Sienna Cole: Négyszáz nap szabadság

Elképzelted ​már, milyen lenne egyszerűen kilépni az életedből? 

Magad mögött hagyni mindent? 

Dena egy jó nevű londoni reklámügynökségnél dolgozik, és minden vágya, hogy fényes karriert fusson be a szakmájában. A barátja épp arra készül, hogy megkéri a kezét, Dena azonban hallani sem akar a házasságról. 

Jason a cég nőcsábásza, igazi életművész, akinek mindig lapul egy vicc a tarsolyában. A bohócjelmez mögött azonban régi sérelmek lappanganak. 

A hallgatag és megközelíthetetlen Patrick áll az ügynökség élén, és egy nap ő örökli az egész reklámbirodalmat. Házassága zátonyra fut, mikor megtudja, hogy a felesége megcsalja. 

Mindhármuk élete gyökeres fordulatot vesz, amikor egy ártatlannak induló hétvégi kiruccanás szenvedélyes afférba torkollik. A rendhagyó, titkos viszony felforgatja mindennapjaikat, melyek már egyikük számára sem ígérnek boldogságot. Úgy határoznak, belevágnak életük legnagyobb kalandjába, hogy megtalálják és megtapasztalják a mindannyiuk által áhított szabadságot. 

De vajon van-e létjogosultsága egy ilyen kapcsolatnak? Létezik-e korlátlan szabadság? És ha igen, hol kell keresni? Meg lehet-e szabadulni a múlt árnyaitól? 

Sienna Cole szenvedéllyel és drámával tűzdelt romantikus története ezekre a kérdésekre keresi a választ, miközben az utazás nemcsak lélegzetelállító tájakra kalauzol, de a lélek legmélyebb bugyraiba is elvezet.

Többször is elmentem ezen regény mellett. Apró pillantásokat kapott tőlem, ellopott pillanatokat, de semmi többet. Aztán azt vettem észre, hogy ezek a mozzanatok egyre gyakoribbak, úgy munka közben megesett, hogy pont mellette cövekeltem le és elbambultam rajta. Napról napra, mindig egy kicsivel jobban vonzott. Megigazítottam, hogyha szükséges volt, tettem még ki belőle, ha fogyott, de már csak dacból is: nem vettem kézbe, hogy jobban megvizsgáljam. Beférkőzött a bőröm alá, mígnem azon kaptam magam, hogy már meg is érkezett hozzám a saját példányom. Hát igen. Így kezdődött a mi kis kalandunk.

A könyv borítója nagyon kis kedves, könnyed hangulatot áraszt, ami szerintem egy kicsit félrevezető. Igaz, hogy a történet bohókásan indul, s sokszor megmosolyogtatja az olvasót, de a benne levő "démonok" miatt erőteljesebb sztorit kapunk, mint amit elsőre sejteni lehet. Ezzel természetesen nincsen semmi gond, hiszen inkább kapjak mélyebb tartalmat egy olyan könyvtől, amitől nem vártam volna, mit fordított helyzetben csalódjak a nagyreményű olvasmányban, mert belül üres, csak a címe volt hangzatos.

S akkor térjünk át a címre: Négyszáz nap szabadság. Ki nem álmodozott már róla, hogy mindent otthagyva, elmegy messze a mindennapok gondjaitól? Ugye? Mindenkinek a fejében megfordult már a gondolat. Így egyfajta mézesmadzagként hat a leendő olvasóra, hiszen egyfajta vágyát mutatja be a könyv. Válaszol a mi lenne, ha... kérdésre.

Sienna Cole nem lacafacázik, rögvest belecsap a lecsóba. A fülszövegben megemlítik, hogy a három főszereplőnk egy közös kiruccanás során egyfajta kapcsolatba kerülnek. Azt hinnénk, hogy ezen esemény előtt lesz valamiféle felvezető, de nincs: az első pár oldal alatt máris megtörténik az események kiváltó oka. No ez nem hiba, csak meglepődtem rajta. Hozzászoktam már, hogy mielőtt történik valami eget rengető dolog, megtudok rengeteg részletet a szereplőkről, hogy lássam, kik is ők, honnan jöttek. Esetleg jó pár unalmas háttérinformáció is előfordul, ami szintén csak a környezetet teremti meg, de a történethez nem ad hozzá semmit. Kifejezetten üdítően hatott végre egy ilyen történet: nincs semmiféle felesleges magyarázkodás: csak megyünk, tesszük, csináljuk és bumm. Majd utána jöhet a többi is.

S pont emiatt a kezdés miatt felállít a regény önmagával szemben egy nagyon magas elvárást. Az első rész annyira jól lett megírva, annyira az olvasók nyelvén szól, hogy utána nagyon fel kell kötnie az írónőnek azt a nevezetes nadrágot, hogy ne kezdjen zuhanórepülésbe a története azzal az indokkal, hogy a kezdeti státuszban már kiégett. Előzetesbe annyit elárulnék: próbálkozik tartani a színvonalat. Nem mondom, hogy a regény többi részét is annyira tágra nyílt szemekkel olvastam, mint az első száz oldalt, de tagadhatatlan, hogy nehéz volt kivenni a kezemből a továbbiakban is.

A Négyszáz nap szabadság alapja a poliamoria. Ezzel a ténnyel nem voltam tisztában, mielőtt nekikezdtem volna az olvasásnak, így igencsak meglepődtem. Azt hittem egy szerelmi háromszöget fogok kapni, amiket amúgy nem igazán szoktam kedvelni, de ehelyett egy sokkal mélyebb, a mai nézetek szerint még tabutémának számító dolgot helyezett az írónő a középpontba. Ez a regény nagyon jókor jött az életembe, hisz Szurovecz Kitti: A sokszívű könyvében már bemutatta ezt a fajta életvitelt, s ezen tapasztalatokkal felruházva sokkal befogadóbb voltam a jelen regénynél is. Nem tudom, hogy az írónő tudatosan választotta ezt a témát, vagy egy számára érdekes és egyedi elgondolást szeretett volna csak papírra vetni, de tény, hogy gyönyörűen vázolja a többszerelműek magas és mélypontjait, s nem utolsó sorban a kapcsolati szabályoknak is teljesen eleget tesz: a szereplők az elején letisztázták az alapokat, mely egy nagyon fontos momentum. Mindenesetre nem mondja ki egyszer sem, hogy a szereplők milyen beállítottságúak, hogy az életükben tartósan jelen van-e ez a fajta hozzáállás, vagy inkább monogám típusok, akik jelen pillanatban kicsit többre vágytak, mint eddig. Az előző kijelentésen azért pontosítanék: Patrickról tudjuk, hogy milyen síkon mozog, hisz neki ott volt nagyon hosszú ideig Monique. 

Szóval örülök, hogy ez a téma mára a könyvekben is megjelent, hisz eddig semmit nem lehetett hallani róla, most meg kettő friss megjelenés központi eleme is. S végre egy olyan tabunak számító dolgot tárnak az olvasó elé a kedves szerzők, amelyek nem számítanak bűncselekménynek, mint például a testvérszerelem. Mert valljuk be... a tabu témákkal foglalkozó könyvek mindig érdekesebbek, mostanában elég felkapottak is, de van egy határ, amit nem szabad átlépni. Sem az életben, sem a lapokon.

Visszakanyarodva a könyvhöz - elnézést, hogy elkalandoztam - meg kell állapítani, hogy egy újabb magyar remekműhöz van szerencsénk. Sienna Cole rendkívül tehetséges, akitől a továbbiakban is szeretnék mindenféleképpen olvasni majd. A fogalmazás módjára nincsenek kifejezések. Egyszerre választékos, magasztos, de nem mellőzi a poént sem, így nem esik át a ló túloldalára, s nem ad egy szórakoztató könyvnek túlságosan idegen hangnemet. Már a prológussal megvett kilóra. Olyan gondolatokat jelenít meg, amiken az átlag embert is foglalkoztatja, s ezen filozofikus tartalom ad egyfajta mélyebb jelentést is a könyvnek, amit magunkkal tudunk cipelni a továbbiakban is. 

A karakterábrázolása kitűnő: képes volt három teljesen eltérő személyiséget megteremteni, s úgy végigvezetni őket a rögös útjukon, hogy egy mondat sem hangzott el a szájukból, amikre azt lehetne mondani, hogy na, ez nem illik hozzá. Mivel három különböző egyéniségről beszélünk, így fontos volt, hogy megalapozta közöttük az összhangot is úgy, hogy az alapvető tulajdonságaikból nem vett el. Nehéz erről beszélni. Ezt olvasni kell, s akkor meg lehet érteni, pontosan mire is gondolok.

Több helyen láttam, hogy Patrick gondolatait túlságosan magasztosnak találják az olvasók, s emiatt úgy érzik, kilóg a történetből. Én nem így vélekedem róla: szerintem őt pont ezt teszi azzá, aki. A zenész, aki teljesen máshogy éli meg a helyzeteket, mint a többi ember. Az érzékeny lélek, akinek sokkal mélyebb gondolkodásmódja van, mint bárki másnak. Szerintem így volt jó, ahogy volt.

Mivel a történet nem a nagy csavarokra épül, hanem egy központi téma köré, mégpedig, hogy lehetséges-e hosszútávon fent tartani egy olyan kapcsolatot, amiben hárman vannak, ezért úgy gondolom mindenből a megfelelő mennyiséget kaptuk. Nem volt szükség több drámára benne, vagy még elvetemültebb jelentekre, mert azzal átlépett volna az írónő egy határt, ami csak rontott volna a regény minőségén. Örülök, hogy ezt nem tette meg.

S ha már a központi témánál tartunk: úgy érzem, hogy ez a kapcsolat bizony alapjáraton működőképes is lehet, hiszen a kiindulópontkor nagyon szépen lefektették a szabályokat. Egyetlen kis hiba csúszott a számításba: minden poliamor kapcsolatban szükség van egy alfa párra is. Ez a két személy az, aki az alapot alkotja, s a béta tagok hozzájuk csatlakoznak be. A hierarchia nagyon fontos. De ez már csak szimplán a történet továbbgondolása. Rengeteg rugót megmozgatott az agyamban. Úgy éreztem, hogy a karakterek hús-vér emberek. Néha emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem oldhatom meg a problémáikat, hiszen csak a lapokon léteznek.

Két apróság volt viszont, ami rontott az olvasás élményén. Az első ezek közül még a mű legelején fordult elő: az alapvető felállás az, hogy Patrick a másik két szereplő főnöke, s pont emiatt nem tudok szó nélkül elmenni a köztük zajló beszélgetés mellett, míg munkaviszonyban álltak egymással. Akármilyen jó kapcsolatot ápolok a főnökömmel, megadok neki egy alaptiszteletet. Jason ezt sosem tette meg. Márpedig így nem lehet hosszútávon együtt dolgozni. Nagyon zavart, ahogy az irodában, illetve a hétvége folyamán Patrick-kal kommunikált. Értem, hogy az ő karaktere a bohókás, szexis pasas, de ez nem mentség a stílusára. 

A másik pedig a leírások. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy útikönyvet olvasnék. Ha visszatekintek a könyvre, akkor be kell vallanom, nagyon kevés ilyen rész van benne, viszont azok tömények. Ha egy nem mindennapi trióról olvasok, higgyétek el, egyáltalán nem érdekel az adott ország nevezetessége.... Ezeknél a részeknél leginkább a jó, okés, szép, meg minden, de mostmár haladjunk, és térjünk a tárgyra érzés munkálkodott bennem.

Amint már említettem, az első száz oldal olyan elvárásokat támaszt a regénnyel szemben, hogy azt igen nehéz megugrani, így amíg újra be nem indulnak az események éreztem egyfajta zuhanást. Lehet, hogy ez pont az úti leírásokkal függ össze, mert pont a kettő egyszerre volt jelen a történetben, de sajnos ez kicsit elvett a kedvemből. A végére újra feltornázza magát, de a kiindulópontot sosem éri el újra. Amit kicsit sajnáltam.

Az utóbbi idők legjobb döntése volt Sienna Cole könyvét elolvasni. Éppen egy olvasási válság felé haladtam gőzerővel, mikor kirántott a gödörből. Az érdekes témaválasztás már megalapozza a jó viszonyt a regénnyel, de a választékos fogalmazásmód meg is tartja az olvasót. Ha több időm lett volna, akkor egy ültőhelyben befaltam volna az egész regényt. Kifejezetten nagy hatással volt rám, ami az utóbbi időkben nem nagyon volt jellemző. 

Újdonságra vágysz? Szokatlan felállásra? Csodás helyekre? Megnyerő karakterekre? Akkor ezt a könyvet pont Neked írták! 

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár kiadónak! 

"– Ha tudnád, mennyire utállak… 

– Ha tudnád, hogy ez mennyire felizgat…"

"Nem érdekes, hol vagyunk, mekkora utat tettünk meg, hány vízesést, dómot, múzeumot és szobrot láttunk. Még csak az sem érdekes, hogy hány új dolgot próbáltunk ki, és milyen élményeket szereztünk. Csak az érdekes, hogy mivé váltunk közben."

"A korlátlanság felelősséggel jár. Ha nem tudsz elszámolni önmagaddal, az azt jelzi, hogy rossz irányba haladsz."

"– Azt az életet éled, amit álmodtál magadnak?"

"Így van ez velünk, emberekkel is: váratlanul, kiszámíthatatlanul egyszer csak találkozunk valakivel, aki olyan erős hatást gyakorol ránk, hogy irányt váltunk miatta, összekapaszkodunk vele, és együtt megyünk tovább valami megnevezhetetlen közös cél felé."

"Van abban valami különleges és borzongató, mikor reggel álmos szemmel szélesre tárod a teraszajtót, és az első, amit megpillantasz, az Eiffel-torony tekintélyt parancsoló építménye."