Tamas Garam: Angéla

"– Úgy hiszem, az emberek lelke olyan, mint egy határátkelő. Különleges hely, ahol menny és pokol egyszerre van jelen, és maga az ember a határőr. Csak rajta múlik, melyik irányba indul el."

Tamas Garam elsőkönyves író. Jó nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen nem egy könnyed témájú, rövidebb regénnyel kezdte, hanem egy majdnem hétszáz oldalas, nagyobb időintervallumot felölelő történettel. Ebből adódóan vannak benne olyan momentumok, amik miatt többször is le kellett raknom a könyvet, mert egyszerűen elvesztettem iránta az érdeklődésemet. Sajnáltam, mert az első felén csak úgy átsuhantam, élveztem, utána viszont néhol már csak az tartotta bennem a lelket, hogy lassan a végére érek. 

Először is szeretném hatalmas elismerésemet kifejezni a fülszöveg megírójának. Annyira jól megfogalmazta a történet miben létét! Ez alapján egy nagyon eseménydús, tényleg menny és pokol csatára számítottam, néhány plusz eseménnyel fűszerezve. De amit valójában kaptam az én elképzelésemtől nagyon messze állt. 

Aztán ott van a cím is: Angéla, akiért a túlvilág csatába indul. Mivel ez a momentum van már itt is kiemelve főeseményként számomra elkeserítő volt, hogy az úgynevezett csata végül is csak az utolsó 110 oldalon zajlott. S az sem volt a szó szoros értelmében értelmezhető. Szóval miről is szólt a fennmaradó több, mint 500 oldal?!

Nos, a történet Angéla születésétől indul - ha eltekintünk a prológustól. Nagyon érdekes, ahogy le van írva ez a rész, mert a csecsemő szemszögéből látva a történetet.. hát nem mindennapi. Utána láthatjuk Angélát felcseperedni, s néhány gyermekkori eseményt erősebben kiemelve megismerhetjük az egész személyiségét. A felvezetés ott fejeződik be, ahogy főszereplőnk eléri a 17 éves életkort, hiszen itt megállunk a jelenben és szépen jönnek az események egymás után.  S innentől kezdve fenekestül felfordul az élete egy rosszul megválasztott úttól. Olyan dolgokon kell keresztülmennie, amit az ellenségemnek sem kívánnék. S lehet, hogy pont ezért bosszantott a gondolkozásmódja. Hiszen, mint Isten kegyeltje, akinek tíz ember fájdalma kijutott hogyan képes ennyire gyerekesen szemlélni a környezetét? Minden sarkon szerelmes lesz valakibe, vagy vegyük például azt, hogy miután kiszabadul a kínkeserves fogságból és menedéket talál, egy tetőt a feje fölé, akkor rögvest húzza a száját a körülmények miatt. Én örülnék, hogy éppen nem akarnak megölni! Szóval nem, nem lettem jóba vele. Szerintem nem tudta felfogni azt a kiváltságos helyzetet, amibe beleszületett. Ugyanígy az anyját sem kedveltem meg. Egy jó szava nem volt a történet során, örök cinizmussal és negatív kisugárzással fordult minden helyzet felé.

Furcsa volt viszont az is, hogy a jó nem mindig nyerte el a megérdemelt jutalmat és a rossz sem bűnhődött meg a súlyos tetteiért. 

A könyv mondanivalója elég erősen tükröződik a történetből, nem veszik el benne. Mivel több vallási vonal is megjelenik benne, ezért többféleképp is lehet értelmezni, mindenki a saját világára le tudja vetíteni. Megmutatja, hogy fontos tartani Istennel a kapcsolatot és azt is, kissé sarkítva, hogy mi történik ha letérünk a helyes útról s előtérbe helyezzük önös érdekeinket. Angélán keresztül bemutatja, hogy egy hithű ember meddig tud elmenni a hite érdekében. 

Ezért lehet nem leszek népszerű, de a számomra ez a történet nem hozta felszínre a vallásos énemet, sőt, inkább messzebb lökött tőle. A Bibliában is szinte csak arról olvashatunk, hogy mennyit szenvedtek a kiválasztott emberek. Én szeretek boldog lenni, itt a Földön is, szóval örülök, hogy én nem vagyok áldott személy. 

