Winie Szilvesztere
- Wolf Langton! Hányszor kell még elmondanom, hogy ne az étkező asztalon szereld a fegyvereidet! Ha megint olajfoltos lesz a terítő vagy a szőnyeg, istenbizony nem kapsz egy hétig vacsorát!
Apám kelletlenül, de anyám egyik nagy becsben tartott antik kosarába dobálta az alkatrészeket, majd morogva elhagyta a helyszínt. Én csak mosolyogva néztem a jelenetet, élvezve, hogy anyám végre nem engem vett elő. Ritka pillanat volt ez, amit teljes mértékben kiélveztem. Azt hiszem, túl látványosan is.
- Ne hogy azt hidd, édes lányom, hogy nem látom azt a szemtelen vigyort az arcodon! Gyere inkább és pucold meg a krumplit. Hát hogyan lesz itt szilveszteri lakoma, ha senki nem hajlandó füle botját sem mozdítani?
No, igen. Ha felütnék egy szótárt, akkor a parancsnok szó alatt megtalálnám az Elvira Langton nevet. Ahogy kelletlenül, de leugrottam a kredenc széléről és elindultam a konyhába, hogy engedelmeskedjek a rabszolgahajcsárnak a nővérembe, Audrey-ba ütköztem.
- Na, végre megvagy! Nemrégiben mászott fel Will a tűzlétrán. Gondolom hozzád jött. Igazán kitaníthatnád már… Látok némi fejlődést, de közel sem annyit, mint amire számítottam a te kezed alatt. Kíváncsi lennék rá, hogy mivel töltitek az időtöket akkor, hogyha…
- Kösz, az infót, Audrey. – vágtam a szavába. - Cserébe akkor mehetsz anyának segíteni. Úgy hallottam, kicsit kérges még a burgonya… - mielőtt még bármit felelhetett volna, anya jelent meg a konyhaajtóban, és már hajtotta is befele. Audrey egy gyors pillantást vetett még hátra. Nyelvét rám nyújtva vonult tovább, mintha épp egy báli bemutatkozásra készülne. Sosem fogom megérteni, hogyan tud mindig ennyire elegáns lenni. Meg hogy egyáltalán minek? Sokkal kényelmesebb egy nadrág, mint azokban a nagy ruhákban és fűzőkben bohóckodni. Az ember még csak levegőt sem tud venni. Na és ha menekülnie kell? Abban aztán futni végképp nem lehet!
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben másztam ki a tűzlétrára és pár pillanaton belül már a szobámban landoltam. Will éppen bőszen szemlélt egy rózsaszín porcelánpónit.
- Azt Becca-tól kaptam karácsonyra. Valamelyik árustól lopta. Hát nem aranyos?
- Azt aláírom, de kicsit fura. Tökéletesen passzol hozzád! – Vigyorgott szemtelenül.
- Jól van, úrifiú. Azt hiszem, itt az ideje egy újabb tesztnek.
Azonnal lehervadt a mosoly Will arcáról.
- Winie! De hát ez az év utolsó napja! Azt hittem ma csak virslivel fogjuk magunkat tömni, miközben a családod… nem is tudom… egymás agyára megy és frizbiznek a gyerekek anyád porcelántányérjaival.
- Egyszer volt ilyen, akkor is csak egy készlet veszett oda! – állok Becca és Owen pártjára. - Még jó, hogy én nem voltam akkor itthon, mert biztos nekem kellett volna eltakarítanom a romokat. - de ezt már csak az orrom alatt motyogtam. – Szóval a feladatod, az ünnepre és az úrilelkedre való tekintettel nagyon egyszerű lesz: hozz nekem tűzijátékot.
- Ennyi? Winie, hát minek nézel te engem? Kimegyek a főtérre és az első árusnál is tudok már venni! Miért vigyorogsz ennyire? – húzta össze Will a szemöldökét.
- Nem fogadok el akármilyen tűzijátékot. Nekem a város tulajdonában lévőkből kell, méghozzá az Etna. – minden pénzt megért Will arca, ahogy felfogta a szavaimat. – Ja, és nem használhatod sem a mesterkulcsot, sem a többit.
- De miért pont az? Miért az Etna? Hisz az a finálé! Vagy tízszer robban, olyan hanggal, hogy két várossal arrébb is tisztán lehet hallani. Emellett majdnem akkora, mint én magam. Az sem biztos, hogy egyedül elbírom.
- Máris feladod? – vontam fel a szemöldökömet.
- Dehogyis! Elhozom neked. – mondta Will erős elhatározással az arcán. Hiába a férfiak önérzetére a legkönnyebb hagyni. Elég csak egy pillanatig elhihetni velük, hogy többet néznénk ki belőlük és máris kiugranak az ablakból is a kedvünkért.
Miután megbeszéltük a részleteket, neki is indultunk. Csendben róttuk a macskaköves utat, mikor az egyik lámpa fényénél Will kabátján egy villanást vettem észre.
- Az a bross? – kérdeztem.
- Igen. Ha már megszereztük, hordom. Az én örökségem része. – mondta miközben ha lehet még jobban kihúzta magát.
