Tabitha Suzuma: Kimondhatatlan

"Mikor adod fel a küzdelmet, mikor döntesz úgy, hogy ami sok, az sok? Erre csak egy válasz lehetséges. Soha."

Nem könnyű erről a könyvről írni. Nem csak a témája miatt, hanem mert annyi rajongója van. Mindenhonnan azt hallottam, hogy ehhez a könyvhöz hangulat kell és készüljek fel rá, mert teljesen össze fog törni. Nem mondhatni, hogy hasonlót már olvastam, mert ez a tabu téma még nem nagyon elterjedt a szórakoztató irodalomban, de ettől független belőlem nem a mások által mondott reakciót váltotta ki - megint.

Egy decemberben megjelent könyvről beszélünk. Már a megjelenése előtt egész nagy rajongótábora volt. Engem is érdekelt már akkor, mert az egyik kedvenc bloggerem, @pveronika, a Veronika's Reader Feeder blog szerkesztője is jókat írt róla, s az ő ízlésében nagyon megbízom. Igaz, ő sem volt maradéktalanul megelégedve vele, de ettől független úgy éreztem, egyszer majd kézbe kell vennem ezt a könyvet is.

Ahogy telt múlt az idő, lecsengett az előrendelés, karácsony, egyre többen elolvasták az ismerőseim közül úgy piszkált engem egyre jobban ez a könyv. Nagyon vacilláltam, hogy mi legyen vele, megrendeljem-e én is, mert tényleg érdekelt, de ez a testvérszerelmes téma miatt ódzkodtam tőle, mert úgy éreztem, ez még az én határaimat is meglépi. Olyat meg minek olvassak, amit előre tudom, hogy nem fogok teljesen szeretni, mert viszolyogtat?

Az utolsó löketet az én drága Barbim adta meg, aki szinte egy ültő helyben kivégezte a könyvet. Azt már észrevettem, hogy vele nem mindig egyezik meg a véleményünk, konkrétan, ami nekem rajongásig kedvenc, neki csak elmegy és fordítva is, de pont ettől alkotunk jó párost, mert a realitás talaján tartjuk egymást. Szóval az ő értékelése miatt elfoglalta a helyét a kívánságlistámon a könyv és a születésnapomra drága @Izzi-től meg is kaptam. Azóta folyamatosan suttogott nekem a polcról, hogy vegyem már le és foglalkozzak vele. Most, április végén ennek is eljött az ideje és nagy lelkesen egy szürke, esős napon belevettem magam. Úgy éreztem, hogy készen állok rá. Megvan a kellő hangulat, hiszen stabilnak éreztem magam egy megrázó könyvhöz és elég nyitottnak egy tabunak számító téma befogadásához. Szóval lássuk csak:

Nem mondanám, hogy mosolyogva kezdtem neki, de az a kis rándulás a szám szélén is az arcomra fagyott már az első oldalon. Elég borús előjelnek vettem ezt a kis gondolatmenetet az ablakba szorult légy körül, sőt, ez a pár bekezdés után le is raktam egy percre a könyvet. Elgondolkodtatott és rengeteg igazság van abban, amit leírt már itt Tabitha Suzuma. Úgy éreztem, jó barátságot fogok vele kötni, ha már szó szerint az első szava a szívem legbelsőjébe elért. Tudjátok, van az az effekt a filmekben, mikor egy jelenet egy kis részletét látjuk, hang nélkül, majd hirtelen kitágul a tér és visszajönnek a külső zajok is, ezzel érzékeltetve, hogy a szereplő éppen magában gondolkodva teljesen kizárta az őt körülvevő világot. Ezt az effekt annyira nagyon jól megjelent az első oldalon, hogy csak ámultam. Nem semmi! 

Ezután megismerhetjük Lochant, megtudjuk, hogy milyen problémákkal küzd: mások előtt képtelen beszélni, leszámítva a családtagjait. Ez egy elég súlyos dolog. Hirtelen el is gondolkodtam ,hogy a cím erre a betegségre utal, vagy a még ki nem alakult kapcsolatra? Hiszen mindkettőben van logika. Szóval Lochan egy nagyon érdekes személyiség, akinek négy testvére is van. Mayával közösen nevelik a kisebbeket, mivel az anyjuk folyamatosan távolodik tőlük, ami már odáig fajul, hogy szinte teljesen kizárja magát az életükből. S ez a momentum szüli a fő gondokat.

Bevallom, sok ellentmondásba ütköztem magamban az olvasás során. Először is Lochan számomra egy abszolút nem szimpatikus karakter volt. Az elején még nem volt vele semmi bajom, de ahogy egyre jobban beleláttunk a lelkébe, úgy csökkent az én szimpátiám is az irányába. Teljes mértékben megértettem, mennyire nehéz a sorsa, hiszen három gyereknek kell apjuk helyett apjuknak lennie, a gátlásossága miatt barátai nemigen vannak és még sorolhatnám mennyi súly van a vállán, de ennek ellenére szánalmat éreztem csak az irányába, a szájhúzós fajtából. Gyenge lélek, túlságosan. Képtelen ezt a sok dolgot viselni, amit magára vállalt és azt, amit az élet rakott a vállára. Összeroppan és csak egy álarcot magán tartva próbálja túlélni a mindennapokat. Én még fiút ennyit sírni nem hallottam, mint ő. Bánom, hogy nem számoltam olvasás közben, hányszor hullottak a könnyei, de két kezem biztos nem lenne elég hozzá, ha kétszer veszem, akkor sem. Az idegösszeomlás vékony határán táncol végig, s hatására olyan döntéseket hoz, amik miatt a későbbiekben tovább ostorozhatja magát és így még közelebb kerül a szakadékhoz. Szó szerint saját magát lökdösi. Nem tudtam emiatt szeretni. Persze, most mondhatjátok, hogy én is hasonlóképp reagáltam volna az ő helyzetébe, mivel tudnék én többet felmutatni, s emiatt nincs jogom leírni őt sem. Ti nem tudjátok, de nekem sem volt sosem könnyű életem. Rengeteg dolgot átéltem, amit a velem azonos korúak még csak fel sem fognak. De kitartottam mindig. S ezt hiányoltam Lochanből. Mindig csak sodródott az árral és önmagával volt elfoglalva, mennyire nehéz neki, s közben mindent a helyzetére fogott. Próbálta egyenes háttal végigjárni a saját ösvényét, de sosem akart igazán kikerülni belőle. S ez a küzdeni akarás hiánya miatt számomra egy gyenge ember maradt, akit képtelen vagyok szeretni. 

Van egy rész, ami többet mond minden szónál, milyen is Lochan és miért ezt váltja ki belőlem:

"De az egész világ ellenünk lesz – suttogja aggodalmasan. – Hogyan… hogyan szállunk szembe az egész világgal? 

Jobban örülnék, ha azt mondaná, majd kitalál valamit. Nem is mondhatna mást, csak azt, hogy együtt biztosan kitalálunk valamit. Hogy együtt sikerülni fog. Hogy együtt erősek vagyunk."

De nem mondja, s nem is fogja. Gyenge ehhez a világhoz, amibe akaratlanul is él. Gyenge ehhez a kapcsolathoz.

Pontosan ezért nem tudtam igazán megragadni Maya érzéseit az irányába. Az ő rajongása olyan méreteket öltött, ami egy átlagos szerelemnél is szomorú mosolygásra késztet. Sokszor úgy lerántottam volna a földre, hogy ejnye, Csipkerózsika, ne álmodozz ennyire, mert később még nagyobbat fogsz koppanni. 

A másik nagy gondolathalmazom az anya körül forgott. Bevallom, még a nevét sem jegyeztem meg, ha egyáltalán meg volt benne említve. Gusztustalan példával jár elő a gyerekei előtt, még lehet jobban is jártak a kicsik, hogy viszonylag hamar kikerült a képből. De egyet nem tudok felfogni: minek szült öt gyereket? A kapcsolata nem egyik pillanatról a másikra romlott meg a volt férjével, akárhogy nézem. Számomra furcsa volt, hogy az író ennyi testvért soroltatott fel. Sokáig gondolkodtam mi lehet ennek az oka, s végül arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert a kisebbekkel történő jelenetek egy kis napfényt csempészhetnek ebbe a borús könyvbe, s ők képesek a naiv szemléletükkel feloldani a kényes pillanatokat. Szép húzás.

Bármennyire is idegenkedtem a testvérszerelem témától, azt meg kell hagynom, nagyon szépen van ábrázolva. Az író olyan szépen adagolta, kis dózisokban, hogy egyáltalán nem borzongtam bele például a lopott csókokba. A két fiatalt úgy állította elénk, mintha ténylegesen a kisebbek szülei lennének, nem testvérek. Ugyanakkor az eszem folyamatosan azt diktálta, mint Lochannek, hogy ezt nem szabad. Nagyon szerettem ezeket a gondolatmeneteket, mikor a szereplők a saját helyzetükből megvizsgálva mutatták be ezt a szálat. Értékeltem, és hatalmasat léptek előre a szememben attól, hogy tisztában voltak végig a helyzetük abszurditásával, hogy bármennyire is tekintik ezt tiszta szeretetnek, attól még egy törvénybe ütköző dolog, ami nem egészséges. Tetszett, hogy tisztában vannak vele, hogy a végsőkig nem mehetnek el.... ezért is vágott arcon, mikor egyik pillanatról a másikra azt olvasom ,hogy meglépik az utolsó szintet is egy fiatalkori kapcsolatban. Hirtelen lepillantottam az oldalszámra, sőt több példányba is belelapoztam, hogy az enyém vajon hibás? Mert itt kimaradt egy rész, hiszen eddig végig tudatában voltak annak ,hogy szexuális kapcsolatot nem létesíthetnek. Gyönyörűen kifejtették, miért. Akkor most mi történt? Hova tűnt az átvezetés?

Szóval igazából nem is a tabutéma miatt nem tudtam kellőképpen értékelni ezt a kötetet, hanem a szereplők miatt. A történet vége számomra teljesen egyértelmű volt már a legelején, hiszen ez máshogy nem végződhetett volna. Csúnya ilyet mondani, de nekik együtt nem lett volna esélyük egy normális életre. Ezt a kérdést még ők is feszegetik: 

"Szerinted akkor is egymásba szerettünk volna, ha rendes vagy átlagos családban növünk fel?"

Biztos vagyok benne, hogy erre egy erős nem a válasz. Náluk a körülmények szülték ezt a szerelmet, az egymásra utaltságra épült. 

Igaz, hogy Lochan számomra egy gyenge karakter, de az utolsó oldalakon nagyot lépett előre a szememben, hiszen képes volt férfiként viselkedni. Végre nem egy megtört kisfiút láttam, hanem egy felnőttet, akinek a szívében rengeteg félelem lakozik. Nem azt mondom, hogy ez lett volna az egyetlen lehetséges megoldás, de az, hogy képes volt megtenni, Mayáért és a kicsikért... az egyszerűen gyönyörű.

Ez a történet elsősorban nem két testvér szerelméről szól, hiába utal erre a fülszöveg. Sokan csak ezt látják benne, de ennél sokkal több. Olyan mélységeket mutat meg, ami a legtöbb olvasótól messze áll. Mindenki tanulhat Lochan és Maya történetéből, csak nézzetek a történet mélyére, ennyit kérek tőletek, akik most fogják olvasni.

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"Azt hiszed, senki nem ért téged, mondanám szívem szerint, de tévedsz. Én megértelek. Nem vagy egyedül."

"– Cserbenhagynád az ötéves húgodat? – kapok a szívemhez színlelt felháborodással. 

– Azért, hogy együtt tölthessük az éjszakát? Jézusom, Maya, még a cigányoknak is eladnám!"

"Csak ötéves, de már megtanulta, hogy hiába nyaggatja az anyját esti meséért, hogy a szülinapi zsúr olyasvalami, amit nem minden gyerek engedhet meg magának, hogy az új játék luxus, hogy otthon Kit és Tiffin a főnök. Már ötévesen megtanulta a legkeményebb leckét: hogy az élet igazságtalan…"

"Maya nélkül félember vagyok… sőt még annyi sem. Nélküle semmi vagyok, mintha nem is léteznék."

"Az emberi szervezetnek táplálékra, levegőre és szerelemre van szüksége a túléléshez."