Gaura Ágnes: Attila ​koporsója

"...az ember legyen óvatos, de legfőképpen legyen reális. Ha nem tudja elkerülni a bajt, akkor másszon bele tiszta fejjel, különben nem sok esélye lesz arra, hogy megoldja a problémát."

Egy mérhetetlenül nagy bocsánatkéréssel kell indítanom! Bocsánat, hogy eddig húztam, halasztottam ezt a Bori kötetet. Őszinte leszek: most is elsősorban kihívás miatt vettem a kezembe. Direkt felraktam több polcra és listára is, hogy mostmár végre sort kerítsek rá. Mondjuk érdekelni érdekelt, nem azzal volt a gondom, hanem a kiadással. Nagyon nehezen tudtam olvasni az előző részeket, sokat el is vett az élményből ,hogy rengetegszer le kellett raknom, mert majd kiesett a szemem az apró betűtől. Így hiába vártam Bori újabb lehetetlen küldetését, de mindig találtam mást, ami kellemesebb a szebbnek. Szó szerint. 

Az első felütésnél azonban egy olyan meglepetés ért, amit nem is gondoltam volna! Olvasható a történet! Mármint ezt úgy értsétek, hogy kb két betűmérettel meg lett növelve a szöveg. Pápá szemkiesés! Pápá bosszankodás! Hello kocsiban olvasás! Szóval igen... kb öröm táncot jártam. Ülve. Az autóban. Hangosan sikítva. Még jó, hogy párom ismer már annyira, hogy emiatt nem rántja félre a kormányt...

Tehát nagy hévvel álltam neki és rettentően bosszús voltam ,hogy dolgoznom is kell. Főleg, hogy mostanában mindig úgy jött ki, hogy ne legyen időm olvasni. Bori pedig durcásan pislogott rám hol a táskámból, hol az asztalról, hogy foglalkozzak már vele meg Attilával is, mert gondok vannak... Ó, de még milyenek! Az előző rész hatalmas függővége folytatódik: Attila kómában van. Lehet, hogy a Lángmarta örökségben legszívesebben megkaróztam volna, de emlékeztem én még a múzsacsókos Attilára, akit nagyon szerettem, ezért szomorúan vettem tudomásul, hogy itten ő egyelőre nem lesz aktív szereplő. Csak passzív szuszogásra és szakállnövesztésre képes. De ennek köszönhetően Borinak egy teljesen új oldalát ismerhettük meg. Ahogy bandukol elfele a kórházból már érződik benne ez a változás. Hiszen egy számára fontos ember nincs mellette. Nagyon erősen sugárzik, hogy mennyire az élete része lett Attila, mennyire sokat ad a személyiségéhez. S ez csodálatos! Szóval reménykedtem ,hogy az a kóma hamar el fog tűnni, pár fejezet alatt. (Bevallom, még a végére is lapoztam, hogy az utolsó bekezdést elolvasva, hátha kevésbé fogok aggódni, de kedves Ágnes... nem segítettél. Tökéletes levezetés a vége, de a kérdésemre a választ nem kaphattam meg rögvest. Köszönöm, mert így sokkal izgalmasabb volt a regény! )

De kicsit térjünk vissza a külsőségekhez, mielőtt elmerülnék a történetben. Szóval a borító ismét egy mesteri munka. Azt hiszem az eddigi kedvencem. Gyönyörű a kidolgozás. Képes vagyok percekig csak nézegetni. Tegnap, mikor három hónap után találkoztam anyósomékkal nem az egészségük felől érdeklődtem elsőnek, hanem az orruk alá toltam, hogy ők lássák, mennyire gyönyörű.
Aztán ott van a cím... hát azért amiatt is megvoltak a fenntartásaim. Sokat hozzáadott a halasztáshoz. De már az előző részekből megtanulhattam volna, hogy mindig többet rejt, mint amit első látásra gondolok. Nem szeretném lelőni a poént, főleg nem azok előtt, akik ugyancsak félre lettek vezetve a saját képzelgéseik miatt, de annyi tanácsot adhatok: Ne tessék aggódni, Fehérhollóék koporsójába táltos nem fekszik! Se rövid időre, se tartósan! 

Tehát érződik itt nagyon már egyfajta író fejlődés is. Ha összehasonlítom például a második résszel, több dolgot meg lehet állapítani, ami miatt ez élvezhetőbb: számomra a legfontosabb: nincsenek benne ismétlődések! Persze, megemlítjük az előző négy kötetet, de csak akkor, amikor szükséges. Nagyon bosszantott, mikor még mindig a második sztoriról olvastam a negyedik részben is, már az ötödik fejezeten keresztül. Annyira örülök, hogy ebből ez kimaradt! Pont annyira jelentek meg a múlt árnyai, amennyire szükségesek voltak. Sem több, sem kevesebb! Igen, nekem ez tényleg ennyire fontos tényező! Kifejezések szempontjából is teljesen más. Sokkal gazdagabb képeket jelenít meg, az érzésekre is nagyobb hangsúlyt fektetve. Folyamatosan láttam magam előtt a sztorit, teljesen átéreztem Bori összes örömét és fájdalmát. Sokkal jobban a részévé tudtam válni a történetnek, mint az eddigi kötetek során. Nem, nem a könyv vált az én részemé, hanem én olvastam be a történetbe. No, nem azt mondom, hogy nem nőtt a szívemhez, szóval egyfajta kölcsönös elismerés kialakult azt hiszem...

