Dee Dumas: Marokkói szerelem

"– Miért pont ezt a táncot választottad? 

– Mert izgalmas, sejtelmes. Amikor táncolsz, megszűnik a külvilág. Nincs semmi, csak a zene és a mozgás. Olykor még a madarak is elhallgatnak a fákon." 

Furcsa. Kellett egy nap, mire neki mertem állni megírni ezt az értékelést. Nem azért, mert nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy nem. Még csak nem is azért, mert már az elején rájöttem, hogy ezt nem nekem írták. Nem. Azért, mert egy bizonyos kettősség jellemzi Dee Dumas könyvét. Szerintem ez abból adódik, hogy én a kibővített változatot vettem kezembe, s a két kiadás közötti eltelt időben rengeteget fejlődött az írónő. Mert rengetegszer elüt egymástól két egymást követő bekezdés stílusa és fogalmazásmódja. De azt nyugodt szívvel kijelenthetem: egy percig sem unatkoztam olvasás közben!

Elsőként szeretném megköszönni a kiadónak a recenziós példányt! Nagyon sokat jelent számomra!

A történet egy Colette nevű hastáncos lányról szól, aki beleszeret egy arab férfiba, majd annak szülőhazájába átköltözve hozzámegy. Aztán később rájön, hogy a férje a pénzét honnan szerzi, illetve más események hatására is, menekülne tőle, de az arab törvények miatt ez nem lehetséges.Ez mind megtalálható a fülszövegen, tehát újat még nem mondtam. A további részleteket nem is szeretném elárulni, de annyit mondhatok: Colette élete csak úgy pörög! Annyi minden történik vele, ami három embernek is elég lenne! 

Maga a karaktere nem volt számomra a legszimpatikusabb. Nem azt mondom, hogy nem sajnáltam meg bizonyos jeleneteknél, de attól független néha a vállánál fogva ráztam volna meg, asszony, gondolkozz már ésszerűen felkiáltással. A történet elején még mosolyogtatott bohókás viselkedése, majd az oldalról oldalra egyre kevésbé értettem meg. Volt vele kapcsolatban egy mélypontom is, ahol megfordult a fejemben az is, hogy félbehagyom a könyvet. De mivel ez rám nem jellemző, lapoztam még egyet majd újra és újra, s végére egész jó lett a viszonyunk. Nem bántam meg, hogy megismertem Colette történetét.

Ez volt az első ismerkedésem az arab kultúrával, és nagyon izgalmasnak találtam. Számomra a könyv fénypontjai az utazókönyv jellegű leírások voltak. Gyönyörűen megfogalmazott részek voltak ezek, melyen keresztül megismerhettem én is Marokkó egy-egy nevezetességét. Emellett rengeteg információt tudtam meg az arab világról. Nagyon megdöbbentett, mennyire más világ ez még mindig az európai életvitelhez képest.Csak úgy szívtam magamba az információkat. Köszönöm! Biztos vagyok benne, hogy kezembe fogok venni más könyvet is, mely itt játszódik, hogy még több mindent tudjak meg!

Tehát volt nekünk egy nagyon jó, izgalmas történetünk, rengeteg váratlan eseménnyel, de egy rossz köntösben. Annyi lehetőség rejlik benne még, ami kihasználatlan maradt! Ha csak az első 80 oldalt vesszük... Igazából a fülszöveg története ennyiben ki is merül. Itt már megvolt az esküvő is. Kérdezem én: Miért? Annyira gyorsan történnek az események! Ez a semmiből jött szerelem már alapvetően sok. De az, hogy eltelik körülbelül 3 hét és már össze is házasodtak... Sokkal hatásosabb lett volna, ha még egy rövid ideig kerülgetik egymást. Sajnos ez a sietség miatt komolytalanná vált már a legelején.

A hirtelen érzelemváltások is zavaróak voltak. Itt most Omar iránt érzett dolgokra gondolok. Először csak egy fiatal srác, aki koslat utána, pár oldallal később pedig az élete legnagyobb szerelme. Annyira éles volt a váltás, szó szerint pár sor alatt, hogy nem voltam képes elhinni, hogy Colette tényleg érez is valamit. Egy mindenkit kihasználó buta lánykának láttam.

