Gaura Ágnes: Lángmarta örökség

"Néha tudnunk kell a megérzéseinkre hallgatni. Ha bajba kerültél, régen rossz, de az még mindig rajtad áll, hogyan mászol ki belőle."

S visszatért hozzám Borbíró Borbála, immár a negyedik kalandja kapcsán. Most is bőven kijutott a hamisítatlan Gaura stílusból, aminek kifejezetten örülök, hiszen ez teszi igazán egyedivé, ez emeli ki a rengeteg vámpíros könyv közül. No meg azért az sem elhanyagolható tényező, hogy itt a vámpírok nem csillognak és elfogadott a létezésük. Maga az alaphelyzet sem átlagos. Hiszen a történet Magyarországon játszódik! No, de ezt már mind tudjuk, hisz az első három rész teljes rálátást biztosít ezekre a tényekre. Szóval nézzük is, mit tartalmaz a Lángmarta örökség.

A harmadik rész végén összetörtem. Igen, komolyan. Darabokban hevertem ugyanúgy, mint Bori. Én annyira szurkoltam, hogy végre összejöjjön neki egy normális kapcsolat! Bár így belegondolva... Egy táltossal nem nevezhető normálisnak, még enyhén szólva sem, hisz bármikor hozzád vághatja a kanapét, ha beszólsz neki, hogy megint visszarakta az üres tejesdobozt a hűtőbe... De ettől eltekintve én láttam köztük a szikrát, ami nem csak a múzsacsók miatt volt ott. Hiszen a csók nem teremt, hanem felerősít. Jajj de fájt a szívem érte. Ezért is volt ez a nagy szünet a következő rész előtt. Illetve mert sejtettem, hogy számomra a Lidércnyomás a sorozat csúcspontja és a negyedik nem fogja még a bokáját sem nyalogatni. Félreértés ne essék, ez a kötet is tetszett, de a harmadik mindent visz! Az számomra kedvenc! Minden szempontból. Ebben már több dolog is szúrta újfent a szememet. De még mindig nem annyira, mint a második kötetben. Na lássuk azt a vérmedvét!

Bori mindennapjaiba visszacsöppenve rögvest megállapíthattam, hogy nála semmi sem átlagos. Ezt már megszokhattam volna, mert sosem volt olyan, hogy egyről a kettőre haladt volna szerencsétlen, valakinek mindig az életére kell törni. Most épp egy fecni miatt. Ha én ilyen hagyatékot kapnék... köszönöm szépen, nem kérnék belőle! Persze, érthető, miért is akarta megfejteni, miért nem adta oda Hajós Jakabnak, de pont emiatt nem értem néha a siránkozását. Tudta, hogy megint nem egy wellness utazásba fog csöppenni, akkor meg ne sírjon a szája érte, hogy meg akarja ölni ez is meg az. Tűrje, mint egy úrinő. 

Igen, négy rész kellett hozzá, hogy rájöjjek, mi szúrja nagyon a szemem ebben a sorozatban. Vagyis csak három, mert az elsőben még nincs jelen, hanem utána kezdődik és részről részre bővül, s válik egyre idegesítőbbé. S ez az ismétlés. Szerencsére nem a klasszikus változatával találkozunk itt, mikor az előző kötetek tartalma kiteszi a könyv felét, de az, hogy nincs benne egy olyan oldal sem, ahol a valamelyik párbeszédben ne lenne felhánytorgatva az előző három rész lényegi tartalma... Számomra ez nagyon kiborító! Igen, tudom, hogy a második részben Bori el volt átkozva. Igen, jól emlékeztem erre a Lidércnyomásban is. Nem, még mindig nem felejtettem el a Lángmarta örökségben sem. Ha egyszer lenne megemlítve, nem zavarna. De nem egyszer, nem kétszer, nem ötször, hanem rengetegszer előjön. S ugyanígy a többi. Nekem azt tanították, hogy a múltat ne hánytorgassam. Hát Borinak ezt bezzeg a nagyanyja nem mondta el. Pedig mondott az okosságokat, igazán ezt is megtaníthatta volna neki! Mert folyamatosan ezen lovagolni... na meg a múzsacsókon.. na meg, hogy Attila összefeküdt egy lidérccel... Már én akartam néha Borihoz egy szekrényt vágni! Főleg, mikor a vámpíroknak szólogatott be a lelkük miatt. Vagy ha ki nem is mondta, de magában megjegyezte. Felfogtam már 3 résszel ezelőtt is az ő hozzáállását. Nem kell minden egyes lélek-élet-szív szó használatánál újra kifejteni! Úgy érzem, emiatt én Borival nem lennék jóba, mert minden ilyen megszólalásánál bokán rúgnám. Egy óra múlva meg nem tudna lábra állni és hallgathatnám évekig...

De a történethez visszakanyarodva - miután kiadtam magamból ezt a gomolyfelhőt - nem is volt ez olyan rossz. Persze, nem üti meg a harmadik kötet szintét, de a maga nemében egész jó. Mert hát kapunk új szereplőket, kapunk hihetetlen poénokat, jó kis szóváltásokat, a magyar nyelvet teljes mértékben kihasználva. Van benne akció, van benne agyalás, minimális romantikus szál, jó pár rejtély. Ugyan mi hiányozhatna ebből még? Igazából semmi. Tényleg mindent megkaptunk, amire csak vágyhatunk. Csak néhol, a megvalósítással voltak gondjaim. 

Például a történet legvégén, a megoldáson nem tudok elmenni. Hiszen Bori teljesen kikészült - megjegyezném, jogosan - hogy hova kell mennie, mit kell túlélnie, megint. S erre ő kapja a könnyebb részét a melónak? Ugyan már! Persze, nem azt mondom, hogy könnyű lehetett neki, én biztos belerokkantam volna a látottakba, de attól független az ő része semmi volt ahhoz képest, amin Attilának kellett átmennie. 

A lezárás viszont hihetetlen jól sikerült. Mert azt nem lehetett kitalálni, eszembe sem jutott, hogy miután megvan a történet vége, a megoldás, még lesz egy fontos momentum az utolsó két oldalon. Úgy érzem most magam, mint egy sorozat végén. Mikor elhúzzák előttem a mézes madzagot és várnom kell, hogy megtudjam a kérdésemre a választ, mert csak a következő epizódban derül ki... Hát no, nem ér :) Még szerencse, hogy itt van a polcomon!

Hihetetlen, ahogy Gaura Ágnes bele tudta vonni a történetbe az egyiptomi történelmet és kiszínezte azt saját képére.

Bár megvallom, nekem két kedvenc jelenetem van, amik kötődnek is egymáshoz: az első Bori és Attila szóváltása a táltosszexet illetően. Az fenomenális, többször elolvastam hangosan nyerítve. A másik pedig, mikor szólt a holló: soha már. :)

Egyetlen egy kérdés maradt bennem megválaszolatlanul: hogy van az, hogy mindig, de tényleg, kivétel nélkül mindig akkor érek egy olyan részhez, ami beszippant és hangos nevetésre késztet, mikor orvosnál vagy buszon ülök. Sikerült magam megint hülyének nézetnem az egyes járaton és most még a kórházban is. Hiába mutattam a könyvre, elismerő pillantás helyett csak pár megbotránkozott tekintetett zsebelhettem be.

Tehát összességében nekem nagyon tetszett ez a rész is, de úgy érzem, ez a sorozat már nem tud többet nyújtani számomra a harmadik résznél. Az volt a csúcspont, onnantól kezdve, kicsit lentebb, de stagnált az érdeklődésem. Visszafogott tapssal jutalmaznám ezt a remek könyvet, s mértékelt kíváncsisággal várom a következőt. Nemsokára találkozunk újra, Bori!

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"Volt már dolgod klausztrofóbiás vámpírral?"

"— Hát, eddig nem volt klausztrofóbiám, de most, azt hiszem, sikerült szert tennem rá – felelte lazán. – Reméljük, soha nem lesz belőlem vámpír. Az mekkora szívás lenne így!"

"A könyvtár mindig megnyugtat. Polcok körös-körül, rajtuk könyvek, ez már eleve pihentető látvány."

"És azt már Weinhauser nagyi is megmondta, hogy ha folyton arra gondolsz, hogy nem szabad valamire gondolnod, nem önuralmat gyakorolsz, hanem felkészülsz a tombolásra. Márpedig én éreztem, hogy egyre inkább tombolni akarok."

"Nem az számít, hogy meggyőzően mondod-e vagy sem – sóhajtottam. – Az a baj, hogy egy sajnálom nem tesz jóvá semmit."

"— A Bori-féle Evangélium – gúnyolódott Attila. – Boldogok a lelki szegények, mert övék a napozás kiváltsága?"

" Merthogy a vámpírmúzsa nem vész el, csak átalakul. Ezt akár nevezhetnénk a vámpírmúzsa-megmaradási törvényének is."

"Megnyugtattál, mint karózandó vámpírt a defibrillátor látványa…"