Jodi Picoult: Magányos ​farkas

"Mert a gyűlölet a szeretet másik oldala, mint az érméken a fej és az írás. Ha nem tudod, milyen szeretni valakit, honnan tudhatnád, milyen gyűlölni? Egyik sem létezhet a másik nélkül."

Már elég régóta terveztem, hogy kézbe veszek egy Jodi Picoult könyvet. Mikor a könyvesboltban dolgoztam, első nap kiszúrtam 3 kötetét, melynek gyönyörű, mégis egyszerű borítótervei illetve a címek is megfogtak. Azóta többször is felmerült a legkülönbözőbb párbeszédek és témák során, így mikor lehetőségem nyílt a legújabb regény elolvasására, nem haboztam.

Több, az írónőt szerető olvasótól is hallottam, hogy ez a regénye is jó lett, de meg sem közelít néhány másikat, így ne várjak akkora katarzis érzést tőle, mint amire a többinél készülni kell. Ezek után úgy gondoltam, hogy a lehető legoptimálisabban kezdek neki az ismeretségünknek: a parton, ahol éppen a bokámat csiklandozza csak a tenger, ott lépkedek, nem a mély vízbe csobbanok bele egyből.

A történet máris egy nagyon erőteljes eseménnyel veszi kezdetét: az autóbalesettel. Hirtelen, pár oldal után már le kellett raknom a könyvet, mert megijedtem, hogy egy ilyen indítás után mennyire fog árnyékot vetni a lelkemre a teljes könyv. Miután sikerült kellő mennyiségű erőt és bátorságot összekaparnom magamban újult erővel folytattam... és majdnem egy ültő helyemben be is fejeztem - csak a sürgősen elvégezendő teendők miatt voltam muszáj letenni, s jó ideig - ma reggelig nem is nyílt lehetőségem a végére jutni, akármennyire is szerettem volna.

A kezdéssel sikerült már bennem elültetnie egy olyan magot, ami rengeteg aggodalmat és különböző gondolatot hoz magával. A regény központi témája elsősorban egy hatalmas kérdés: melyik lenne a helyes: várni, vagy véget vetni Luke állapotának? Tipikusan olyan, amire nincs helyes válasz, mégis az ember addig kattogtatja a fejében a fogaskerekeket, míg azok füstölve el nem romlanak, s akkor döntésre jut, még akkor is, ha nem érzi teljes mértékben, száz százalékosan helyesnek, mert mindig marad egy "ha", amit nem lehet teljesen kizárni. Legalábbis én így éreztem. Akaratlanul is mindig levetítettem a képet, s megkérdeztem magamtól egyszer, kétszer, százszor és ezerszer is: vajon én mit tennék ebben a helyzetben? Melyik véleménnyel értenék egyet? Hiába próbáltam ezt a gondolatot messze lökni magamtól, egyszerűen képtelen voltam. Most sem foglaltam állást, nem tudom a testvérpár melyik oldalára állnék, de ettől még nem könnyebb. 

Jody Picoult egy tabunak számító témával foglalkozik elsősorban az új regényében, a Magányos farkasban, hiszen, mint már említettem, olyan kérdésre keresi a választ, amire nem lehet helyesen válaszolni. A fülszöveg utolsó előtte mondata  kulcsmondat: "(...) van e joguk istent játszani egy sorsdöntő pillanatban, amelyet hosszú évek sérelmei árnyékolnak be?" Most egy pillanatra álljatok meg, és gondolkozzatok el ezen.... Megvolt? Helyes, mert én minden alkalommal ezt teszem, akárhányszor olvasom, vagy az eszembe jut. Mert tényleg: van jogunk hozzá? Ki adhatja meg erre a helyes választ? S mi a helyes lépés? Tudom, mindig visszakanyarodok az eredeti témámhoz, de képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, vajon én mit tettem volna az ő helyükben? S pont ez a döntésképtelenség az, ami teljes mértékben fent tartja az olvasó érdeklődését, mert míg maga nem tud választ adni erre a kérdésre, addig Picoult-nak muszáj, hogy a regény lezárásra kerüljön. Számba vesz mindent, ami csak felmerülhet, példákat vonultat fel a pozitív végkifejlet elérésére, folyamatosan tartja a lelket és egyben a reményt a remegő kezünkben, ugyanakkor a realitás talaján lépkedve is, önmagának ellentmondva, kész tények elé állít. Nem lehet pozitív és negatív oldalt elkülöníteni. Nem lehet azt mondani, hogy egyetértek Cara vagy Edward állásfoglalásával, mert mindketten olyan érveket sorolnak fel, amik teljesen elfogadhatóak. 

A kiemelt mondat második fele is nagyon érdekes. Az ember, legyen fiatal vagy öreg, fiú vagy lány, takarító vagy orvos akkor sem tud elvonatkoztatni az érzelmeitől, s csak a tényekre hagyatkozva dönteni bármilyen kérdésben. A megszerzett tapasztalatok és életesemények befolyásolnak, hiszen pont erre valóak: a későbbi döntések helyes meghozatalának megkönnyítésére. Ugyanakkor az érzelmek vicces dolgok, hiszen nagyon sokszor az agyunk és a szívünk mást mond. Lehet, hogy egy kérdésre egyik nap A-val utána meg B-vel válaszolunk, attól függően, hogy a kérdezővel milyen a kapcsolatunk: jó vagy rossz.Szükség van az érzelmekre, de nem szabad csak érzelmi alapon döntést hozni bárminemű, akár a legegyszerűbb helyzetekben sem. A Warren család minden tagja nap mint nap magával cipelte a Luke személyisége miatt kialakult negatív érzeteket. Hiszen nem volt igazán jó apa, akárhonnan is nézzük. Legalábbis a fia, Edward számára, s nem volt jó férj sem. Magamból kiindulva: én biztos sosem tudtam volna neki megbocsátani azt, hogy két évre elhagyjon a farkasok miatt úgy, hogy semmit nem hallok felőle. S ezen helyzetek szülte érzések miatt nagyon nehéz racionális döntést hozni a sorsáról úgy, hogy ő maga már nem szólhat bele a dolgokba.

Bevallom, végig abban hittem, hogy a könyv végére valami csoda fog történni, s az egész alapkoncepció, a döntés szinte értelmetlenné válik, tehát nem kapunk a kérdésünkre választ, mert jelen esetben sokkal jobb lenne nem tudni, melyik oldala nyomósabb a mérlegnek. Sokkal egyszerűbb lenne egy külső tény beavatkozása miatt döntésre jutni, mint nekünk meghozni, hiszen így lekerülne a felelősség nehéz súlya a vállunkról. De nem így történik, Picoult válaszol, eldönti, ki játszhat istent. S pont ettől a momentumtól lesz a regény szívhez szóló és erős töltetű: hiszen ha teljesült volna az én kívánságom, akkor elveszett volna az egész varázs, s feleslegesnek bizonyult volna a sok kérdés és azok mérlegelése, amik olvasás közben megjelentek a fejemben. Így, ahogy vége lett még napokig magammal fogom hordani a történetet, ott lesz velem minden pillanatban. Segített jobb emberré válni, s segített értékelni az élet mibenlétét.

A történet másik fele a farkasokról szól. Róluk a legtöbbet Luke gondolataiból tudunk meg, az élménybeszámolóiból. Sokszor ezeket úgy éltem meg, mintha a tévé előtt ülnék és az Animal Planet-et nézném, ahol épp egy interjút készítenek a híres-neves Luke Warren-nel. Többször is eszembe jutott, akaratlanul is, hogy ez a pasas már mániákus, túl lép az ép ész határain. Mert az, hogy a farkasai előbb vannak a szívében, mint a családja, már megkongatja bennem a vészharangot, de az, amiket elmesél, miután visszatért... kiborított. Nem való se apának se férjnek az ilyen. A kötelezettségeihez nem tartotta magát, csak az önös érdekei szerint cselekedett. Ez nagyon kiábrándító. Főleg, hogy közben végig azt hangoztatja, hogy a család a legfontosabb egy farkas számára. Kérdezem én: hogy meri magát farkasnak vallani, ha a sajátját semmibe veszi? Jól látjátok, rettentően undorodtam ettől a fickótól. Főleg a gondolkozásmódja miatt, s legfőképp akkor, mikor visszatért és Mauglinak képzelte magát. 

Ugyanakkor rengeteg olyan információt megtudtam, amit szerintem sehonnan máshonnan nem szereztem volna meg. Csodálatos a farkasok összetettsége, a gondolkozásmódja, teljesen elvarázsolt. Máshogy tekintek most már rájuk. Fogalmam sem volt, hogy ennyire összetett egy csapat felépítése, hogy ennyiféle szerepet osztanak el maguk között.

Tehát összességében egy olyan regényt tarthattam a kezemben, ami egy nagyon nehéz témát boncolgat., s nem hiszem, hogy bárkit is hidegen hagyna, mert akármennyire is küzdünk ellene, beszippant és elkezdünk rajta gondolkodni, vajon mi hogyan döntenénk. 

Emellett rengeteg információt megtudhatunk a farkasokról, erről a vegetatív állapotról és a lehetséges felépülési módokról. 

Tökéletesen felépített történetvezetés jellemzi, sehol nem bicsaklik meg, még a perek alatt is teljesen követhető és logikus. 

Ugyanakkor hiába gyakorol mély hatást az olvasóra, nem fogja darabokra cincálni, tehát bátran ajánlom mindenkinek, aki egy komolyabb témájú kikapcsolódásra vágyik.

Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"Mit mondtam volna neki? 
Mit mondott volna nekem? 
S mit számít egy beszélgetés, amit sosem folytattunk le, még ha ezerszer le is pörgettük magunkban?"

"Tényleg lehet haragudni valakire, amiért hülyeséget csinált, ha közben igazán, tiszta szívvel azt gondolta, hogy így helyes?"

"Százötvennyolc magas tornádó: kivörösödött, könnyes szemű, repkedő hajú. S egyenesen nekem támad."

"A tévedések olyanok, mint a padláson megfeneklett emlékek:megfeneklett kapcsolatokról hátramaradt régi szerelmes levelek, halott rokonok fényképei, játékok egy fájóan hiányzó gyerekkorból. Amit nem látunk, arra nem gondolunk, ám ettől még valahol mélyen tudjuk, hogy létezik. S azt is tudjuk, miért kerüljük."

"Elég hátat fordítani, és azok, akikről azt hittük, ismerjük őket, talán örökre megváltoznak."

"A kétely olyan, mint egy makacs folt: amint szétterjed az illúziók általunk szőtt anyagán, többé sosem jön ki."

"Ezt szeretem a fényképekben. Bizonyítják, hogy egyszer, ha csak egy szívdobbanásnyi időre is, de minden tökéletes volt."

"Nincs borzalmasabb a világon, mint amikor azt érzed, hogy elveszítesz valakit, akit szeretsz."

"Egy igazi család talán nem attól működik, hogy mindenki mindig mindent tökéletesen csinál. Talán attól működik, hogy adunk egy második esélyt a szeretteinknek, ha elszúrnak valamit."