Emellett ami engem borzasztóan zavart az a fogalmazásmód volt. Ahol Marokkóról és az arab kultúráról olvashattunk, csak úgy szárnyalt az írónő! Gyönyörű gondolatokat fogalmazott meg, hihetetlen jó stílusban! Ezért nem is értem a többi részét. Az első 100 oldal naplószerű. Minden napját leírjuk, minden esti fürdéssel együtt. Számomra ez az ismétlés szükségtelen volt. Utána pedig a folyamatos ismétlések folyton kilöktek a történetből. Nem tudtam tőlük elvonatkoztatni, pedig nagyon próbáltam. Amikor már negyedszer olvastam ugyanazt a monoton szöveget, miszerint hogyan lett Colette az, aki, illetve kik voltak a szülei, mi történt velük... megfogadtam, ha még egyszer valakinek elmeséli a teljes élettörténetét, akkor leteszem a könyvet, a saját szabályaimat megszegve. Véleményem szerint az olvasónak ezt elég egyszer töviről - hegyire elmesélni, utána elég csak utalni rá, egy "s akkor elmondtam, milyen volt az eddigi életem." vagy "elmeséltem az én történetemet Omarnak" mondatokkal. Illetve rengetegszer volt benne visszautalás az előző oldalon történt eseményre is. Egy lapozás alatt nem fogom elfelejteni, mi történt, így ezek szükségtelenek, kicsit illúziórombolók is.

A paranormális szál nem illett a történet alaphangulatába. Amíg a realitás talaján maradt a történet, még ha néha számat húzva is, de élveztem. Annál viszont nagy szemeket meresztve néztem, hogy ez hogyan jött a képbe? Nem is tudom megfogni az érzést, ami bennem volt. Csak azt tudom, hogy akármennyire is jó húzás volt, (mert azt aláírom, zseniális benne az a csavar) mégis nem ebbe a történetbe illő.

Ugyanakkor a végére már összeszedte magát a történet. Bár még mindig nem szerettem meg Colettet, de megbékéltem vele, mert végre felnőttként is tudott viselkedni. Az események alakulása tökéletes volt. Megvolt benne a kellő izgalom, nem volt semmi elkapkodva. Szörnyű, ami történik, de szükségszerű ahhoz, hogy ne egy teljesen elszállt mese legyen a vége. Hihetetlenül feljött a történet a végére. Nagyon sajnálom, hogy a közepe nem ebben a hangulatban lett megírva, mert akkor egy végtelenül izgalmas könyvet tarthattam volna a kezembe, amire nem restelltem volna öt csingilinges értékelést adni. 

Összességében egy jó, de kezdetleges könyvet tartottam a kezembe. Egy újabb átolvasás, kisebb csiszolások mellett fenomenális, hosszú, izgalmas történetet kaphatnánk. De sajnos a fentebb felsorolt tulajdonságok miatt, nem tudtam igazán megszeretni. A szárnyaló gondolatoknak betonfal állta útját, és akkora csattanással vágódtak nekik, hogy belerengett az egész felépített világ.

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"Sokan mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de ez nem igaz. Az idő csak a fájdalmat enyhíti, de a hiányt nem pótolja, és a keletkezett űrt sem tölti be."

"Nem lehetsz előítélettel mások iránt, míg meg nem ismered őket."

"...egyszer minden véget ér, a bánat, a szomorúság, még a boldogság is. Semmi sem tart örökké. S talán majd az idő múlása, ha nem is szünteti meg a fájdalmadat, de enyhíteni fogja."

"Szeretlek, jobban a szélnél, amely hosszan öleli a fát. Szeretlek, mintha te élnél helyettem, egy életen át."

"– Kit hív,asszonyom? – tudakolta Rasha. 

– A pszichiátriát. – válaszoltam. 

– Miért? – kérdezett újra. 

– Mert egy szellem jelent meg a nappalimban,és én vele beszélgetek. 

– De hát én is látom. – szólt a segítőm. 

– Valóban? – kérdeztem. – Akkor két szobát foglalok."