"A legtöbben úgy gondolják, hogy az igazság egy törékeny kismadár. Azt hiszik ártalmatlan.
De én tudok valamit, amit ők nem.
Ha el mernék venni a kezüket a testük elől, észrevennék, hogy a madár eltűnt. Szétszakította a bőrüket, a lelkük legmélyéig hatolt, oda, ahol a legjobban fáj.
És ezért vagyok én itt, ők pedig nem."
Hát nem is tudom, mit mondjak.
Csalódtam? Egy kicsit igen.
Másra számítottam? Totálisan.
Megtévesztett a fülszöveg? Teljes mértékben.
Nem volt jó? Ó dehogynem volt jó a maga furcsa módján.
Hát akkor meg? Mit hisztizek? Nem tudom.
Szóval...Tudom, tisztába vagyok vele teljes mértékben, hogy a saját szabályomat sértettem meg, mikor kézbe vettem a könyvet. De az a piros mezős felirat nem hagyott békén! Az ő hibája, nem az enyém!
Mindig, miután eldöntöttem, hogy melyik legyen a következő olvasmányom, szánok arra pár pillanatot, hogy egy teljes tiszta lapot képzeljek el a borító helyén. Tehát elvárások nélkül tudjam elkezdeni olvasni. Ne támasszak felé semmiféle mércéket, amiket meg kell lépnie, hiszen minden könyv egy új történet, egy új kezdet, új szituáció. De a WoW kiadónál ezt már nem tudom megtenni. Nem érzem magam nagyon hibásnak emiatt, hiszen a Bright Side és a Lélekvesztők után képtelenség korlátok nélkül nekikezdeni egy újabb kötetnek. Sajnos ez elbukott. Nekem a legfájdalmasabb, higgyétek el, de ki kell mondanom: Ez a könyv nem hozza a teljes WoW érzést. Ez csak olyan lagymatag, "aha, hát oké, wow, ez van" hatást vált ki.
Vegyük elsőnek szemügyre a külcsínt. Adott egy gyönyörű borító, szemet gyönyörködtető. Ez a vízcseppes pókháló rengeteget elárul már a történetről. Kapásból lehet arra következtetni, hogy a történet egy kis vékony, gyenge szálon fog múlni, vagy az egyik karakter jellemzője. Esetünkben az utóbbi érvényesül. A címe nem éppen semmitmondó, kifejezetten figyelemfelkeltő, hiszen nem minden nap jön szembe velünk. Ha elolvassuk azt a kevéske kis fülszöveget akkor pedig abszolút értelmet nyer. Hiszen egy elmegyógyintézetben elveszett, szétcsúszott emberek élnek. Szóval emiatt is már egy fokkal fentebb vagyunk az elvárásaink lépcsőjén. Bevallom, nekem gyengém az ilyen értelemben őrült sztorik. Imádom, amikor egy kicsit borsózik a hátam, ha nem hétköznapi emberek szerepelnek benne. Szóval minden szempontból megnyert magának már ránézésre.
Szóval nagy reményekkel, elvárásokkal nyitottam ki a könyvet és kezdtem el olvasni. Az első fejezet már adta az érzést, teljesen belelkesültem. Aztán az energiám egyre jobban apadt és csak bambultam. Egy kérdés kezdett körvonalazódni bennem. Elsőnek egész homályos volt, de minden lapozással kicsit jobban élesedett. Ez pedig a "Mi van?!" volt. Első csalódás ott ért, hogy belegondolva nem történik szinte semmi a jelenben. Hiszen annyiról van szó, hogy eljár az orvosához, akinek lassan megnyílik s egyre közelebb kerül ahhoz, hogy rájöjjön, mit keres ő igazából a Fairfax-be. Aztán az utolsó körülbelül 20 oldalon végre történik is valami. S mivel vannak akkor megtöltve a lapok? A múlt eseményeivel, Naomi emlékeivel. Nem azt mondom, jó mozgalmas élete volt, így a könyv egyáltalán nem unalmas. De azért így belegondolva... mintha én lettem volna az orvosa, teljesen dr. Ruthledge székében, személyében éreztem magam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer felveszek egy passzív karaktert, hogy pont az ő bőrébe fogok bújni. Jobban szeretek főhős lenni.
De visszatérve: megismerhetjük Naomi és a többiek történetét. Valahogy az egész zavaros. Naomi alapvetően egy értelmes nő, ha azt nem nézzük most, hogy egy diliházban csücsül. Ezért is fura, ahogy Max-ről beszél. Elsőnek azt hittem, halott. Próbáltam valamiféle pontot találni, ami a realitáshoz köti a meséjét. Nekem ez a hirtelen jött nagy szerelem nem volt logikus. Meglátja, megszereti egy eseményen, miközben már szó szerint a fél életét azzal töltötte, hogy a szomszéd srác után vágyakozik, rá várakozik. Akárhogy nézem. Ha valakiért tényleg ennyire odavagyok - és mint ki is derült, nem reménytelenül - akkor nem bújok mással ágyba, egyik pillanatról a másikra.
Emellett ugye Naomit az intézetben folyamatosan kísérti Lana apja. De miért? Hiszen ha úgy nézzük, neki nincs hozzá köze! S ez volt az az eseménysorozat, ami bravúros, rettenetes ereje volt rám nézve is, ugyanakkor beindította a vészcsengőt, hogy turpisság lesz itt a dologban, nem is kicsi.
Lana viselkedése is számomra nagyon érdekes. Tudjuk mi történt vele. Aki nem, az majd megtudja, ha elolvasta a könyvet. Szörnyű dolog. De pont ezért hinné azt az ember, hogy nem belenyugszik, hanem cselekszik. Nem, nem szeretnék ehhez többet hozzáfűzni, mert a végén még elszólnám magam.
Maga a történet megoldása hatalmas döbbenet. Zseniális húzás. Nem mondom, hogy nem kiszámítható, de mikor felmerült a kis agyamba, hogy hé, talán ez lesz a vége, mindig jött egy olyan jelenet, ami hatására teljesen elvetettem, hisz akkor annak, ott nem lenne értelme. Az már más tészta, hogy a kivitelezés nem sikerült a legjobban, mert sok eseményre visszagondolva, ezzel a megoldással azok a helyzetek abszolút, fizikailag lehetetlenek.
No.... és mostmár nem bírom ki. Muszáj pár agymenést kiírnom magamból, mielőtt beleőrülök. Ez a rész erősen Spoileres, szóval kérlek, csak saját felelősségre olvasd! A biztonság kedvéért leszürkítem :)
Szóval kezdjük ott, hogy van ez a Max gyerek... Vagy nevezzük Lachlan-nek. Tök mindegy. Én maradok a Max-nél mert azt ki tudom mondani és le tudom írni puskázás nélkül. Tegyük fel, hogy az elején még elnézi Naomi furcsaságait, hisz ismeri, kölyökkorától kezdve. Tegyük fel ,hogy mielőtt elment egyetemre, nem mutatta ki Naomi a megtört oldalát, nem volt egyetlen pici jel sem arra, hogy milyen szörnyűségek történnek vele. De... amikor eljött az a rész, hogy szembesítette Lachlan-t azzal, hogy ő egész nyarat egy másik pasival töltötte, Max-szel.... Hogyhogy nem szólalt meg benne a vészcsengő? Hogyhogy nem fogta meg azonnal, hajította be a kocsiba és vitte el orvoshoz? Meg egyáltalán hogy nem tűnt fel neki, hogy egyszer így utána meg úgy hívja? Értem én, hogy mindkét név a sajátja, de ha egy ilyen éles váltás következik be, miszerint egy nyáron keresztül a másik keresztnevét használja, azért az furcsa, nem? Illetve a legelején a partin... hogyhogy be kellett egymásnak mutatkozniuk? Azt megértem, hogy ott éppen Max szerepében volt Naomi számára, de én a helyében biztos rávilágítottam volna rá, hogy Hé kölyök, nem ismersz meg?
Szóval ezek ismeretében nem tudom sajnos megadni neki a maximális pontot. Túl sokat vártam. Tudom. De ha üres lappal indítottam volna, akkor sem kapott volna teljes pontszámot. Rengeteg elgondolkodtató rész van benne, folyamatosan ingerelte az agyamat, de mégsem volt elég. Sajnálom, igazán sajnálom. Azért örülök a végének. Annak is, hogy meggyógyult, és annak is, hogy a zavaró körülmények megszűntek. Boldog életet kívánok neked Naomi! Legyen részed annyi jóba, amit gyermekként nem kaphattál meg!
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
" A nagymamám mindig azt mondta nekem, hogy inkább legyen négy negyeddollárost érő barátja, mint száz egypennys."
"A szív volt a legnagyobb ellenségem.
A szív, amely meg fog majd sebezni. Kivéreztet. A szív lesz az, ami meg fog ölni."
"Annyira biztos voltam. Annyira magabiztos. Azt hittem, én irányítom az életemet. Azt hittem hatalmamban áll meghozni a saját döntéseimet. Jól vagy rosszul. Nem számított, amíg az én döntéseim voltak."
"Minden, amin keresztülmentünk, ráébresztett arra, hogy az a szerelem, ha megtaláljuk a megfelelő embert ebben a hideg, nyomasztó világban, aki szeret bennünk minden rosszat is. Elfogad mindent, amit mi el akarunk rejteni."
"Mert még ha mérgesek is vagyunk, a szerelem a legfájdalmasabb módon rángatja meg a lelkünket. Gondoskodóvá tesz – eléri, hogy érezzünk –, pedig ez az utolsó dolog, amit akarunk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése