Ania Ahlborn: Vértestvérek

"Vannak dolgok, melyeket csak utólag értünk meg – töprengett Alice. Nem méred fel, hogy mi zajlik a szemed előtt, amíg fény nem derül a következő lépésre, és akkor újra át kell gondolnod az elejétől kezdve, hogy mik voltak a jelek."

Nem vártam én ettől a könyvtől semmit. Gondoltam, hogy nem lesznek benne rózsaszín csillámpónis részek, mégis azt hittem többet fogok tőle kapni. Nem tudom igazán megmagyarázni ezt az érzést, ami a Vértestvérek elolvasása után bennem maradt. Inkább legyenek megválaszolatlan kérdések a könyv végén, mint a fejemben még kétségek, 

A Vértestvéreket egy-két napja már befejeztem. Általában ahogy leteszek egy könyvet, azonnal nekikezdek az értékelésnek is, míg a teljes hatása alatt vagyok. Ha nincs rá időm, akkor is egy pár szavas benyomáslistát össze szoktam állítani, nehogy valami kimaradjon, amit alapvetően fontosnak tartanék megjegyezni. Hát, itt ez nem történt meg. Több napja ülök az értékelésén, nem fűlött a fogam hozzá, hogy megírjam, sőt sokáig kérdéses volt az is, hogy írni fogok róla. Még kapóra is jött, hogy folyamatosan dolgoztam és nem volt időm gondolkodni, mi is legyen. Aztán úgy döntöttem, egy rövidke kis benyomást mégis hagyok itt róla, hátha magamban is tisztázom a dolgokat.

Előre szeretném bocsátani, hogy amit itt leírok, az nem spoiler, hanem szimplán az olvasás előtti és közbeni benyomások, megérzések halmaza. Ezeket, ha nem olvasom végig, akkor is észrevettem volna. Tehát bárminemű egyezés a valósággal pusztán a véletlen műve.

Kezdjük a szokásossal: a külcsínnel. A borító rögvest felkeltette a figyelmemet, még tavaly, s szinte azonnal be is szereztem, ahogy lett rá alkalmam. Aztán mégis elkezdtem tologatni, főleg a témája miatt. Pszicho-thrillert olvastam már, de sima thrillert nem. Szerintem a két téma teljesen különböző. Míg az első megborzongat és az agyadat dolgozza meg, az utóbbi (jelen könyv hatása alatt) elborzaszt és nem engedi lecsúszni a torkodon a falatot. Nem tudom, hogy csak szimplán félrenyúltam és a számomra nem megfelelő kötettel léptem-e ki a komfortzónámból, vagy tényleg ez nem az én műfajom, de az biztos, hogy nem hagyott bennem maradatlan élményt. 

Igazából külsőleg minden szuper rajta. A fülszöveg nem árul el sok mindent, épp csak homályosan utal arra, mi is fog itt történni, de azt is csak elnagyolt vonalakban teszi meg. A cím, hát, nem is tudom. Szerintem nagyon érdekes, de hogy miért, nem tudom megragadni. Tetszik és kész.

Aztán ez a benyomásom rögvest megváltozott, ahogy elkezdődött a történet. Hiszen rögvest azzal indul, hogy Michael nem is édestestvére a többieknek, hanem egy befogadott gyerek. Na akkor hogy is van ez? Itt már megfogalmazódott bennem egy gondolat, miszerint a nagy csavar engem nem fog meglepni. Aztán ezt gyorsan el is hessegettem, hiszen a "vértestvérek" utalhat ebben az esetben a "foglalkozásukra" is. Hiszen a fülszöveg is elárulta, hogy itten nem is akármilyen gyilkosságok történnek, hanem a legdurvább fajtából. Tehát van, ami összeköti őket.

A család az valami borzalmas. Az elején nem értettem, hogy egy majdnem húsz éves férfi hogyan képes ebben a közegben megmaradni, ha ennyire gyűlöli az egészet. Aztán rájöttem, hogy kivételesen egy vihetetlenül jól felépített karakterrel állok szemben. Emelem a kalapom! Mert ahogy kifejti, hogy kicsi kora óta hogyan szokott ebbe bele és hogyan építette a jellemét a félelem és a sok elvárás, máris logikus, hogy miért nem hagyja el őket. Egyszerűen képtelenség lenne ezt megtenni az ő, vagyis egy hétköznapi ember lelkiismeretével.

Elsőnek zavart, hogy több karaktert is kétféleképp hívnak benne, attól függ, kinek a szájából hangzik el. Viszonylag hamar összeraktam, kinek kicsoda a másik fele, de attól még furcsa volt. Sosem találkoztam ezzel a motívummal ennyire erősen. 

Ray karaktere számomra a legelborzasztóbb. Hogyan képes ennyi gyűlölet egyetlen emberben létezni? S hogyan volt képes egy ilyen tervet véghez vinni? Van egy olyan érzésem, ha elvennénk tőle a haragot, akkor egy üres porhüvely maradna a helyén. Csak ez tartja életben, anélkül egy senki.S ezért is fura, hogy valamilyen szinten megértettem az okát. Legalábbis egy röpke pillanatig, míg az ablakon keresztül látta a nővére sorsát.

A történet nem igazán került közel hozzám. Az elején felvázol egy borzalmas eseményt és aztán meg csak unalmas dolgokról mesél, hétköznapiakról. Utána hirtelen megint elborzaszt és megint csak nyomasztó lesz, hogy a végén mintha sósavval öntenének le, olyan gondolatokat fogalmazzon meg. Kifejezetten nem tetszett ez a csapongó eseménysor. Ha folyamatosan borzongatott volna, egyre erőteljesebben azt sokkal jobban értékeltem volna. De így a rosszabb pontok sem mindig váltották ki a megérdemelt hatást, mert bennem volt, hogy na végre, történik már valami, ami miatt thrillerről beszélhetünk. 

Az sem segített sokat, hogy a közepén, mikor az idősebb nőt figyelték meg, már teljesen összeraktam magamban az eseménysort, mi fog történni, mi az a nagy csattanó, amit mindenki emleget. Így, hogy a meglepetés is elmaradt... nem tudtam kellőképp értékelni.

Persze, ettől független nem mondom, értek meglepetések, például Misty-vel kapcsolatban, de ez kevés volt jelenleg.

Nem is fecsérelem itt a szót. Ahhoz képest, hogy nem terveztem írni, mert nincs mit mondanom róla, elég sokat fecsegtem össze-vissza. Engem nem nyert meg magának. Jó lett volna, ha nem ennyire borzasztóan teljesen egyértelmű, mi fog történni. Sajnálom, de nekem ez nem jött most át. Azt hiszem, hanyagolom is a szimpla rémtörténeteket egy időre.

Értékelés:

 Kedvenc idézetek:

"– Úgy érzem, hogy megfulladok. Érezted már úgy, hogy nem tartozol valahová, hogy nem ott vagy, ahol lenned kéne?"

"Az emberek mindig azt mondják, mint a fába szorult féreg, pedig soha, senki nem hallott még férget ordibálni."

"Vannak olyan fájdalmak, melyekről jobb nem is beszélni."

"Tudod, mit mondanak – egyesek függővé válnak a szomorúságtól, mert akárhányszor jól éreznák magukat, elkapja őket a bűntudat. Biztos vagyok benne, hogy ez nála is így van."