"Sötét erdő közepén, sötét ház áll,
Sötét házban sötét kis szoba,
Sötét kis szobában sötét szekrény őrzi
A sötét titkokat."
Ez a könyv remek példa arra, mikor az olvasó a fülszöveg alapján számít egy eseménysorra, de végül közel sem azt kapja, hanem helyette egy sokkal másabb, sokkal erőteljesebb, jobb történetet. Úgy érzem, mostantól a komfortzónámba fog tartozni a krimi és a pszicho-thriller kategória is. Egyszerűen imádtam ezt a könyvet!
Elsőként szeretném megköszönni a kiadónak a recenziós példányt! Nagyon sokat jelent számomra!
De a Sötét erdő közepén bővelkedik egyedi elemekkel. Vegyük például a főszereplőnk foglalkozását: író. Nagyon kevés helyen találkozok velük, s csak szívom az információkat magamba erről a pályáról. Hihetetlen érzés belelátni - ha csak egy percre is - egy író fejébe. S mit ne mondjak, itt aztán furcsa dolgokat találtam. Nagyon meglepődtem rajta, hogy Leonora mennyire elutasító és magába zárkózó. Én alapvetően úgy gondolom, hogy egy írónak, attól függetlenül, mennyire ismert már a neve, nyitottnak kell lennie rengeteg mindenre. Gondolok itt elsősorban a rajongókra. Ez, hogy nem szereti megnézni a leveleit... nekem nagyon furcsa volt. Elgondolkoztam, hogy azok az üzenetek, amiket én is elküldtem (bennük kifejezve, hogy mennyire tetszett egy adott mű és néha egy-két kérdést feltéve, mi nem volt teljesen világos, vagy mivel nem értettem alapvetően egyet, és kíváncsi voltam az írói szemszögre is, hátha meglátom az indítékot, miért úgy történtek a dolgok, ahogy) vajon azok is hasonló fogadásban részesültek? Tényleg ennyire terhes lehet pár bátorító szó? Mert persze, azt megértem, mikor meg akarják mondani az írónak, hogy a következő regényében mi szerepeljen és nyélből elutasítják. Természetesen. Ha annyira jó az adott ötlet, írja meg maga. De ez a momentum engem azért szíven ütött. Bár lehet, hogy Leonora egyedi eset, hiszen elég magának való. De ezt majd kicsit később....
Visszatérve az egyedi elemekre: a leánybúcsú ötlete sem túl gyakori. Feltűnik egy-egy könyvben, de általában nem erről szól az egész. Ezért nagyon kíváncsian vártam, ebből vajon mi fog kijönni. Alapvetően arra gondoltam, hogy lesz majd egy két egymás haját tépjük jelenet, mint ahogy azt rég nem látott barátok között illik. (vicc volt, mielőtt félreértene valaki!), Meg persze lesz majd egy esemény, ami elindítja a krimi szálat. Ehelyett a leánybúcsúval kaptunk egy olyan helyszínt, ahova még lehet fényes nappal sem tudnának elhurcolni, nem hogy még ott aludjak három napot. Mert igen, ez a kedvencem a könyvben: az erdő mélyén álló házikó, nem egy rozoga, nyikorgó épület, hanem egy modern, üvegfalú csoda. Tudjátok, mint az Alkonyatban, csak ez ízléses. Ami szerintem sokkal ijesztőbb. Mert ugyanaz volt az első gondolatom róla, mint Tomnak: mintha a ház egy színház lenne, és kint ülnének a nézők. Brutális. Amikor a négy fal közé be vagy szorítva, de mindent látsz. Vagy éppen semmit, csak a saját tükörképedet, mert éjszaka van és csak bent ég villany. Még most is borzongok tőle.
A karakterekre visszatérve... bevallom, Ninán kívül senkit sem kedveltem meg. De hiába voltak unszimpatikusak, attól függetlenül mégis vártam mindenkinek a következő lépését. Lehetséges ez egyáltalán? Azért ez így furcsa volt. Mindannyian külön személyiséggel bírnak. De az is elmondható, hogy ahogy a csapat tagjai kezdenek összeszokni, közösen kezdenek el az ismeretlentől félni, úgy azért egy minimálisan megkedveli őket az olvasó. Nem hiába mondják azt, hogy nagyobb cél érdekében az ellenségek is összefognak.
