Szurovecz Kitti: Hópelyhek a válladon

"– Mi a szerelem, Arlene? Az, amikor bukfenceket vet a gyomrod, ha meglátod a másikat? Amikor egész nap a telefonod lesed, hogy bárcsak hívna már? Amikor a legfontosabb, hogy mindig tökéletesnek lásson, hogy ne vegye észre, hogy te is emberi lény vagy? Amikor álarcot hordasz, és egy percre sem veszed le, csak azért, hogy jobban szeressenek?"

Nem is tudom, hol kezdjem. Mikor letettem a könyvet rengeteg kis félgondolat rohangált a fejemben. Próbálom kicsit összébb szedni őket, hogy valami használhatót összehozzak.

Szurovecz Kittitől eddig nyolc könyvet olvastam. Tehát majdnem az összeset. Nagyon szeretem a könyveit. először a Fényemberek sorozatával találkoztam, könyvtárból hoztam ki az első két részt. Csak úgy faltam. Nem tömegfantasyt írt, amivel nagyon megfogott. S ezután sorba vettem kézbe a további köteteit is. Megszerettem a stílusát, így mikor kijött a Hópelyhek a válladon című könyve nagyon boldog voltam.


A kötetet a nővéremtől kaptam ajándékba és hát mit ne mondjak... majd ki ugrottam a bőrömből. Sajnos eddig mindig valami közbeszólt és nem jutott rá időm. De pár napja, mikor kinéztem az ablakon, és teljesen elvarázsolt a hóesés tudtam, hogy ennek pont itt van az ideje. Le is kaptam a polcról és neki is kezdtem.
Ez egy tipikusan olyan könyv, amit a borító alapján már a moly meg szeretne szerezni. A cím is lágyan szép. Tehát összhangba vannak egymással. Olyan kedves, figyelemfelkeltő. Bevallom, a fülszöveget meg sem néztem, nekem már az író neve egy biztonsági pont volt, így nagyon meglepődtem. Mert ez a gyönyörű aranyos kis borító nem egy könnyed, hanem egy mély érzésekkel átitatott, erőteljes történetet rejt magában.

A bevezetés is már maga egy erős löketet ad, nincs benne semmi szépítés. A kislány Arlene egy számára mindennapos estéjébe nyerhetünk éppen csak egy pillantásnyi betekintést. Kezdetben nem is értettem, hogy ez miért kapott szerepet a könyvben, hiszen a 28 éves, felnőtt Arlene nem tartja az apjával a kapcsolatot, sőt, se az édesanyjával, se a nővérével nincsen jóban. Meg úgy ki is lógott belőle. Nem is foglalkoztam a továbbiakban annyira vele, úgy elveszett a fontosabb információk és a jelen pillanatai között, de a megvilágosodás pillanatában, mikor értelmet nyert, annyira élesen kirajzolódott a fejemben a leírt esemény, mintha én is ott lettem volna, én is átéltem volna. Szóval igen, fenomenális a kezdés!

A történet elején megismerkedünk Arlene-nel és az édes lányával,Laurennel. Mint a fülszövegből is kiderül éppen most költöztek át egy másik városba, ahol új életet kezdenek. Elhagyta a férjét, Colint, aki egy nagyon tiszta, értékes ember. Pontosan emiatt senki nem ért vele egyet, miért tette. Hiszen van egy szerető partnere, egy közös gyermekük, gondtalan élete. Mi más kelhetne még? Főleg, hogy sokaknak ez sem adatik meg. Sokáig viaskodtam magamban én is, mire felfogtam, megértettem. Igen, 28 évesen az embernek még többre van szüksége, mint amit Arlene kapott. Mivel a történetbe már ott kapcsolódunk be, ahol már külön élnek, így nem tudhatjuk, megpróbálták-e feldobni a dolgokat. De Colin karakterét megismerve, biztos vagyok benne, hogy nem adta csak úgy fel. Szóval Arlene nagy elhatározásokkal a szívében érkezik meg Franklinbe a kislányával. Itt barátnőjének hála gyorsan talál munkát magának és már az első interjú alanyával létrejön a számára várt szikra.

