Hoztam Nektek egy újabb szöszt.Ez a novella a félelemre épült elsősorban, nem valós eseményre.
Engedd el!
Nem bírom visszatartani. Ég a szemem, látásomat eltorzítják a könnycseppek. Útjuk az arcomon át az asztal lapjára vezetnek. Kisebb tócsa gyűlt már össze az állam alatt. Erősnek kell lennem, nem omolhatok össze. Egy gyors mozdulattal megtörlöm a szemem, veszek egy mély levegőt, és elindulok.
Hallom, ahogy a vér lüktet a fülemben. Elnyomja a pap hangját. A sír csukva van, nem akarom, hogy így, megtörten, sápadtan emlékezzenek rá. Azt szeretném, hogyha mindenki egy kedves, igazi barátként tartaná meg az emlékeiben, akinek mindig mosolyra volt húzódva a szája, és nevetőráncok vésődtek arcára ettől. Ha tudtuk volna, hogy ennyire rosszul van, tehettünk volna még valamit. Ha nem titkolta volna el a rosszulléteket, ha jobban figyeltünk volna az apró jelekre, ha makacskodása ellenére is elvittük volna orvoshoz… Ez a sok kétely… Már semmit nem tehetek, buta fejem, töröld ki ezeket a gondolatokat! Miért pont ő? Miért neki kellett elmenni? Miért lett három gyermek árva? Kérdések sorozata, amire senki sem tudhatja a választ.
A beszéd a végéhez ért, felemelik a koporsót, utolsó útjára kísérjük apát. Soha ki nem mondott vágya teljesül. Bármilyen nehéz is volt elintézni, hiába került nagy összegbe, de anya mellett tér örök nyugovóra. Látom a kiásott gödörben a másik fekhelyt. Emlékeimben mézszínű volt a borítása, fehér élekkel a szélén, de az idő vasfogának ellen nem állhatott. Megkopott, elöregedett a fa, csak a felirat ragyog teljes fényében: Élt 39 évet. Ebből az utolsó öt rettenetes szenvedéssel járt. Kórházból kórházba, folytonos kezeléseknek tették ki, ami csak rontott az állapotán. Jóindulatú daganatát félrediagnosztizálva a kapott gyógyszerek tönkretették a veséjét, máját, majd rákot okoztak. Az orvosok lemondtak róla, le akarták kapcsolni a gépeket, de a bátyám unszolására egy hetet még adtak neki. Meggyőzően rájuk borította az asztalt. Egy hét alatt javult annyit az állapota, hogy magától tudott lélegezni, ha kómában is volt. Hazahoztuk, és ki tudja, vajon az otthoni légkör vagy az őt körbeölelő szeretet hatására, magához tért. Trabanttal a teraszig ki tudott menni. Keserédes volt boldogságom, ahogy láttam, hogyan tér vissza az életereje, de engem nem ismert meg. Tudta, ki a férje, a fia, a gimis lánya, de a legkisebb gyermeket idegennek tekintette. „Nem is szólt, nem is nézett én rám”.
De sajnos ez a javulás nem volt maradandó. Egyik napról a másikra vesztette el a képességeit. Először a járás, utána a beszéd, majd újfent kómába esett. Nem szerettem ilyen megtörten látni az én életvidám, erős anyukámat. Apa egy nap kiküldött a strandra, kaptam az ötleten, nem akartam látni anya sárga bőrét, csukott szemhéját. Este mikor hazaértem hatalmas tömeg fogadott és mindenki csak egy szót hajtogatott: Részvétem. Nem tudtam mit jelent, vagy mit keresnek itt. Benéztem a nagyszobába, de ő már nem volt ott.
- Kicsim, anya elment örökre. –hallottam apa hangját…
Valami éles fúródik az oldalamba, kilépek az emlékek árnyából. Nővérem szúrt oldalba, az utolsó előtti részhez értünk. A szegfűt már a tenyeremben szorongatom régóta, amit rá kéne búcsúzóul dobnom a koporsóra. Táncot jár remegő kezembe a virág, míg közelebb lépek, majd egy ívet leírva látom és hallom, ahogy landol a mélyben és apró koccanó hang jelzi megérkeztét. Gyorsan eltűnik a szemem elől, a munkások már lapátolják a földet vissza a helyére. Kiáltani szeretnék: Állj! Ő nem halt meg, ez csak egy ízetlen tréfa, engedjétek ki! – de ez hazugság lenne.
Jönnek sorba a rokonok, ismerősök, apa barátai, szinte az egész falu, hogy egyesével mutassák ki tiszteletüket az elhunyt és a családja irányt. Ez a legrosszabb. Tudom, hogy sok embernek fog hiányozni, de meddig? Egy vagy két hét és már nem is gondolnak rá. Esetleg, néha-néha eszükbe jut egy jó sztori erejéig, de sohasem fogják azt érezni, amit mi hárman. A veszteség súlyát. S hármunk közül is én vagyok a legárvább. Nekem még nincs élettársam, gyermekem, rám még vár az iskola, noha már gyámra nincs szükségem, elmúltam tizennyolc.
Nem rendezünk halotti tort. Én döntöttem így. Nem akarom hallani, ahogy az olimpia eredményeiről vagy az előző este hírekről beszélgetnek az emberek, miközben lopva szánakozó pillantásokat vetnek felénk. Bátyámnak úgyis mennie kell vissza Budapestre, este még dolgozik, nővéremet meg várja otthon egy fél és egy kétéves gyermek. Én pedig hazamegyek az üres, halott házba.
Az eddig kedves épület, csinos kis bútoraival átváltozott. Bármire esik pillantásom, mindenhol apa kéznyoma jelenik meg szemeim előtt. Látom, ahogy kedvenc foteljében ücsörög, vagy csipetkét csinál az asztalnál. Gyorsan a szobámba masírozok, becsapom az ajtót, és az ágyra borulok. Újfent a válasz nélküli kérdések járnak a fejemben. Minél jobban próbálom kizárni a dolgokat, annál erőszakosabban kapaszkodnak elmémben. Az emlékek is próbálnak magukba szippantani, hogy még nagyobb tőrt döfhessen szívemben a Hiányérzet Grófja. Tudtam, hogy ez lesz, ezért a temetés előtt odakészítettem a kisszekrényre két szem altatót és egy pohár vizet. Reggelre beleőrülnék ebbe. Nyelvemre helyezem a pirulákat, amik lefutnak torkomon és elhozzák a nyugalmat ígérő álmokat…
- Apa, várj! – kiáltok egy nagyot, és ő meglepetten fordul meg. Szorosan magamhoz ölelem, és kihúzom a sorból.
- Ne, várnak rám, én jövök.
- Nem engedem, hogy oda bemenj. Gyere vissza velem!
- Kicsim, nagylány vagy már. Tudod, hogy ez nem így működik. Ötvenhat év állt a rendelkezésemre, amit szerintem nem pazaroltam el. Lett egy csodálatos családom, megalapoztam a jövőtöket, amennyire csak tudtam, segítettem mindig, ha kellett. Most te segíts nekem! El kell engedned. Vár az ítélet.
- Tudom, hogy a mennybe kerülsz, ott a helyed. De attól még nincs igazad. Nekem még szükségem van rád! Anya nem láthatta, ahogy felnövök, legalább akkor te nézd végig!
- Nem tehetem. Pont ő miatta. Anyukád már régóta vár rám. Tudod, hogy nem a türelméről híres. Emellett rettentően hiányzik és én már elfáradtam. Mellette a helyem. Kérlek, engedj el, hogy újra vele lehessek! Fentről pedig látni fogjunk mindhármótokat, és ha mélyen a szívedbe nézel, érezni fogod, hogy ott vagyunk veled, és segítünk mindig.
Szürke szemében láttam, hogy tényleg mennie kell. Én állok most a boldogsága útjában. Arcomra erőltetek egy mosolyt, és egy lépést teszek hátra.
- Üzenem anyának, hogy szeretem és büszke lesz rám!
- Mindig is az volt, és én is! Szeretlek!
- Én is, apa. – Egyhelyben állok, de egyre jobban távolodik tőlem minden. Zuhanok, de nem félek. Nyugalom tölt el, és puhán landolok a testemben.
A Nap sugarai szemtelenül táncolnak az arcomon. Kinyitom a szemem, felülök az ágyban. Az álmomra gondolok. Tényleg megtörtént volna ez, vagy csak a tudatom hozta létre valaminő kapaszkodónak? Mindenesetre jól érzem magam, ezért felkelek, hogy szembeszálljak a mai nappal is, hisz nem okozhatok csalódást a szüleimnek, akik úgy hisznek bennem.
Édes istenem, de jó volt...
VálaszTörlésKöszönöm! :)
Törlés