M. J. Arlidge: Üsd, vágd

Egy ​középkorú férfi holttestére bukkannak Southampton piroslámpás negyedében. Az áldozatot brutálisan megkínozták, és kitépték a szívét. Pár órával később a szív küldeményként a halott férfi családjának küszöbén landol.

Helen Grace felügyelő nyomozni kezd, miközben újabb és újabb férfiak esnek a gyilkos áldozatául. A média a női Hasfelmetszőként emlegeti a sorozatgyilkost, aki megbünteti azokat a férfiakat, akik titokban prostituáltakhoz járnak.

A nyomozás nem várt fordulatokat vesz, és míg Helen a kirakós darabkáit próbálja összerakni, a gyilkos nem áll le, egyre leleményesebb gyilkosságokat hajt végre, és egyre érthetetlenebb, miért csinálja…

A sorozat első részét tavaly ilyenkor olvastam el, a szabadságom alatt. Elég mély benyomást tett rám, így mindenféleképp sorra szerettem volna keríteni a többi részét is. Az idő telt, én pedig nem jutottam egyről a kettőre. Eljött az idei szabadság is, majdnem napra pontosan ugyanakkor, ezért nem kérdés, melyik könyv is kerül be a táskámba. Remélem azért hagyományt ebből nem csinálok, hamarabb kézbe szeretném majd venni a harmadik részt, mint a következő nyár.

Nos, az a fajta borítóval állunk szemben, amire nem lehet azt mondani, hogy szép. Sokkal inkább ide passzoló kifejezés a művészi. Nyers, durva, lényegre törő, de igazán művészi. Nagyon tetszik, hogy alapvetően minimalista, hiszen fehér alapon van minden elem, ezzel megalapozva egy jó kis kontrasztos hatást. A cím megvalósítása, mintha éppen ebben a pillanatban robbant volna szét millió darabra egy üvegfelület... zseniális! A szív az kegyetlen. Még most sem tudok nagyon ránézni. Hatásos. Főleg, mivel szorosan kapcsolódik a történethez is. Az itt-ott folyó kis vérpatakok pedig csak megfűszerezik ezt a már amúgy is borzongató borítót.

A cím igazán találó, főleg az előző kötet után. Imádom, hogy egy mindenki által ismerd mondatnak ilyen jelentőséget adnak. Ha kihajtjuk a fedőlapi fület, akkor láthatjuk is, teljes egészében, némi kiegészítéssel. Az előző részben is oda voltam már ezért a kialakításért, és sajnálom, hogy a következőben már nem fordul elő, hiszen ez egyfajta névjegye volt már a sorozatnak.

Helen Grace életét már megismerhettük az előző kötetből. Tudjuk, hogy ki ő, hogyan vezeti a csapatát és a nyomozást, illetve, hogy milyen tragédiákon kellett átmennie. Sosem volt könnyű sorsa, ennek ellenére ő a víz fölött tartja a fejét és kitart. Az ő karaktere nagyon becsülendő. Megmutatja, mennyi mindent képes elviselni az ember, meddig tud kitartani. Szükség is van, hogy ilyen példát is lássunk magunk előtt, hiszen a mostani könyvekben gyakoribb a nyafogó, teljesen összeomlott főhős, akit egy szexi pasi rak újra össze. Nem mondom, hogy nincs szükség másra ahhoz, hogy felépüljünk egy nehéz tragédia után, de ettől független sokkal többet képesek vagyunk elviselni, mint amit az újabb könyvek felmutatnak.

Az Ecc, pecc-ben engem eléggé frusztrált, hogyha szerettünk volna, akkor sem lehetett rájönni, ki a tettes, hiszen nem tesz előtte említést még a létezéséről sem, csak a nyakába varrja a bűncselekményt. Féltem egy kicsit, hogy itt is valami személyes dolgot vesz majd elő, de szerencsére nem ez történt. Az elkövető kiléte a történet előrehaladtával folyamatosan körvonalazódik ki. Pont úgy, mint a tévében, a bűnügyi sorozatokban. Nagyon élvezetes volt!

Tetszett, hogy a nyomok nincsenek elszállva. Semmi olyan extra esemény, ami Sherlock-nak is fejtörést okozna, hanem teljesen logikusan felépített a történet.

A művészi fehér borító ellenére ez a könyv belülről nagyon sötét. Alapvetően nem a téma teremti meg a sötét hangulatot, hanem a szereplők kegyetlensége. Charlie-n kívül senki sem igazán szimpatikus. Engem sokkal jobban megrázott a sok szemétkedés és negatív hangulat, mint a kimetszett szívek. Azokra számítottam a borító és a fülszöveg alapján. Emilia Garanita nagyon kihúzta nálam a gyufát.... hogyan lehet valaki ennyire szívtelen? Mintha egy robot lenne. Teljesen elszomorodtam tőle. 

Egy kis szőrszálhasogatás... de volt Helen-nek egy gondolata, ami miatt eléggé kiakadtam rá. Lenézi a nőket, akik hagyják, hogy a férjük uralkodjon felettük. Nagyon szívesen megkérdeztem volna, hogy néztél már tükörbe? Hisz te hogyan is vezeted le a feszültséget? Az előző kötet pont ezzel indul, hogy ott van Jake-nél... Persze, neki nem a férje, és saját döntése alapján történnek a dolgok, de akkor sem érzem ezt fair dolognak...

Még egy apróság nem volt a helyén: mi is történt szerencsétlen fiúval? Az ő szálát miért hagyták ennyire nyitottan?

Mint látjátok, nem sok minden zavart a történet előrehaladtával. A borongós hangulat is várható is volt, hiszen nem egy aranyos romantikus történetet tartottam a kezeim között, hanem egy vérző szívű krimit. Megrázott, hogy mire képes az ember, milyen szintű kegyetlenkedést kell elviselnie. Mert képes rá. A valóságban is, nem csak a lapokon.

Nagyon jól felépített a cselekményszál, imádtam, ahogy fokozatosan adagolta Arlidge az információkat, miközben többször is hülyére vett. A csavarok kiszámíthatatlanok, így fent tartja a figyelmet. Alig várom a következő Helen Grace sztorit! Minden krimi rajongónak kötelező olvasmány!

"Túl sok idő a hullaházban furcsa dolgokat művel az emberrel (…)"

"A várakozás néha élvezetesebb, mint maga az aktus – tapasztalatból tudta."

"Elképesztő mennyire megnyugszik az ember, ha tudja, hogy már közel a vég."

"Mindig csak egy napot kell túlélni."

"Bármin mentél is keresztül, soha nem tudsz hozzáedződni az erőszakhoz."