Hayden egy meglehetősen erős egyéniség, az első felbukkanástól kezdve. Azért valljuk be, egy jégszobrász pasas, főleg láncfűrésszel a kezében, egész szép látvány. Ha ehhez társul egy szép, férfias arc és egy erős karakterű jellem, máris jó elegyet kapunk, amiért a legtöbben bomlanak. Hayden betegségének a jelei már az elején is megmutatkoznak. Hiszem ha az első találkozáskor mutatott viselkedését összehasonlítjuk a következő alkalommal... mintha két külön embert látnánk. S nem állunk messze az igazságtól.
A történet folyamán megismerkedhetünk a szenvedélyes szeretővel, a megbántott kisfiúval, a féltékeny baráttal és a dühöngő szörnyeteggel. Ezekkel a mentális betegségekkel a legnagyobb probléma, hogy azok, akik tényleg ebben a cipőben járnak, minden botlásukat a betegségnek titulálják, annak a számlájára írják. Így nem vállalják a felelősséget, s a hozzá közel állók is belerokkanhatnak. Természetesen nem azt mondom, hogy ezek a betegségek, jelen esetben például a bordenline szindróma csak egy piszlicsáré dolog. Nem. Ők sokkal érzékenyebbek másoknál, máshogy jár az agyuk, de felelősségérzetük nekik is van, illetve bátorság kell ahhoz, rohadt sok bátorság, hogy felvállalják, ha valamit elrontottak, s nekik ez még nehezebb, hogy felismerjék, mi az amit máshogy reagálnak le, mi az amiről ténylegesen nem tehetnek. De a gyógyulás felé az első lépés itt kezdődik, hogy értékeli a tetteit, s átgondolja, hogy most a betegségéből vagy a saját jelleméből adódottak a kellemetlen szituációk, túlreagálások.
Szóval Hayden egy sok arccal rendelkező személy, nem is csoda, hogy Arlene odavan érte. Hiszen pont ez az, amire vágyott. Megadja neki a kellő izgalmat, a rég elfeledett érzéseket. Ugyanakkor rosszabb napokon olyan mélyre taszítja, ahova nem is gondolta, hogy eshet. Hiszen szerelmes, feledteti vele a rosszat a sok tökéletes, rózsaszín pillanat. De kell az a pont, mikor lehull a szemüveg és végre nem az idealizált képet nézzük, hanem a valóságot, akármilyen csúf is az.

A könyvben a kedvencem az epilógus. Rengeteget olvasok, tavaly is száz fölötti lett az elolvasott kötetek száma. De állítom, ennyire jó befejezést még nem találtam sehol máshol. Mikor azt hinnénk már minden a helyére kerül kapunk egy olyan jelenetet, ami után szinte sokkolva ülünk tovább. ha pedig álltunk azonnal összecsuklunk. Az utolsó oldal után csak úgy kattogtak a fogaskerekek a fejemben. Hiszen ez nem egy függővég. Ez egy tökéletes zárás. Nem szeretnék semmit elárulni róla előzetesen, de készüljetek fel, mert nagyot szól!
Ugyanakkor elgondolkodtam rajta, hogy vajon lesz e még további rész. Hiszen hiába kerek a történet, mégis személy szerint én rettenetesen kíváncsi lennék a dolgok további alakulására.

A hópelyhek a válladon nem egy mindennapi történet. Nem az a tipikus sztori, ahol van egy tökéletes főszereplőnk, aki csupa jó döntést hoz, hanem egy önmagát kereső édesanyát ismerhetünk meg. Rengeteg igazság van Kitti szavaiban. Mi sem jobb példa erre ez a kép, amin látszik, hány nekem tetsző idézetet jelöltem be, melyeket azóta már ki is írtam. Tehát nem egy habos-babos történet ez. Életszerű, tele olyan helyzetekkel, ami bárkivel megtörténhet. Pontosan ezért jó. Mert Arlene lehet, hogy nem tökéletes, sőt, hibát hibára halmoz, de tanul belőle. S rengeteg ismerősöm kezébe fogom nyomni ezt a könyvet, olvassák el, mert a saját életükre is ki tudják vetíteni, s így hátha felismerik az őket tönkretevő körülményeket. Mert amíg nem látjuk meg, mi is a rossz, addig nem tudunk javítani rajta. S nem elég az, hogy a minket szerető emberek elmondják, hanem önmagunknak kell ráébrednünk. Az igazi nagy lépések csak így következhetnek be az életünkben. Villámcsapásszerű felismerést követően.

Tehát összességében mindenkinek ajánlanám, aki nem egy szokásos történetet keres. Azoknak is akik most vannak túl egy nehezebb életszakaszon, illetve azoknak is, akiknél még csak most jön a mindent maga alá gyűrő hullám. Rengeteget tanulhatunk Arlene történetéből az emberi kapcsolatoktól a szerelmen keresztül egészen önmagunk megismeréséig.

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"A biztonságom nem más, mint az önmagamba, az életembe vetett hitem ereje. Hogy bízzak magamban, és szívből tudjam: minden helyzetet képes vagyok megoldani. Semmi más, csak is ez a tudat adhat valós érzelmi biztonságot az életben."

"– Más dolog szeretni, és más dolog elviselni. (…) Az életünket pedig nem azért kaptuk, hogy elviseljük, hanem hogy boldogok legyünk."

"Elindultam egy úton, amin járnom kell, és kész. Mindenki azt a virágot szagolja, amit leszakított."

"– Olyan nagy árat kell fizetni az életben a boldogságért – szipogom. – Ráadásul sosem tudhatjuk, hogy helyesen döntünk-e… hogy amit teszünk, önmagunkért, az nem hiba-e."

"Csak annyit mondok, hogy a fájdalmat nem lehet átugrani. Meg kell élni, ki kell szenvedni magunkból, különben örökké bennünk bujkál majd, és ellehetetleníti, hogy felhőtlenül örülhessünk."

"Fogom a százas zsebkendőt, visszahuppanok a kanapéra, és annyira de annyira sajnálom magam, hogy még a kandalló is együttérez, látszik rajta, legszívesebben magához ölelne, ha tehetné. Az lenne ám a forró légyott."

"Hoztam egy döntést, és senkinek a fájdalma nem tántoríthat el attól, hogy a saját utamat járjam. soha többé nem leszek statiszta saját életemben."