Inkább nem mondtam erre semmit. Lényegében én szereztem meg neki. Még sokat kell fejlődnie, jól mondta Audrey. Rossz ezt beismerni. Nem szeretem, ha a nővéremnek igaza van.
A telekhez érve, ahol az esti tűzijátékhoz tárolták egyre jobban elememben éreztem magam. Egy szó nélkül másztunk át a drótkerítés fölött. Nem volt nehéz. Nem sok energiát fordítottak az őrzésre, hiszen ugyan kinek jutna eszébe ellopni? A héten minden nap két őr volt csak a területre kirendelve, bár mintha még ők is hiányoztak volna. A túloldalon lehuppanva, felsiettünk az épület oldalába. Egy egyszerű rozoga fakunyhó volt. Nem valami tűzbiztos. Az ajtaján összvissz egy lakat volt, amivel a tolózárat rögzítették. Will arca meglepődve fordult felém. Túl könnyűnek találta a feladatot. Gyanúsan könnyűnek. Az egyik hajtűvel, amit Audrey asztaláról csent el, ügyes mozdulatokkal gyorsan ki is nyitotta, majd az ajtót éppen akkorára tárta, hogy oldalazva be tudjon menni. Csendben követtem. A hátam enyhén borsódzott. Éreztem, hogy valami nincs rendben.
- Miért mindig a legnagyobb kell neked, Winie? – zökkentett ki Will hangja a gondolkodásból.
- Mert Langton vagyok. A legjobb jár nekünk. Jelen esetben a legnagyobb. – mondtam mosolyogva.
- Akkor fogd meg ennek a rakétának a végét, míg kivisszük az ajtón. Itt nem tudom a vállamra… - Will hirtelen elhallgatott és mindketten füleltünk. Valaki járkált odakint és egyre közelebb ért hozzánk. Mostmár én hallottam a csizma alatt megcsikorduló kavics hangját. Mivel én az ajtó mellett álltam, ezért gyorsan behúztam, hátha nem vesz észre minket az idegen. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, majd a távolodó lépteket hallva megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Hú, ez meleg helyzet volt! – jegyezte meg Will. – Mindjárt jövök, kicsit körülkémlelek kint.
Mielőtt bármit mondhattam volna, már kint is volt az ajtón. Pár perc múlva tért vissza.
- A jó hír, hogy ez csak egy kölyök volt. A rossz, pedig, hogy éppen most szaladt vissza egy csapat férfihoz, akik mindjárt ideérnek. Sietnünk kell! Nincs idő elvinni.
- Ennyivel nem úszod meg! – morogtam. – Ha elmentek, utána visszajössz és elintézed egyedül.
Halkan, gyorsan settenkedtünk a kerítésen túlra, s megálltunk egy nagy tölgyfánál, majd felmásztunk a lombkoronába, megvárni, míg az idegenek elkotródnak. Tökéletes rálátásunk volt onnan az eseményekre úgy, hogy mi közben észrevétlenek maradhatunk.
Valószínűleg ők is azért jöttek, amiért mi: lopni. Három langaléta alak és egy kisebb, körülbelül Beccával egyidős fiú lopakodott a kis faházhoz. Röhögtek valamin. A szél nem hozta el hozzánk a hangjukat. Aztán láttam valamit felvillanni, de éppen csak egy pillanatra és a négy alak futni kezdett, ahogy csak a lábuk bírta.
- Te érted, mi történt itt? – néztem csodálkozva Will-re. De mielőtt annyit tudott volna mondani, hogy égetett kenyérlepény hatalmas robaj rázta meg a környéket és a szivárvány összes színe megjelent a sötét égbolton. Szájtátva néztük, ahogy a tűzijáték virágok egymáson nyílnak ki és öltenek formát. Gyönyörű látvány volt.
Egyértelmű volt, mikor kapott az Etna is szikrát, mert mint a fülem mellett elsütött friss puska, akkorát dörrent az első kilövésnél. Az égre pedig a leghatalmasabb körképet festette be. A fénye szinte megtévesztette az embert, olyan világosságot teremtett.
Mire a tűzoltók kiértek, már nem volt szinte semmi dolguk. Az ünnepség bevégeztetett, fél tizenegykor. Miután biztosították a helyszínt, megállapították, hogy bizony, egyetlen szál sem maradt, ami még robbanhatna szépen elszállingóztak a dolgukra. Mi is néma csendben lemásztunk a fáról és elindultunk haza.
- Ezt most akkor elbuktam? – kérdezte Will csendesen.
- Igen. – vágtam rá. – Nem. – szóltam csendesebben. – Nem a te hibád volt, hogy nem sikerült. Vegyük semmisnek.
- Kösz. De azért szép volt, nem? – kérdezte mosolyogva.
- De, az volt. – mondtam magam elé bámulva.
- Winie…? – lépett elém Will.
- Hmm?
- Boldog újévet! – mondta, majd a kezembe nyomott egy petárdát. – Tudom, nem egy Etna, de ennyi sikerült most.
- Boldog újévet, neked is, Will! – bokszoltam vigyorogva a vállába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése