Susan Ee: Túlélők világa

"– Elhagytad? 

Bólintok. 

– Nem volt más választásom. 

– Nem arra teremtették, hogy egyedül legyen. 

– Ahogy egyikünket sem."

Az Angelfall trilógia második része egy nagybetűs HÚHA könyv. Tele van olyan cselekménnyel, szituációval és egyéb dolgokkal, amik borzalmasan izgalmassá teszik a történetet, ugyanakkor, ha nem vagyunk benne ebbe a világban szorosan, például egy olyan embernek mesélnénk a könyvről, aki nem ismeri...Hát még nekem is nevetségesen hangzanak a kimondott szavaim. Skorpió angyalok? Egyszerűen nevetséges! A történet alapja egy vicc. De ha olvassuk, mégis úgy jön ki, mintha lenne értelme. Az bizton kijelenthetem: Susan Ee-be annyi fantázia szorult, ami egy egész angyalseregnek is sok volna!

De kezdjük a borítónál, hisz tudjátok, mennyire fontos is az. Úgy érzem, ezt is mindig figyelembe kell vennem a véleményem megírásánál, hiszen a legtöbben - köztük én is - borító alapján ítélik meg legelsőnek a könyvet. Ha valami nagyon csúnya képet kap, nagyon sok nyúzás kell ahhoz, mások részéről, hogy kézbe vegyem. Tudom, rossz szokás, de alapvetően nekem nem szimpatikus borítókat a polcomon sem szeretnék látni. Szeretek olvasás közben is megállni és az eddigi gondolatokat kicsit összefoglalva a borítót szemlélni. Ez egy ilyen fura szokásom. Szóval a borító: szépen illeszkedik az előző részhez, ugyanazt a hangulatot hozza, aminek valamilyen szinten örülök. Jó, mert mivel az első kötet tartalmát már ismertem, így a borító azt sugallja, hogy ez a rész sem fog az előző mögött lemaradni. Ugyanakkor elszomorít, mert hát Rafi démonszárnya lenne az ottan. Hát még egy szitakötőé is félelmetesebb! Hol marad a vörös árnyalat? A karmok? S a láncok? Ez nem egy fegyverként is használható eszköz, hanem inkább egy dark tündér Barbie baba szárnyaként tudnám elképzelni. Már csak a csillámpor hiányzik róla... Lehet, hogy ez már a szemetekben direkt belekötésnek tűnik, de nem az: tényleg ennyire zavaró a számomra. Hiszen a történet is erős, tele van brutalitással és még néhol morbid is... akkor ehhez kellőképpen illeszkedő külcsínt várok, hogy tudjam, mi vár rám.

A fülszöveg enyhén ellentmondásos. Kivételesen előre elolvastam. A harmadik bekezdésben kijelenti, hogy Penryn és Rafael külön utakon járnak. Akkor miért kellett alátenni azt a mondatocskát, hogy "ismét együtt" ? Biztos vagyok benne, hogy ez sokakat megtéveszt és azt várják, hogy maximum az első harmadban vannak egymástól távol. Én is ezt hittem, s ezért is lepett meg, hogy Rafi igazából csak az utolsó százvalahány oldalon lép be! Mi ez, ha nem olvasói félrevezetés? alapvetően ez fel sem tűnt volna, hogyha ez a két szó nem adja meg előre a hamis reményt. Akkor boldogan olvastam volna és csak a szemem csillant volna fel, hogy nini itt egy Rafi! Így viszont minden lapozásnál megfordult a fejemben, hogy na majd most előugrik... S vártam, vártam, mint Paige Penrynt....

A történet igazából nem ad alapjaiban semmi újat, ugyanaz, mint az első rész: Penryn a testvére után megy, s  csatlakozik hozzá egy angyal a történet folyamán. Ez azért zavart... ha a harmadik, záró részben is ez lesz az alapkoncepció, akkor biztos, hogy lesz egy két keresetlen szavam... mert persze, az erre épülő események forgataga teljesen más, de attól még ez nagyon szúrta a szemem, hogy nem tud az író egy új alaptémával előrukkolni. 

Szóval Penryn hozta a formáját, szerencsére még mindig az a talpraesett lány, akit az előző részben megismertünk. Igazából az összes karakter megmaradt legalább azon a szinten, amit az első kötet után elvárhat az olvasó. Ennek nagyon örülök. Nem szeretem, mikor egy kedvelt karaktert az író tönkretesz olyan tulajdonságokkal, amik nem is illenek az eddig megismert személyiségéhez. 

A történet éléből sokat elvesznek azok az apró poénok, amik miatt hangosan nevettem a munkahelyemen több napig, mikor eszembe jutottak. Tündérmackó... na jó, most is vigyorgok, ezt nem lehet megállni anélkül! Nagyon tetszik az írónő humora!

Mondjuk erre szükség is van, mert olyan brutális részek vannak benne, hogy néhol csak pislogtam. Tudom, hogy én még egy más világ szülöttje vagyok, de tizennégy éves koromban ha valaki ezt a kezembe nyomta volna, szerintem leraktam volna az első szétszaggatjuk a hullákat résznél. Most sem vagyok öreg, de abban a korban én még gyerek voltam ilyen szinten. 

Igaz, hogy Rafi sokáig nem csatlakozott a történethez, de ha úgy nézzük, végig jelen volt, hiszen többször is megpillanthattuk, illetve az ő belsőjében született érzéseket is átérezhettük. Ezek a jelenetek voltak a kedvenceim. Mindig mosolyogva olvastam őket. Jól estek a lelkemnek.

Na de amikor megjelent... pontosan olyan ütős jelenet volt, mint amit elképzeltem. Nem csak úgy belibben a buliba és köszön Penrynnek érdeklődve a hogy léte felől.... Áhh, isteni jó alakítás volt, s annál a jelenetnél döntöttem úgy, hogy megbocsátom a könyvnek a hibáit, mert ez fenomenális!

A történet vége pedig... túlságosan nyitott ahhoz, hogy azt mondjam, jól lett zárva. Persze, tudom, hogy még jön egy rész, ami majd megválaszolja - remélhetőleg - az összes kérdésemet, de ettől független ez a rész még átvezetésnek sem nevezhető, mert lényegében két fontos dolog történt: Penryn és Rafael újra egymás oldalán harcolnak és Paige kegyetlen átoperálásának is meglesz a maga szerepe. 

Ha már itt tartunk: Paige karaktere számomra nagyon furcsa. Személy szerint én arra számítottam, hogy valami olyasmi derül ki, hogy már nem teljes önmaga. Ezt abból feltételeztem, hogy az első részben nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kimondott névnek hatalma van. Lehet, hogy véletlen, de mikor meglepődve tapasztalták ,hogy a kislány azt tette, amit kértek tőle, szinte kivétel nélkül kimondták a nevét. Szóval szerintem jogosan feltételeztem, hogy alapjáraton nincsenek meg a kellő agyi funkciók, csak, mint egy robot reagál, ha meghallja a parancsszót. Szóval meglepődve tapasztaltam, hogy ez nem így van, sőt, kíváncsian várom, hogy végül mi lesz szegény kislánnyal. Szerintem az apokalipszis igazi áldozata végig ő, s még sem adja fel. Nem semmi hozzáállás!

Szóval igen... lehet, hogy az írónő túlzásokba esik már a kitalált jeleneteknél. Lehet, hogy elmesélve elég idiótán hangzik a történet. De aki átéli... az csak rajongani tud érte. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a történetnek a vége... De addig is, ajánlanám mindenkinek, aki egy erős angyalos történetre vágyik, szerelmi háromszögek nélkül. Egy vérbeli disztópia!

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"– Mindjárt rosszul leszek – mondom. 

– Megparancsolom, hogy ne tedd! – utasít Obi. 

– Jaj, ezt nem kellett volna! – mondja Du-Dam. – Ez a csaj egy született lázadó. Csak azért is hányni fog, hogy neki legyen igaza."

"– Bármely gyűjteménynek díszére válna ez a brutális kard, ami emberek gyilkolására és feldarabolására szolgál, és különleges módon, úgy tervezték meg, hogy a legrettenthetetlenebb ellenségeid térdre hulljanak, az asszonyaik pedig jajveszékelésbe kezdjenek már a látványától is, te pedig képes vagy úgy hívni, hogy… Tündérmackó???"

"Férfiak! Egymás elleni küzdelemre képezték ki őket. Azt várják, hogy néhány meghatározott testtájékukat éri majd támadás, olyasvalakitől, aki a felsőtestének az erejében bízik. És mindig, de mindig alábecsülik a nőket."

"– Ez a kard nem csak egy angyalkard. Ez egy arkangyalkard. Ami több mint egy angyalkard,ha nem volna érthető. A többi angyalkard tart tőle . 

– Mi? A többi kard reszket a hüvelyében, ha meglátja? (…) 

– Igen, ha éppen tudni akarod. Azzal a céllal készült, hogy a legmagasabb fokú tiszteletet ébressze. Hogy töltse be a tisztét, ha menyasszonnyi ruhás plüssmedvének öltözteted? 

– Ez nem menyasszonyi ruha, hanem takaró a hüvelyre. És kimondottan aranyos.

– Utálja,ha aranyos. Elrettentő és félelmetes akar lenni. 

– Senki sem utál aranyos lenni. 

– De az angyalkardok igen."