Csendes Nóra: Zápor utca

"Vannak emberek, akik olyanok, mint a szél. Nem tudod irányítani őket, csak behunyni a szemed, ha a szellő végigsimít az arcodon, és elfogadni, hogy tovább fúj."

Mikor ez a könyv megjelent éppen az egyik kecskeméti könyvesboltban dolgoztam. Mit ne mondjak, büszkén raktam ki a polcra, hiszen azért nagy szó, hogy ilyen fiatalon ilyen sikert elérő könyvet alkosson valaki. Akkor, ott eldöntöttem, hogy meg fogom szerezni, már csak emiatt a tény miatt is, hogy a kedves írónő kecskeméti. No meg találkoztam azzal a bizonyos mamával, többször is betért az üzletünkbe érdeklődni, hogyan fogy az unokája könyve. A sors fura fintora, hogy mire hozzám is elért, már az ország másik végében laktam, de ettől még hasonló lelkesedéssel vetettem bele magam. Most nem mondhatom, hogy azért nem tetszett teljesen, mert másra vágytam, rosszkor olvastam, mert két nagyon erős témát felölelő kötet közé szúrtam be kikapcsolódásnak. Hát annak most hosszú volt, sokáig kellett olvasnom, mire a végére értem. Egyszerűen nem tudtam vele haladni, mert nem ragadott igazán meg.

Előre szeretnék minden kedves olvasómat figyelmeztetni, hogy néhány utalást tenni fogok. Ezeket a részeket szürke színnel fogom írni, hogy ki tudjátok védeni a minimális spoiler veszélyt is. Sajnos nem tudom jelen esetben ezeket kihagyni az értékelésből, mert anélkül nem tudnám elmagyarázni, miért nem lettem én is lelkes támogatója a történetnek.

Nagyon sok molyocska, akinek a szavára adok ajánlotta nekem ezt a könyvet. Jókedvvel vettem kézbe, már csak a csodaszép borító miatt is. Legalábbis csendes eleganciájával a Zápor utca tarolt nálam. Nagyon tetszik ez az egyszerű, letisztult kép. Ötletes, minimalista, mégis jó. Arra számoltam, hogy leülök egyszer-kétszer és hopsz, már a végére is értem, mert beszippantott a történet, magával ragadt az események varázsa és képtelen leszek letenni, majd miután a lelkem kipihente magát újra olvashatok egy komolyabb témával foglalkozó olvasmányt is. Hát ez sajnos nem így történt, nagyon húztam, nem haladtam vele, egyszerűen nem kötött le. Több apropó is volt, ami hatására mindig félreraktam és inkább csináltam bármi mást, még akár mosogattam is, csak ne kelljen haladni Boglárka történetével, mert féltem, hogyha nem adnék neki időt, akkor abszolút nem szeretném meg.

A történet egy vidám kezdéssel indul, éppen nyaralni készülünk a szentendrei szigetre, többed magunkkal. Az első említéstől kezdve világossá válik az olvasóban, hogy Bogi és Gergő között valami ott ki fog alakulni. No meg ez amúgy sem olyan meglepő, hisz a fülszöveg is elárulja. Nagyon aranyos, ahogy összejönnek, bár már itt rá kellett döbbennem, a nyaralás kellős közepén egy kicsi, de annál lényegesebb dologra: nem szeretem a főszereplő lánykánkat. Előre szólok, önmagam ellen is fogok beszélni, többször is meghazudtolom a második kijelentésemmel majd az elsőt, mégpedig azért, hogy lássátok, milyen gondolatok keringtek bennem.

Tehát adott Bogi, aki egy 18 éves lány. Fiatal még, de most készül felköltözni a fővárosba, no meg nemsokára kezdődik az egyetemi élete. A szerző szintén 18 éves, tehát tisztában van azzal, hogy milyenek is a mai fiatalok. A könyvet olvasva úgy éreztem nem. Annyira naiv karaktert alkotott, hogy teljes hitelességét veszti. Sokan gondolhatjátok, hogy de miért lenne jó, ha az írónő egy olyan főszereplőt alkotott volna, aki már mindenen túl van. Én sem ezt mondom, bizonyos részem szerette Bogi naivitását, de ez az oldalam egyre jobban háttérbe húzódott olvasás közben, mert egy mai gyerek, aki a felnőtté válás küszöbén toporog egyszerűen nem viselkedhet így. Egy tíz évvel ezelőtti talán, de nem egy velem majdnem egyidős. Vegyük például a reakcióját, mikor Gergő megcsókolta. Nem az oviban vagyunk, hogy egy ilyen aprócska dolog miatt elszaladjunk a világ végére, főleg nem játszhatjuk a sértett tinit! A vállánál fogva ráztam volna meg, hogy de mégis mit vártál? Miért nem használod azt a cuki agyacskádat, ami segítene logikusan kikövetkeztetni előre a lépéseket? Mert nem sok belegondolás kellett volna... s ezzel egy olyan pillanatot ölt meg... ami egy gyönyörű emlékké fakulhatott volna, de helyette sáros lábbal, ugrálva gázolt át rajta. Ez az érzés többször is felmerült bennem, s egyre kevésbé tudtam tolerálni ezt a viselkedési formát. Persze, örülök, hogy a főszereplőnk nem egy "már végig ment rajtam az egész évfolyam" típusú személyiség, de attól még a viselkedése sokszor arra engedett következtetni, hogy megmaradt, megragadt 14 évesen, és kész. Nem tud többet. Én pedig nem ezt vártam. Ha a fülszövegben azt írják, hogy egyetemre megy, akkor nem egy kezdő középiskolás szemével szeretném szemlélni a világot!

A következő nagyobb kiborulásom Gergő lakásán történt. Hát most komolyan... mire számított? Én teljesen egyet értettem Edóval, hiszen ha Bogi használta volna itt is csak egy picit a fejét, akkor rájött volna hogy egy meg egy az kettő. S még utána hercegnős kivonulást rendez és duzzogva játssza a sértet felet? Na ott kellett volna neki egy jóbaráti pofon, hátha észhez tér. Ha meg még nem kész rá, akkor arról lehetett volna beszélgetni.

S ami feltette az I-re a pontot: mikor az első szeretkezés után felvetette Bogi a témát, hogy mi lenne ha nemsokára meghalna.Hát nem azért a hét fillérért, de még mint nő sem szeretném ezt a témát ebben a szituációban kitárgyalni! Csodálatos emlék, gyönyörű hangulat... minek az, én vagyok a kicsilány, csapjuk agyon! Úgy kell neki, legalább később lesz miért picsogni! Ne haragudjatok, de ez annyira nagyon kiborított, hogy az hihetetlen. Erről teljes mértékben az Agymenők egyik része jutott eszembe, mikor Amy és Sheldon csókolózik az évfordulójukon és Sheldon megszakítja a csókot a következő kérdéssel: szerinted elkezdjek nézni egy új sorozatot? Szóval nem, nem lettem jóba Bogival, de azért tett még egy lapáttal az eddig is már szépen felhalmozott dolgokra: megígérte, de nem hívta fel Gergőt! Hát mi a francnak ígéri meg, ha utána meg nem teszi meg? A saját véleménye mellett nem áll ki, és utána még azt kell több tíz oldalon olvasnom, hogy mennyire hiányzik neki? Gergő megadta neki az esélyt, hogy döntsön, ő élt vele. De akkor miért próbálja az egészet szerencsétlen srácra kenni? Ekkor döntöttem el, hogy Gergő érdekeit szem előtt tartva: jobb neki Bogi nélkül!

A történet másik szálát viszont nagyon élveztem. Nagyon jól elkapta Nóra a vonalat. Biztos ilyen fiatal? Ez a világ sokkal jobban illik hozzá! Nagyon jól volt vezetve, a szívem szakadt meg értük. Egyedül az írt levél utolsó pár bekezdése nem tetszett. Aki olvasta, tudja mire gondolok, aki nem... hát majd ha odaér rájön. Kicsit szürreális tett ez, számomra teljesen elrontotta a történet befejező akkordját. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy mások meg pont emiatt fogják szeretni, mondván, hogy na, Rózi néninek is van szíve! De szerintem ez nem erről szól, a valóságban nincs ilyen. 

Sajnáltam. Én tényleg próbáltam szeretni. Nem vártam sokat tőle, sőt, mondhatni semmit, hiszen azért vettem kézbe, hogy egy kicsit kiengedjem a gőzt, hogy egy történeten ne kelljen sokat gondolkodni, de ez több keserűséget hozott, mint amit szerettem volna. Az tény, hogy nagyon szépen van megfogalmazva, varázslatos képeket elevenít meg a szemem előtt. De ez kevés. Imádnám, ha Boglárka nem szerepelne benne, helyette egy ténylegesen tizennyolc éves lányzó állna a középpontba. Hiába döntött úgy, hogy este gyerekként fekszik le és reggel már felnőttként ébred... nem sikerült, s soha nem is fog. Kergesse az ábrándjait és kívánom, hogy találja meg az igazi másik oldalát, aki nem Gergő, mert ő sokkal jobbat érdemel!

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"…ha láthatnánk az apró mozzanatokat, amelyek pillanatok alatt sorsokat alakítanak át, talán nem követnénk el újra és újra ugyanazokat a hibákat."

"Vannak emberek, akik ha megkapnak valami régóta kívánt ajándékot, nem ugranak neki, hanem az utolsó erejükkel megtartóztatják magukat. Lassan húzzák ki a masnit, egyesével szedik le a ragasztócsíkokat. Gondosan kihajtogatják a csomagolópapírt, és mikor az, amire vágytak, ott van előttük, nem nyúlnak hozzá. Ki akarják élvezni az élményt, magukba szívni a látványt az utolsó cseppjéig. És mikor végre megérintik, a mozdulataik olyan gyengédek, olyan óvatosak, mintha attól félnének, hogy a kincs minden pillanatban eltűnhet előlük."

"Aki haragszik, azt ki lehet engesztelni, aki szomorú, azt meg lehet vigasztalni"

"Színjáték volt, közönség nélkül. Tánc, amit csukott szemmel jártunk. És sokszor nem tudtam, mi a szerepem."

"Nem ő volt a legszebb, legerősebb, legcsinosabb férfi, akit valaha láttam. De ha az ember szeret valakit, valahogy megszereti a hibáit is, hogy kicsit hosszabb az orra, vagy cingárabbak a lábai."

"Azt hiszem, mikor feltesszük az első kérdést anyánknak, amire nem tud válaszolni, aznap ér véget az igazi gyerekkor. Utána pedig jön ez a homályos, bizonytalan tapogatózás, mikor hirtelen rájövünk, hogy azok, akikre felnéztünk, nem tökéletesek, és nincs olyan, hogy normális. Ez talán a legijesztőbb. Az ember meg akar felelni, de nem tudja, kinek és miért és hogyan, úgyhogy csak tengődik."