Amie Kaufman – Meagan Spooner: Lehullott csillagok

"Minden pillanat megismételhetetlen, minden pillanat értékes."

Jajj, most gondba vagyok, nem is kicsit. Az agyam azt mondja, hogy ujjonganom kellene, hogy egy ennyire szuper könyvet fogtam a kezembe, de a szívem valahogy kevésbé hevesen reagál. Távolabbról szemlélte az eseményeket. Folyamatos vitában voltam magammal az olvasás közben, mert ebben a könyvben van minden, amit szeretek, jól tálalva, és mégis... nem tudtam igazán beleélni magam. Nem is tudom miért. Lehet, hogy éppen rosszkor talált meg. Lehet, hogyha egy hónappal ezelőtt, vagy kettővel később vettem volna a kezembe, akkor sokkal több lelkesedést váltott volna ki belőlem, sőt még új kedvencet is avathattam volna. De az is lehet, hogy ugyanezt a reakciót hozta volna csak belőlem elő, mert többre nem képes. Tényleg gondban vagyok, hogy mit is gondolok róla.

Az első nagy problémám a hozzáállásommal, hogy nem tudok igazán nagy hibát felróni neki. Persze, voltak benne olyan jelenetek, amiknél fogtam csak a fejem, illetve volt olyan is, amit annyira unalmasnak találtam, hogy egy kocsinak a riasztójára ébredtem fel. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, vagy mit csináltam. Ritkán altat el egy könyv, de ennek most sikerült. Mondjuk annyira nem volt nehéz dolga sem, tekintve, hogy a költözés minden erőmet kiszipolyozza. No, de lássuk csak, mit tud nekünk nyújtani ez a kétírós könyv.

Már első pillantásra beleszerettem és tudtam ,hogy meg kell szereznem, bármi áron. Annyira gyönyörű a borító, hogy akárhányszor is jártam könyvesboltban, mindig meg kellett kicsit szeretgetnem. Hihetetlen jó a színösszeállítás. Élénk. Jó, a srác rajta kicsit idiótán fest, főleg ezzel a pózzal, de általában elvesztem a leányzó ruhájának fodraiban és nem jutottam el odáig, hogy őt is igazán szemrevételezzem. A címe is nagyon tetszik, bár így elolvasva nem éppen a lehullott jelzőt használtam volna rá. De ez már csak az én kis személyes észrevételem, lehet másnak nem tűnt ez annyira elütőnek. Szóval kedves Nikkym, még egyszer köszönöm, hogy megajándékoztál ezzel a fantasztikusan csodaszép könyvvel! :)

A történet két fiatalról szól, a 16 éves hercegnőről, Lilac-ról és a 18 éves Tarver-ről. Első benyomásom róluk az volt, hogy örülök, hogy ilyen egyedi nevet viselnek. Annyira unom már a sok Claire-t és Sam-et, hogy az hihetetlen. Szóval jól esett a kis lelkemnek, hogy végre, már csak ebből a szempontból is újat kapok egy történettől. Igen, direkt hangsúlyoztam ki a korukat. Ezt azon okból tettem meg, hogy még egy piros pontot tudjak adni a könyvnek, mert a szereplők ténylegesen úgy viselkednek, ahogy az elvárható tőlük. Mert attól független, hogy Tarver rengeteg dolgot megélt már és katonaként szolgál, egy fiatal felnőtt marad, akin képesek az érzelmek átvenni a hatalmat az ép ész helyett. Nem mondom, jól megállta a helyét, jól kitanulta a szakmáját és tudta kamatoztatni adott körülmények között, de attól még nem mindig a logikus érvek irányították. 

Általában egy könyv kiválasztásakor a cím és a borító dönt nálam. A fülszöveget csak ilyenkor, az értékelés megírása előtt szoktam átfutni, nehogy elejtsek egy-egy eseményt, amit nem kellene. S most jött egy nagyobb csalódás is az eddigi érzelemkavalkádhoz, mert a fülszöveg kb mindent lelő. Konkrétan egyetlen egy nagyobb eseményt nem említ meg... Nekem így könnyebb dolgom van az értékelés megírásánál, de ha a könyvet ott kezdtem volna el olvasni... azt hiszem nem kapott volna még ennyi csillagot sem. 

Szóval igen, lezuhan a hajó, de ők előtte megmenekültek a katasztrófától. Igen, egy idegen bolygón érnek földet, ahol nincs más teremtett lélek. Igen, sétálnak egy jó nagyot s közben egymásra találnak. Igen, vannak itten különböző hangok, suttogások is. S tényleg megfordul a fejükben ,hogy nem akarnak hazajutni... Hoppá, végére értünk az ötszáz oldalas könyvnek :O Illúzióromboló...

Az elején még egész lelkesen szorongattam ezt a könyvet, az első harmada csak úgy huss, elrepült. Izgalmas volt, jó kis szóváltásokkal tarkítva. Aztán úgy éreztem, hogy bejött a történetbe egy gyűrű is, Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen... Mert azt vettem észre, hogy az én drága szereplőim a következő 200 oldalon mást sem csinálnak, csak gyalogolnak. Szinte vártam, mikor ugrik elő Szmiagol az egyik szikla mögül. De helyette kaptunk suttogásokat, melyek a szelek szárnyán jutottak el hozzájuk. Na, mondjuk ez a rész kifejezetten tetszett. Főleg, mert éppen bele voltam mélyedve, épp felordított Tarver, hogy Ki van ott? Mikor párom kb beszakította az ajtót, mert azt hitte nyitva van... Na az úgy azért adta az életérzést. Ha kedvenc karaktert kellene megemlítenem, akkor biztos a suttogások forrását jelölném meg. Ők nagyon szimpatikusak voltak! 

A maradék közel száz oldal pedig az elmegy kategória volt. Túlságosan szaladtak az események. Végre történne valami, és nem lettek kellőképp kifejtve, ahhoz képest, hogy a sétálásról mennyit tudtak írni...

A szerelmi szállal is volt egy kis fent tartásom, mégpedig pontosan az, amit Tarver is megfogalmazott: mert könnyű úgy azt mondani, hogy a másik ember a lelkitársam, hogyha rajta kívül nincs senki, akit lehetne választani. Igazából első pillanatos volt köztük a dolog, csak mindketten makacsul kitartottak amellett, hogy nincs itten semmi lényeges érzelem. Aztán végül is lényeges kommunikáció nem történt közöttük, csak az egymásra utaltság és a hasonló sors kötötte össze őket. Persze, evidens volt, hogy egymásba szeretnek ezen okokból, de kicsit többet vártam, valami mélyebbet. 

S ezen okokból a maradék egy, nem lelőtt csavar nem tudott igazán meghatni. Főleg, mert még sok volt hátra a könyvből ahhoz, hogy a felállított állapot végérvényes legyen. Igen hamar igazam is lett. S az eredeti helyzet helyreállásának sem tudtam ebből az okból igazán örülni, lelkesedni.

A végjátéknál, mikor eljátszanak a gondolattal, hogy lehet, inkább itt kellene maradniuk, ketten egy egész bolygón, idegen vadonban... Azért kíváncsi lettem volna, hogy ezt mégis hogyan szerették volna kivitelezni. Mert a készletük nagyon véges, és hát csak két fiatalról beszélünk. Nem hiszem, hogy a Tarzan-Jane szerep pont hozzájuk illene.

Ami viszont nagyon feldobta a könyvet: az a fejezetek között levő apró kis párbeszédfoszlányok, mely az eseményekről készült beszámolót tartalmazza, mikor Tarvert kikérdezik. Fenomenális ötlet, nagyon jó kivitelezéssel! Kettő piros pont is jár érte!

Viszont ezek ellenére is egy nagyon igényes könyvről beszélünk. Gyönyörűen van megfogalmazva, olvastatja magát, vannak benne jó poénok és kapunk azért egy nagyon eredeti sci-fi szálat is. Mindent megkaptam, amit szeretek. Volt benne akció, volt benne esemény, volt benne egy kis fantasy, egy csipetnyi más, egy apró újdonság, jó kis csavar... és mégsem szippantott be. Mégsem mondom azt, hogy na, ez így van jól, ahogy van és ajánlanám mindenkinek. 

Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy még elő fogom venni és újra fogom olvasni, ha kicsit lelkesebben tudok majd hozzáállni. Addig pedig csak a borítót fogom rongyosra forgatni, mert még most is imádom, most is ugyanannyira elvarázsol, mint első pillantásra.

De egyet még elmondhatok: e könyv olvasása közben és utána egy jó ideig sem fogok csokoládét enni, mert csak attól becsömörlöttem már, hogy ők három héten keresztül szinte csak azt ettek....

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"A harag pajzs, és ha leeresztem, darabokra török."

"Az ellenszenv sokkal könnyebben kezelhető, mint a rokonszenv."

"Fel tudnám pofozni! Istenem, meg tudnám csókolni !"

"Az ember nem beszél a halálról azoknak, akiket szeret."