Számomra nagyon szimpatikus volt a történet vezetése. A folyamatos ugrálás múlt és jelen között teljesen fent tartotta az érdeklődésemet. Mindkét részt ugyanannyira vártam, mert mindkét eseményszál nagyon fontos! Aztán pedig a jelen és régmúlt közötti ugrálás is megfelelő volt. Mert hát persze, a vége felé csak kiderül az a nagy titok! Hú, de még mekkora! Nem tudom, hogy én vagyok-e a túlontúl naiv, de én bizony nem jöttem rá, mi történt Nora és James között tíz évvel ezelőtt. Sőt a többire sem. Úgy éreztem magam, mint Leonora a kórházban, mikor nem tudja azt az apró, ám de annál lényegesebb információt felidézni, hogy mit tartott a kezében. Én is éreztem, hogy megvan, láttam a körvonalakat, de nem tudtam összerakni a képet, bárhogy próbálkoztam.
A gyilkos kilétére meg főleg nem jöttem rá. Volt gyanúsítottam, persze, hogy volt. Szerintem ugyanarra gondoltam, mint mindenki más is. Ezért vágott arcon az igazság, mikor fény derül a titokra... az indítéka pedig.... Te jó ég! Itt értettem meg igazán, miért van rajta a pszicho-thriller címke! Zseniális gondolatmenet!
Az egyik leglényegesebb momentum a számomra a vége volt. Ha kívülről nézzük az egészet, akkor rájövünk, hogy nincs igazi happy end a végén, csak valamiféle megnyugvás, süppedés. Kapunk egy kerek lezárást. Nem marad erős nyitott kérdés, csak olyan, ami szimplán az olvasó gondolataira van bízva, hogyan tovább. Nyugodt, de nem boldog. Tökéletesen visszaadja a könyv alaphangulatát. Lenyugtatja az idegeket, de nem adja meg számára azt a fajta boldogságlöketet, amit általában elvárunk. S ez így tökéletes!
S végül vegyük szemügyre a külcsínt. A borítónál jobban csak a címet imádom. Sötét erdő közepén. Mint valami mondóka egy horrorfilm elején. Dallamos és borzongat. A háttérben fákat látunk, nem meglepő módon. Ugyanakkor olyan, mintha pont ott, az erdő szélén állnék és csak nézném a baljós fákat, amik között a szél játszva súgja a fülembe, hogy innen már nem menekülhetek. Futhatok, de nem menekülhetek. Még most is borsódzik a hátam, ha ránézek.
Egy iszonyat jó könyvet olvastam. Számomra kedvenc lett. Tényleg. Kellően feszegeti a határaimat, fent tartja végig a figyelmemet, gondolkodásra ösztökéli az agyamat. Hallottam, ahogy nyikorogva forognak a fogaskerekek a fejemben. Egy jó tanácsot adnék még nektek: mielőtt belemerültök a könyvbe, némítsátok le a telefont. Szívroham közeli állapotot okozott, mikor éppen a nyitott, nyikorgó ajtó rejtélyére próbáltam a szereplőkkel rájönni és hirtelen mellettem nekiállt ordítani a Skillet egyik száma...
Jó borzongást mindenkinek hozzá! S jól jegyezzétek meg Nina szavait: "Futhatsz, de el nem menekülhetsz."
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"A kávéfőző kotyogása az otthon hangja, a lefőtt kávé illata pedig az otthon illata."
"Kiben bízzak, ha már magamban sem bízhatok?"
"A sebészt nem az ember érdekli, nem ilyen nyálas. A sebész olyan, mint egy gép – fel akarja vágni az embert, megnézni, hogyan működik, darabjaira szedni. Az átlagos sebész olyan, mint egy kisfiú, aki szétszedi az apja óráját, hogy lássa, hogyan működik, aztán többet nem bírja összerakni. Minél ügyesebb leszel, annál ügyesebben tudod újra összerakni a darabokat. De mindig sebet hagysz."
"Az ötévesek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Olyan dolgokat mondanak, amiket egy felnőtt sosem – élesen bírálják az ember külsejét, a családját, azt, ahogy beszél, azt, hogy milyen szaga van, még a ruháit is."
"Azt hihetnénk az emberek óvatosan fecsegnek egy író füle hallatára. Tudhatnák, hogy tulajdonképpen dögevők vagyunk – halott viszonyok és elfelejtett viták hulláiból csipegetünk, és felhasználjuk ezeket a morzsákat a következő műveinkben."
"Aki ártatlan, annak nincs mitől félnie.
Akkor én miért félek?"
S végül egy általam készített Reader's Art a könyvhöz:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése