"Gyakran előfordul, hogy az emberek mást látnak bennünk, mint amilyennek mi magunkat képzeljük."
Első pillantásra megragadott a borító. Nagyon tetszett ez a sejtelmes körvonal, ugyanakkor a fehér szegéllyel elvesztette a komolyságát és egy könnyedebb, mégis elég komoly témával foglalkozó regényt vártam, enyhén limonádé ízűt. Ehhez még hozzájárult a cím betűtípusa is. No, nem ragozom tovább: nem tudtam teljes komolysággal állni hozzá. Pedig kellett volna. Meglehet, hogy az elején nem volt meg bennem a kellő odafigyelés, de pár oldal után már helyre is állt. Nagyon érdekfeszítő, az olvasó lelkét egyre jobban megviselő történetet tartottam a kezemben.
Kilenc nap. A fülszöveget elolvasva egyértelmű lesz a cím tartalma: tehát kilenc nap eseményeit fogjuk megismerni közel ötszáz oldalon. Elég volt egy szempillantás ahhoz, hogy egy gyermek eltűnjön és kilenc hosszú, megterhelő nap kellett ahhoz, hogy előkerüljön. Elgondolkodtam rajta, hogy egy átlagos hónapban kilenc napnak mennyire nincs jelentősége, csak úgy elszalad, mielőtt igazán bele is gondolnánk. Ugyanakkor ha várni kell még egy óra is örökkévalóságnak tűnik, nem még másfél hét!
A történet nagyon hamar beindul, hiszen már az első pár oldalon szembesülünk Ben eltűnésének körülményeivel. Ez a könyv végig gondolkoztat, s már itt fel is merül az első nagy kérdés, amiről beszélni kell: hibás volt e az anya az elrablásban? Rengetegen kapásból rávágnák, hogy igen, hogy tehette, hogy egy nyolc éves gyereket előre enged az erdőben? Felelőtlenül cselekedett és úgy kell neki. Szerintem ez nem így van. A gyermekeket az életre kell nevelni. Nem szabad folyamatosan, minden pillanatban a sarkukba lenni, fogni a kezüket. Sokkal kreatívabbak és életrevalóak lesznek, ha hagyjuk őket kibontakozni. Pár száz méterről beszélünk, egy vagy két percnyi sétáról, míg nincs szem előtt. Egy szülőnek képesnek kell lennie megbízni a gyermekében annyira, hogy egy ilyen szakaszon nyugodtan szem elől téveszthesse. Főleg, hogy egy olyan szakaszról beszélünk, amit már ezerszer megtettek együtt, hiszen minden hétvégén ott sétáltatják együtt Skittlest, a család kutyáját. Szóval szerintem nem lehet felróni az anyának ezt hibaként, nem ő tehet arról, hogy a kisfiát elrabolták.
A könyv több szemszöget is bemutat. Két fő szálon vezeti a történetet: az anya, Rachel és a nyomozó, Jim szemszögéből, illetve van még egy harmadik nézőpont is, amely a történtek után játszódik, s külső szemlélőként mutat rá a dolgokra. Számomra nagyon tetsző volt ez a felépítés, hisz így mindkettő oldalt tisztán láthattuk. Ez azért fontos, mert láthatjuk, hogy míg Rachel úgy látja, hogy nem tesznek semmit a fia ügye érdekében, mégis mennyi minden történik a nyomozói körben. Látható, hogy őket sem hagyja hidegen az eset és tényleg mindent bevetve próbálják az ügyet felgöngyölíteni. Látszik, hogy sokszor maguk a családtagok hátráltatják a nyomozás előrelépését. Senki ne kerüljön, még csak hasonló helyzetbe se, de a Kilenc nap rávilágít arra, hogyha mégis történne valami nagyobb baj, türelmesnek kell lennünk, mert igenis a rendőrség szüntelenül dolgozik a cél érdekében, nem csak lógatja a lábát a számítógép mögött, miközben pasziánszt játszik. Meg kell még itt említenem a nyomozás felépítését is. Az író is kiemelte, hogy több hivatásos nyomozót is megkérdezett, hogyan szokott ez működni, hogy hiteles legyen a történet. Véleményem szerint nagyon szépen sikerült megvalósítania. Az egész ügy felépítése nagyon életszerűnek tűnt, s jó volt kicsit belelátni ebbe a világba, hogy mégis mi alapján van nekik is a kezük kötve.
Emellett a könyvben a fejezeteknél találhatunk különböző újságcikkek és különböző portálokról szedett bejegyzésekből kivágásokat. Az író felhívja a legelején rá a figyelmet, hogy minden, a legutolsó betűig a saját képzeletének a szüleménye, mégis annyira élethűen volt képes ezeket megjeleníteni, hogy már már én is rákerestem az interneten a forrásmegjelölésekre.
A második szorosan kapcsolódó témakör a kívülállók reakciója. Elsősorban gondolok itt az internetes, nicknevek mögött elbújó emberekre. Mindenkinek lehet véleménye, amit szabadon közölhet. Természetesen. De gusztustalannak tartom, mikor lényeges belegondolás nélkül értékelik a helyzetet, s amikor fogalmuk sincs az egészről, csak magukra akarják vonni a figyelmet. Sosem értettem, hogy az efajta véleménynyilvánítások mire jók. A könyvben átérezhetjük teljes mértékben, hogy ezek az alaptalan vádak hogyan tehetik tönkre egy ember életét, mikor már amúgy is bőven kijutott neki a rosszból. Rachel szerintem képes volt tartani magát, nagyon is. Nem hiszem, hogy én képes lettem volna ezen vádak alatt "csak" ennyire összetörni.
S talán a legnagyobb kérdés, ami az olvasás közben felmerülhet az olvasóban: mégis kiben bízhat meg az ember? A történet során többször is kiderült, hogy akiről azt hitte Rachel, hogy ismeri, valójában olyan titkokat rejteget, amik kihatással vannak az egész kapcsolatukra és alapjaiban rengeti meg azt. Legtöbbször az ember naivan mindenkinek bizalmat szavaz, mely sajnos sok esetben rossz döntésnek bizonyul. Életünk során hányszor és hányszor bántanak minket pont azok, akikről egyáltalán nem is feltételeztük volna? S hányszor adunk nekik újabb esélyt, melyet a többség nem értékel kellően és újra eljátssza? S az ilyen alakok miatt azokkal szemben is bizalmatlanná válunk, akik nem adtak rá indokot, s miközben mi magunkat próbáljuk védeni a sérelmek ellen olyan kapcsolatokban ejtünk sebeket, amik nem érdemelnék meg. Nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt három napban ezen a kérdésen, de még mindig nem tudtam megítélni: kinek érdemes bizalmat szavazni és kinek nem? Mi alapján lehet ezt eldönteni?
A történet rávilágít, hogy az emberek gondolatait nagyban befolyásolja a média. Nagyon sokszor véleményt alkotunk anélkül, hogy tisztában lennénk a teljes történettel, mellyel rengeteg fájdalmat lehet okozni. Könnyű a monitor mögül megbújva véleményt nyilvánítani olyan dolgokról, amiket igazán nem is ismerünk. Remélem e könyv hatására sokan átgondolják majd milyen stílusban milyen megjegyzéseket tesznek mások életére és cselekedeteire.
A Kilenc nap nagyon jól bemutatja, mi mindenen kell keresztülmennie egy anyának, aki elveszíti a gyermekét. Azon kívül, hogy meg kell birkóznia azt őt megbélyegző tömeggel, akik rossz anyának tartják egy olyan esemény miatt, ami egyáltalán nem az ő hibája sokkal lényegesebb, hogy önmagával szemben is helyt kell állnia. Erősnek kell lennie, nem szabad hallgatnia a belső gonosz hangocskára, mely megkérdezi tőle: tényleg az én hibám volt? Mit tehettem volna másként? S mielőtt őrületbe kergeti a sok ha minden követ meg kell mozgatnia, ami szükséges ahhoz, hogy visszakaphassa a gyermekét.
Egy nagyon izgalmas könyvet tarthattam a kezemben. Ha tehettem volna, egy ültő helyemben végigolvasom. Nagyon jól felépített az egész történet, minden kis momentuma a helyén van. Az események láncolata nagyon jól van vezetve, folyamatosan fent tartja az olvasó figyelmét. Rengeteg olyan kérdést felvet, amin érdemes egy pillanatra elgondolkodni és magunkban átértékelni. Gilly Macmillan már az első könyvében is megcsillogtatja a zsenialitását. Én a végső eseményig képtelen voltam megfejteni, ki állhat az elrablás hátterében. A karakterekbe vetett bizalmam a sorok előrehaladtával úgy csökkent, ahogy Rachel is érzett. Emellett olyan fordulatokkal dolgozik az írónő, hogy az valami fenomenális! Többször is a földről kellett felkaparnom az állam, akkorát koppant meglepetésemben!
Ezt a könyvet ajánlanám mindenkinek, aki szereti a klasszikus értelembe vett krimit, a nyomozás menetét. Ugyanakkor lelkileg készüljetek fel előtte, mert a végére ugyanannyira kétségbeestem én is, mint Rachel, ugyanannyira féltettem a gyermeket! Nem tudtam egyszerűen elvonatkoztatni tőle, hogy ez nem egy valós esemény, létező karakterekkel. Főleg nem úgy, hogyha belegondolunk nap mint nap hány gyermek tűnik el, hányat rabolnak el. Tökéletesen ábrázolja, min megy keresztül a család, s kívánom, hogy senkinek ne legyen része még csak hasonlóban sem!
Köszönöm a recenziós példányt az Erawan Kiadónak!
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Nem egy kapcsolatomban úgy van ma már jelen a kétely, mint a törött üveg után ott maradó millió szilánk. Látni nem lehet, de még azután is, hogy azt gondolnánk, mindet összesöpörtük, megvághatjuk vele magunkat."
"Az ember megtanulja, hogy a hibákon nem szabad sokáig rágódni (…)"
"Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy az álmok csak bennünk zajlanak."
"Amiben én gyenge vagyok, abban te erős lehetsz."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése