Thomas Cullinan: Csábítás

Javában dúl az amerikai polgárháború. Az északi hadsereg súlyos sebet kapott, fiatal tizedesére félholtan bukkannak rá a virginiai erdőben. A közeli iskolába, Miss Martha Farnsworth Leánynevelő Intézetébe viszik, ahol szinte azonnal szédíteni kezdi a három nőt és az öt tizenéves lányt, akik a kifinomult déli előkelőség eme előretolt bástyáján rekedtek. Szerelmet, félelmet, szánalmat, rajongást egyaránt kivált belőlük, és a szabadságvágytól vezérelve egymás ellen uszítja őket. De miután fény derül az ifjú és kevésbé ifjú hölgyek valódi énjére, a katonát baljós előérzet fogja el, és attól kezdve a kérdés így szól: Kit is szédítettek meg valójában?

A könyv megjelenésekor az egyik kolléganőm hívta fel rá a figyelmemet. Bevallom, én egyáltalán nem követem nyomon, mit adnak a külföldi, illetve a magyar mozikban, így fogalmam nem volt róla, hogy mennyire is ismert ez a könyv már most. Nekem csak egy szimpla kötetnek tűnt, egy a sok közül. Ahogy beszélgettünk róla, rájöttem, hogy nekem ezt mindenféleképpen el kell majd olvasnom, hiszen régebbi időkben játszódó történetről beszélünk, mellette pedig pszicho-thriller kategóriájú is. Mi ez, ha nem egy tökéletes kombináció, ami megalapozza az olvasó maximális kíváncsiságát?

A borítóval nem tudok napirendre térni. Igazából nincs vele semmi bajom, a filmből egy kivágott jelenet került rá. A filmes borítójú könyvek aranykorukat élik, könnyebben rájuk akadnak a potenciális olvasók is. Ezt teljesen megértem. Hanem: a cím elhelyezkedése. Ez a felfele írt szöveg számomra nagyon furcsa. Nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz értelembe véve. Egyedi megoldás, nem sokszor találkozhatunk vele, illetve a helykihasználás szempontjából ez volt a legkézenfekvőbb, hiszen így nincs letakarva egyik karakterből sem egy nagyobb sáv, ugyanakkor kissé furcsa. Bár lehet, hogy maga a cím színe zavar. Ez a rózsaszín egyszerűen csak bájos, ami jól illik a kisasszonyokhoz, de a pszicho-thriller kategóriához már kevésbé. Itt már megszólaltak a vészcsengők a fejemben.

Kivételesen most nem szedném az értékelésemet két részre, hanem egyben vonultatnám fel a keltett benyomásokat. Ennek okául az szolgál, hogy olvasás közben folyamatosan változott a hozzáállásom, s szeretném számotokra ezt visszaadni, amennyire csak lehet, hogy Ti, leendő olvasók már a kellő nézettel kezdjetek neki ennek a kötetnek. Mert megérdemli a figyelmet, az biztos!

Mielőtt nekiálltam volna az olvasásnak, jól megforgattam a kezemben a könyvet. Szerintem azoknak, akik szintén így tesznek, rögvest szemet fog szúrni, hogy Stephen King írt hozzá ajánlást. Eddig úgy gondoltam, hogy ez már egy biztosítás afelől, hogy valami fantasztikusat tartok majd a kezemben, így hatalmas lelkesedéssel kezdtem el olvasni a könyvet... majd le is tettem körülbelül a tizedik oldal után, mert úgy éreztem, ki fog folyni a szemem. Talán egy betűmérettel, ha kisebb a szokásosnál, mégis számomra nagyon tömörnek hatott, hiszen a párbeszédek sem szakítják meg az oldalon található szövegmennyiséget, hiszen húzva van minden, mint a rétes. Kicsit gondolkodóba is estem, hogy mi legyen vele, mert tudom, hogy az én szemem nem képes ennek a befogadására, sajnos nem éppen tökéletesen működik. S ha egyszerre csak tíz oldalakat fogok tudni belőle olvasni, akkor oda lesz az egész élmény, illetve lesz vagy egy hónap, mire végzek vele. Ezért rövid gondolkodás után áttértem az ekönyv formátumra. 

Itt szeretném megragadni a lehetőséget, hogy köszönetet mondjak a kiadónak, amiért eljuttatták hozzám ezen változatban! Vétek lett volna erről a történetről a személyes problémám miatt lemaradni!

Szóval, miután ez is megoldódott belevetettem magam a történetbe. Az elején találkozunk Amelia-val, aki az erdőben megtalálja a sérült katonát és hazaviszi magával, hogy segítő kezet nyújthassanak neki. Ez így teljesen rendbe is van: vágjunk bele a "közepébe", hiszen a fülszöveg is megemlíti ezt a pontot. Ám a következő meglepetésre nem készültem fel. Olvastam és olvastam, s azt vettem észre, hogy a regény eleje végig ugyanaz az esemény - csak különböző szemszögekből. Most kapaszkodjatok meg: Cullinan a Csábítás című könyvét nem kevesebb, mint nyolc váltott szemszögből mutatja be nekünk! Igen, jól látod: nyolc! Hát én még ilyennel nem találkoztam! Az elején kicsit nehéz is volt megjegyezni, hogy akkor ki kicsoda, milyen jellegzetes tulajdonságai vannak és egyebek. A történet végére már azért képbe kerültem, kialakultak bennem a karakterek jellemképei, s mikor Mattie, a néger szolga összegzi a kisasszonyokat, teljes sikerélményem volt, mert magam sem mondhattam volna jobban. Itt is van az ominózus megjegyzés:

"– Az egyetlen, akinek bármi hasznát venném, a kis Amelia, de az meg úgy össze van törve, hogy nemigen bírna segíteni senkinek. Mer’ a Miss Amelia itten az egyetlen, aki bármire is használható. A Miss Emily, az csak parancsolgatni szeret, a Miss Marie, az egy kis pokolfajzat, a Miss Alice meg csak arra jó, hogy bámulja magát a tükörbe’, hogy nőtt-e az éccaka a mejje. Az meg, amelyik be van zárva a szobájába… <<Edwina>> Hát, arrul nem is tudom, mit mondhatna az ember. Nem jó az az égvilágon semmire, még magával se tud jót tenni. "

Jó, azért szegénykémnek elég sarkított a véleménye, hisz ő nem látott bele a lányok lelki világába, míg az olvasó igen, de ettől független röviden, tömören megadja az alapot. 

Szóval, mi láthattuk, mi zajlik le ezekben a kislányokban... ó, de még mennyire! Az elején nagyon nehéz volt megszokni, hogy ezek mindenről beszélnek, csak arról nem, amiről kéne! De komolyan! Az első körülbelül kétszáz oldalon semmi nem történik, mert az egymásról alkotott véleményeket ismerjük csak meg, hogy a katona felbukkanásakor milyen viszonyok uralkodtak a lányok között. Megtudunk sok információt, ami kialapítja a karakterképeket, de a maghoz igazából nem tesz hozzá. Az a szerencsétlen katona még mindig csak most érkezett meg a házba! Ez azért egy kicsit negatívan hatott rám. Kicsit meg is álltam gondolkodni. Hiszen ez egy új könyv, nem? De. Idén jelent meg először magyarul. Hoppá. Akkor vizsgáljuk csak meg, mikori is az eredeti kiadás? Na és itt esett le, hogy én balga, egy alapvető információt nem vettem figyelembe: ez a regény 1970-ben született meg, tehát ezért ennyire cifra és bőlére eresztett az egész! 

A nagy megvilágosodás után kicsit máshogy álltam hozzá: sokkal elnézőbb lettem, hiszen az akkori regényeket pont ez a fennköltség jellemezte. Ez csak a kategóriájának tökéletesen megfelelő könyv.

Szóval olvastam tovább, s úgy éreztem, lassan kezdenek itt beindulni a dolgok, hiszen ahogy a katona, nevezetesen Johhny magához tér sok minden megváltozik. Ez a figura nem semmi! Mindig tudja, mit kell mondani. Képes szinte mindenkit az ujja köré csavarni egy perc alatt. Rafkós a kisöreg, az tuti. Az elején még szimpatikus is volt, de ahogy láttam, hogy magának is ellentmondva bókol mindenkinek, csak hogy bebiztosítsa a helyét egy ideig, hát.... kezdtem elpártolni tőle. S milyen jól tettem! Én még egy ilyen kétszínű alakkal nem találkoztam! 

Rengeteg bonyodalmat okoz. Tényleg. Nem szeretnék ezekbe belemenni, hiszen akkor nem maradna a könyvben meglepetés.

Inkább térjünk vissza a regény alapjaihoz. A fejezetek hiába különböző személyek szemén keresztül lettek megírva, de van bennük egy közös pont: olyan érzés, mintha mindig valaki ülne velem szemben, és félig szabadkozva mesélné el, mi történt a közelmúltban. Ez megteremti az alaphangulatot, azt a baljós érzést, hogy érdemes kivárni, mi fog ebből kisülni. Érdemes volt?

Én azt mondom, hogy igen. Meg azt is, hogy talán nem. Megmagyarázom: a történet lezárása nekem nagyon tetszett. Az akkori lehetőségekhez mérten nagyon jól kitalálta az író azt a megoldást, ami ne hagy fölös kérdéseket a dolgokkal kapcsolatban. Kiaknázott minden támadási lehetőséget. Nem volt nagyon bonyolult, hatalmas csavar, de szerintem illett az előzményekhez és a karakterekhez. Ugyanakkor Stephen King írt rá ajánlót, amiben azt mondja, hogy ez egy pszicho-thriller. Én kerestem, tényleg kerestem, hol van ebben ez a kategória, de a kis mocsok olyan mélyen elbújt benne, hogy talán ott sem volt sosem. Ez egy történelmi dráma, némileg több feszültséggel, de hogy nem thriller az ziher. Jó, van benne egy kis halál, meg miegymás, de ettől még nem válik azzá. Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy vajon valós az ajánló? Ha Kinget megkérdeznénk, hogy olvasta-e a könyvet, s úgy írt hozzá valamit, vajon mit válaszolna? Egyáltalán tud róla, hogy ezzel kezdték el reklámozni ezt a kötetet külföldön, majd nálunk is?

De ne szegje kedvünket, hogy a mai kategóriákba nem teljesen jól lett besorolva ez a régebbi olvasmány, mert rengeteg olyan témát boncolgat, ami sosem veszti el aktualitását, például a negatív diszkrimináció a társadalom bizonyos rétegeivel szemben. Ugyanakkor a régmúlt idők háborúit is visszahozza, s rengeteg érdekességet tudhatunk meg az akkori korról és szokásokról, ha kellőképp figyelünk. Nem tudom ,hogy vagytok vele, de én szeretem, mikor a regény nem csak egy kikapcsolódási pont, hanem szélesíti a látókörömet, illetve elgondolkoztat a szokásostól eltérő témákról is.

Szóval van itt nekünk egy könyvünk, amiről elég sok mindent összeszedtem, a benyomásaimra alapozva. Tényleg rengeteg érzést felvonultatott bennem, s örülök, hogy a kezdeti kételkedést képes volt átalakítani hatalmas kíváncsisággá. Számomra a Csábítás egy nagyon jó olvasmány volt. Lehet, hogy kicsit másra számítottam, s lehet, hogy emiatt voltak vele nézeteltéréseim, de csak elolvastam a jelenlegi időmhöz mérten nagyon hamar, mert nem nagyon tudtam letenni, miután felvettem a stílusát, s átlendültünk a kezdeti bemutatkozásokon. Én azt mondanám, hogy érdemes neki adni egy esélyt, mert a szépirodalom egy igen jeles példányáról beszélhetünk jelen esetben.

Főként azoknak ajánlanám, akik ki akarnak törni a megszokottból, a sok klisés romantikus történetből. Azoknak, akik szeretik a régebbi korokat, s nem zavarja őket, ha az író ujja kicsit megszalad az írógépen. Élvezetes regény a maga módján. S a végére feledtette velem a kezdeti nehézségeket. Úgy érzem, kiérdemelte az öt csillagot.

Nagyon szépen köszönöm az olvasási lehetőséget az Athenaeum Kiadónak! Igazán megtisztelő!

"Hát, mondtam magamban, úgy néz ki, elég sok baj van ebben a házban, amit nem is gyanítottunk."

"Belátja, hogy szükséges volt, alkalmazkodik az új helyzethez, és kihozza belőle, amit lehet. Mert ezt kell tennünk mindnyájunknak, életünk minden egyes napján."

"– Én nem vágyom rá, hogy valaha is a jövőbe lássak. Borzalmas lenne, ha az ember mindig biztosan tudná, mit hoz a holnap. Ha mindig tudnánk, hogy soha nem lesz jobb annál, amilyennek képzeljük."

"(…) a múltja elől nem menekülhet az ember, bármilyen gyorsan fut."

"A szégyen komoly fegyver ám, asszonyom! Több kárt tud tenni az ember lelkében, mint a háború a testben."

"(…) a legbarátságosabb arcok mögött is rengeteg gyűlölet lakozik, ahogy, gondolom, rengeteg szeretet is azokba’, akik nem mosolyognak sose."

"Sok mindennel így van az ember: előbb-utóbb szinte bármivel megtanul együtt élni."