Nagyon tetszett az író fogalmazásmódja. Hihetelen gazdag képekkel dolgozik, nem csak a látványt tárta a szemem elé, de még az illatokat is képes voltam érezni olvasás közben. Hogy legyen egy kis rálátásotok, mégis mire gondolhatok, ezért idézném az egyik képet a történetből, mely nagy hatással volt rám: "Mert hát melyik férfi lenne ismerős textilországban, ahol a síkságokat zöld batiszt borítja, és barna krepphegyek emelkednek az azúrkék kordbársony ég felé, zafírkék puplinfolyók ölelnek körbe csendes düftinerdőket, és a filckunyhócskák előtt koszosfehér plüssbárányok legelésznek?" 

Ugye mennyire gyönyörű?

Viszont sajnos a párbeszédeket nem sikerült jól elkapni, vagy bármely megszólalást, fejben felmerülő gondolatot. Teljesen elüt a könyv többi részétől, s mellette gyerekesnek hatott sok helyen.

Ugyanakkor néha úgy éreztem, hogy lenéz az író. Sokszor örültem, mikor egy számomra ismeretlen kifejezést, például kínai kifejezéseket magyarul is megtaláltam a lap alján, de sokszor teljesen egyértelmű dolgok is le voltak jegyezve, például: vipera vagy stroboszkóp. Ezek alap kifejezések, nincs szükség magyarázatra és tényleg bántotta az önérzetemet, s biztos vagyok benne, hogy nem  csak én vagyok ezen a véleményen.

A cselekménnyel is sok helyen volt gondom. A fontos részek, például, hogy mit jelent kiválasztottnak lenni számomra gyenge magyarázattal szolgált. Nem tartom túl nagy érdemnek például, hogy valaki látja, ki lesz a következő, aki meghal. Persze az csak akkor, hogyha elmondja a nevét. Ha egy bérgyilkosnak megadok egy nevet és elvégzi a dolgát, akkor én is kiválasztottnak számítok már? 

A könyv lezárása, a végső csattanó sem volt a legtökéletesebb. Mert hát én legalább egy picike csatajelenetet vártam, vagy legalább a két véglet összefeszülését. Nem tudtam elfogadni, hogy egy szimpla kis apróság miatt hirtelen minden megoldódik egy mellékszereplő közbelépésével.

Tehát úgy érzem, hogy ez a könyv akkor lett volna több, ha kevesebb oldalszámon kaptuk volna meg a történetet. Túl sok volt a felvezetés, a felesleges részletek, elveszett benne az igazi történés. Az izgalmas részek sem tudtam pont emiatt felvillanyozni, mert előtte annyira lehangolt, hogy nem volt már erőm pörögni. A téma sem ragadott teljesen meg, mert a cím és a fülszöveg teljesen másra enged következtetni. Nem mondanám, hogy elvesztegetett idő volt, mert rengeteg tanulságos gondolatot tartalmaz, de sajnos kedvencé sem vált. Ha lesz folytatás... azt hiszem az sem fogja felkelteni a figyelmemet.

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"A szerelem is olyan, mint te, Sátán: a mennyet ígéri, de a vége mégis pokoli."

"– A gonosznak is léteznie kell, ha már a jó létezik – válaszolta csalódott ábrázattal. – Hogyan lenne meg az egyensúly, ha csak a mérleg egyik serpenyőjébe pakolnánk?"

"Egy dolog világossá vált a hosszú évek alatt: bárhol is élsz, ha nem vagy boldog, akkor a pénz sem tesz azzá. A pénz csak fokozhatja a benned meglévő boldogságot, de önmagában kevés hozzá."

"A bizalom olyan a szívnek, mint egy páncél, amely felfogja a rettegés nyílvesszőit."

"Az igazság kardja a hazugság legkeményebb páncélját is átvágja."

„A szerelem a legönzetlenebb, de egyben a legönzőbb dolog is a világon. Bonyodalmakat és családi háborúkat is szülhet ez az ellentét a legvadabb gyönyörök mellett. Rózsák kertje a pokol lángjaiban, hűsítő forrás a magány sivatagjában”