A történet végig pörgős, egy pillanatra sem lehet unatkozni. Ugyanakkor nincs elszállva sem, tehát nem kelti az olvasóban azt az időnyerő nélkül ez lehetetlen érzést. Kifejezetten tetszett, hogy például időt hagy arra, hogy Fehérholló egy sérülésből felépüljön. Ha már itt tartunk, Fehérholló még mindig az egyik kedvenc karakterem. Lehet, hogy számító alak, de ha mögöttem is annyi évszázad állna, én is már úgy játszanám ki  lapokat, hogy a legrosszabb helyzetből is nyerjek. Emellett lehet csak diónyi szíve van. (vagyis annál kicsit nagyobb) de vannak abba érzések is, nem csak éppen megevett vér. Mert tiszteli Attilát és valamilyen szinten szereti Borit, akárhogy nézem, nem csak hasznot akar húzni a boszorkánnyá válásából. Többször is bizonyít, hogy több rejtőzik benne, mint Poe hollójában. Nem fogom alábecsülni, soha már.

Aki ismer, tudja, hogy imádom az átiratokat és feldolgozásokat. Legyen szó egy klasszikus meséről Grimm tollából, vagy egy régi hagyomány újjáélesztéséről. Ez esetben magyar legendákról és mondákról. Fantasztikus, ahogy a hun vezér legendáját felhasználva egy új verziót kapunk. Meg alapvetően annak is örülök, hogy a hiányos történelem tudásomat kicsit kiegészítettem a könyv által. Sosem szerettem törit tanulni. Mindig jeles vagy legalább jó eredménnyel vittem, de amint nem volt reá szükség már el is felejtettem a múltban történt eseményeket. Az ilyen regények által, mint az Attila koporsója erősen megragadnak bennem ezek az események, aminek nagyon örülök. Ha a középsuliban is így adták volna elő, a végén még én is egyiptológusnak álltam volna! De a minimum az, hogy legalább egy tárgyat felvettem volna, ami a vámpírológiával foglalkozik.

Így, a Bori történetek végére érve - egyelőre! - úgy érzem magam, mintha egy régi játékot játszottam volna: egy virág szirmait tépkedve ismételtem volna a szeret, nem szeret kifejezéseket. Mert az első, harmadik, ötödik részt szerettem, a második és a negyedik pedig kevésbé varázsolt el. Vagy csak megmagyarázhatatlanul vonzódom a prímszámokhoz. Szóval ezzel március tizenharmadikán be is fejezem lassan e csodás könyv értékelését.

Drága Borim! Kívánom neked, hogy a következő részben már a kitűzött célodhoz közelebb kerülj! Kívánom, hogy a boszorkányszövetség ne tegyen maradandó kárt benned, még véletlenül sem. Mondjuk egy félrekarózás által. S legfőképpen: kívánom, hogy minél hamarabb térj vissza, mert nagyon várlak!

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"Az igazi tanulság az, hogy soha nem tudhatjuk, milyen tapasztalás vezet ahhoz a felismeréshez, amire valójában szükségünk van. Minden szilánknyi tudás közelebb vihet ahhoz, hogy egyszer csak összeálljon a nagy tükör, amiben az ember – ha megdolgozott érte – megpillanthatja saját sorsát."

"Az otthon ott van, ahová tartozunk, nem pedig ott, ahol tároljuk a szennyest."

"Ne kérdezd a jövőt , lányom, mert ha megtudod, mi vár rád, minden erődet felemészti, hogy elkerüld az elkerülhetetlent, és majd nem marad erőd megküzdeni azzal, amit nem elkerülni kell, csak legyőzni."

"– De Attila meghalt, ezt tudjuk, szóval ha a halálnak nincs hatalma felette, az annyit tesz, hogy… 

– Mondd ki! – suttogta drámai fátyolossággal hangjában Ajtony. Szép Edward Cullen-imitáció volt, bár a hullasápadt smink nagyon hiányzott. 

– Vámpír… – suttogtam hasonló drámai felismeréssel, bár valószínűsítem, hogy nem bírtam ajkaim olyan érzékien nyitva hagyni, mint arra Bella Swan képes egy átlag Alkonyat filmrész úgy nyolcvan percében. Fehérhollóra és Ericre kár volt színészi tehetségünket pazarolni, de legalább megtudtam, hogy Ajtony nem zárkózik el a totálisan elcseszett vámpírfilmek megtekintése elől. Minden bizonnyal úgy nézi őket, mint én mondjuk egy Monthy Python-filmet."

"A félresikerült varázslatok tudnak a legdurvábbak lenni, ezt alapos kutatás támasztja alá – no meg a Harry Potter-sorozat. Még csak az kéne, hogy egy napig csigát hányjak egy ilyen alak miatt."