egyáltalán hanyas évet írunk... de még az idegen szavakkal is foglalkozz... Nem, inkább váltottam valami egyszerűbbre, erre még fel kellett készítenem magamat. Szóval egy hónappal később újfent kézbe vettem a könyvet, nagy elhatározásokkal, hogy márpedig, nem fog semmi elijeszteni és jó lesz ez. 

Bevallom, nem győzött meg. Majdnem oldalra pontosan a feléig szenvedtem vele. Konkrétan az írónő fog és belevág egy olyan világba, ahol semmit nem értesz, de rajtad kívül mindenkinek minden egyértelmű. Ez nagyon idegesített. Képtelenség volt így bárkit is megkedvelni, mert fogalmam sem volt róla, hogy ők most manipulált emberek vagy robotok, esetleg beültetett chippel rendelkező humanoidok, vagy talán kémcsőben tervezett sejtcsomók. Egyáltalán nem fogtam fel, ugyan mégis miért ennyire fontos Deira a többieknek, főleg, hogy őróla szinte semmit nem tudunk, hiszen senki nem találkozott még ezzel a szerencsétlen kislánnyal. De hát könyvet nem hagyunk félbe, gondoltam ha küzdök is, de akkor is be kell fejeznem. Így utólag visszagondolva nem mondanám, hogy elvesztegetett idő lett volna, de azt sem, hogy nagy hatást tett rám, vagy bármiféle lelkesedést kiváltott volna belőlem. 

A történet felénél, amikor Arldan és Zóra a házikóban cigiznek megvilágosodtam. Ott már teljesen képben voltam, miért is vannak itt, na meg, hogy kik is ők, mi a céljuk, s végre elkezdte magát olvastatni a könyv. Mit ne mondjak, jó sokáig váratott magára.  S itt éreztem meg először, hogy az Alkonyőrzők teljesen azonosul az egyik felépített karakterrel, Nórával. Mintha innentől kezdve másvalaki folytatta volna a történetet, teljesen megváltozik a felépítés, a párbeszédek lényegi része, a gondolatok menete még a karakterek személyisége is. Minden. Egy akkora éles váltás van benne, hogy csak pislogtam ,hogy na kérem szépen, hát miért nem lehetett az elejét is így megírni? Ha eddig Nóra volt a könyv, akkor a 16. fejezettől Zóra. 

 Tehát úgy érzem, hogyha véleményt kéne nyilvánítanom az Alkonyőrzőkről, akkor azt két részletben kell megtennem külön kell venni az első 160 oldalt a többitől. Mintha két külön regényről beszélnénk. Az első rész unalmas. Sajnálom, ezt nem lehet szebben kifejezni. Unatkoztam és folyamatosan ingerelt, hogy nem értem vagy egyáltalán nem látom értelmét az eseményeknek. Semmi nincs elmagyarázva, egy kisebb színfoltot sem kaptam tőle. Előbb ültem le tanulni, mint hogy kézbe vegyem a könyvet. Túl akartam esni rajta, hiszen nem kaptam tőle semmit. Pedig nem voltak elvárásaim. 

A történet második fele viszont jó. Tele van a mostani világba is átültethető gondolatokkal, olyan témákat boncolgat, amik a nem is annyira távoli jövőben elképzelhetőek lesznek. Egy olyan görbe tükröt állít a mai társadalom elé, hogy csak pislogni tudtam, no meg lapozni. 

Ugyanakkor a lezárással nem vagyok megelégedve. Nem tudom egyszerűen felfogni Nóra pálfordulását. Vagyis az egyik része érthető, hogy mégis mi volt a baja, de a tett, amit elkövetett azt nem. Főleg, hogy ő abszolút mellékszereplőként volt előtte is jelen. Nem volt benne logika. Meg engem eléggé zavar, hogy nem tudunk meg szinte semmit Ethanról és Deira-ról igazából. Pont akként kezeli őket az író, ami ellen küzdenek: értéktárgyként. Értem én, hogy gyerekek, de lehetett volna több belefolyásuk a dolgokba, hogyha már körülöttük forog az egész történet. Vagy legalább egy epilógusban meg lett volna adva valami infó róluk, hogy mégis mi történik a történet vége után velük. De semmi. S ez kevés.

A kedvencem Oli volt, a kolibri. No meg a többi okosállat. Ők voltak azok, akik miatt szívesen olvastam a könyvet. Az egyedüli karakterek akiket megkedveltem. Azt hiszem, ilyen még nem volt, hogy tényleg egyetlen egy személy sem érintett meg. De még csak utálni sem tudtam senkit benne, annyira hidegen hagytak. Szóval Oli nagyon kis aranyos, még ha nem is sok szerep jutott neki, bár azok a kis mozzanatok annál jelentősebbek. 

Összességében számomra nem volt egy meghatározó könyvélmény. A tucat kategóriába sorolnám inkább. Azért az még érdekelne, hogy a címét hogy kapta, mert nem tudok rájönni. Talán a letűnt korokra emlékezőket takarja? Ennél jobb ötletem nincs. Akinek van rá ötlete, azt szívesen várom! 

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"– Sosem beszéltél arról, milyen volt gyermeknek lenni. 

– A világ tágas hely volt, ahol elfértek az álmaim. Egy pillanat alatt szakadt meg a szívem, és egy pillanat alatt meg is gyógyult."

"– Mi a család? 

– Néhány ember együtt lakik, mert az idiótaságuk kompatibilis."

"A szerelem kockázatos, és nem azért adatott, hogy örökké tartson. Amíg verdes a szárnyuk, repülni kell vele, mit sem törődve a horizonttal."

"A padlás tényleg az a hely, ahol a múlt felszakítja a jelen rétegeit, és a rétegen át odacseni porlepte kincseit."

"Az időd véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éled. Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat. De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni. Ők valahogymár most is tudják, mivé akarsz válni valójában."