Clélie Avit: Itt vagyok

"Gyűlölöm a zivatart, de ez a szivárvány mintha mégis reményt adna. 

A zivataroknak is jónak kell lenniük valamire."

Itt vagyok. Igen, itt vagyok, hallom a tűz pattogását és a párom lélegzését mellettem. Látom a körvonalát, ahogy az ágyban fekszik. S érzem, igen, érzem a melegét, amit a teste áraszt. Apró dolgok ezek, de annál fontosabbak.  Olyanok, melyeket eddig nem értékeltem kellően. De most már fogom. Mert igenis ezek a pillanatok fontosak. Mert itt vagyok. Lélegzem. Hallok. Látok. Érzek.

Kicsit szkeptikusan álltam ehhez a könyvhöz elsőnek, bevallom, mert hát egy kómában fekvő betegbe hogyan lehetne beleszeretni? Úgy, hogy előtte nem is ismertük, tehát semmit nem tudunk róla, csak éppen annyit, ami fel van tüntetve a kórlapján. Aztán oldalról oldalra rájöttem, hogy ez tényleg lehetséges. Clélie Avit fantasztikusat alkotott. Elsőkönyves író? Hát nagyon nem érződik rajta. Remélem nem akarja abbahagyni az írást, mert nagyon nagy tehetsége van hozzá!

Alapvetően egy egyedi témával találkozunk. Hisz a főszereplőnk kómában van, tehát az egész történet során passzív. Vagyis még sem, hiszem hall, az őt körülvevő dolgokat így tudja érzékelni. Képben van a napokat és a saját állapotát illetően. Egy szörnyű baleset miatt került ebbe az állapotba. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet nem uralni a saját testünket. Annyira alapvetőnek tűnik, hogy megmozdítom az ujjam, vagy kinyitom a szemem. De Elsa nem adja fel, próbálkozik rábírni tehetetlen testét a mozgásra. Csak egy apró rándulásra. Ehhez szüksége volt egy külső tényezőre, jelen esetben egy ismeretlen férfira, Thibault-ra. 

Ez a könyv jól érzékelteti, hogy minden embernek megvan a saját története, a saját nehézségei és érzései. Valakinek az életét egy szörnyű baleset változtatja meg, míg másét a családtagjával történt esemény. De minden kihatással van mindenre. Két ember sorsa összefonódhat egy ellógott óra miatt vagy éppen egy tévesen megválasztott ajtón keresztül. S ezek a véletlenek alakítják az életünket. Én hiszek a Sorsban. Hiszem, hogy akkor azt az órát el kellett lógnom ahhoz, hogy megtaláljam életem szerelmét. Hiszem, hogy Thibault-nak rossz ajtón kellett menekülnie ahhoz, hogy újra magára találjon. Számomra a szereplők valóságossá váltak. Nem csak kitalált, fiktív karakterek. 

Alapvetően, ha valaki azt mondja nekem, hogy egy kómába fekvő betegbe egy ismeretlen beleszeretett, nem hiszem el. Csak néztem volna, hogy ilyen még a mesében nincs, ugyan már, hagyjuk egymást, hiszen ez bizarr. De ahogy megismertem a két karakter jellemét, ahogy beleláttam az események mivoltába, máris megváltozott a látásmódom. Tényleg lehetséges, itt a példa rá. Maga a könyv. Annyira jól fel van építve a történet. Nincsenek benne felesleges leírások, de minden lényeges dolog ki van fejtve. Pedig röpke 200 oldalon több hétnyi történetet kapunk. Ez a hosszabb idő nagyon fontos. Ez adja meg a történet hitelességét. Mert az nem lehet, hogy hopsza Julcsa, jön a szőke herceg fehér lovon és Hófehérke az első csóktól felébred. Nem. Elsa fokozatosan, hétről hétre nyeri vissza az uralmat a teste fölött. S tényleg csak ismételni tudom magam: a könyv olvasása közben jöttem rá, mennyire lényeges dolog is az, hogy érzem, ahogy a párom végigsimít a kezemen, ahogy a hideg megborzongatja a lábujjamat. 

Állítom, ha olvasás közben rám is lett volna kapcsolva egy szívritmus figyelő gép, ugyanolyan ütemben pittyegett volna, mint Elsáé. Amikor az övé megbolondult egy érintés hatására, az enyém is szaporábban sípolt volna. Teljesen átéreztem. A könyv végén lévő eseményeknél meg szerintem kiakadt volna a mérő, úgy vert a szívem, annyira izgultam, hogy sikerüljön!

Szóval új kedvencet avattam. Csodás történet ez a szerelemről, a kitartásról, az emberi jellem erősségéről. Megindít és meghat. Olvassátok el, nem fogtok csalódni.

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"– Azt hiszem, egy csomó olyan dolog van, amit az ember sose gondolna a másikról."

"Van valami figyelemre méltó következménye annak, amikor az ember érzékelése egyedül a hallására korlátozódik. Mindennek, ami a hangokhoz társul, különleges jelentősége lesz."

"Minden ciklikus. Megszületünk, élünk, meghalunk. Aztán jönnek mások, akik ugyancsak eltűnnek. Én nem tudom, hol kezdtem, de az a benyomásom, hogy megrekedtem a kör közepén, és nem tudok továbblépni."

"Egy új hang. Fénylő. Érintetlenül tiszta. Mint a frissen esett hó. Egy aranyló hópehely közeledik felém. A szobámban mormogó mélyebb mellett szinte ez a legcsodálatosabb hang, amit valaha hallottam. Szivárvány és hópehely – nem igazán tudom, meteorológiailag hogyan létezhetnek együtt, de a szobámban egyszerre vannak jelen."