Vladimír Páral: Rómeó ​és Júlia 2300

A ​24. századot immár mindenestül a tudomány és a technika irányítja. Az emberek egész életüket számítógép-vezérléssel élik le, és ez alól a párválasztás sem képezhet kivételt. A felicisztika tudományága szabályozza, ki kivel házasodhat az optimális eredmény elérése érdekében.

Manka és Milan, két prágai fiatal mégis egymásba szeret, és hogy kapcsolatukra a modern kibernetika is áldását adja, elmennek a kerületi genetikai központba. Pszichogramjuk azonban arról tanúskodik, hogy cseppet sem illenek össze, vagyis a gép szerint „nem kompatibilisek”.

A fiatalokat innentől kezdve a rendszer teljes technikai apparátusa próbálja meg más irányba terelni és egymástól távol tartani, ám őket valami műszerekkel nem mérhető mágnesesség újra és újra egymáshoz vonzza.

Vajon győzhet-e a szerelem egy túltechnicizált, robotemberekkel és emberi robotokkal teli világban? Van-e helye érzelmeknek ott, ahol a követendő utat egyesek és nullák jelölik ki? Erről szól a cseh irodalom élő klasszikusának, a társadalmi látleletek idén 85 éves mesterének fantasztikus, és egyben romantikus regénye.

Senki számára nem titok, hogy a Librinél dolgozom. Álommunka. Imádom. Ez jár olyan kiváltságokkal is, hogy az aktuálisan készülő könyvekről előbb kapok információt, mint a nagy közönség. Persze nem minden esetben, van ennek egy rendszere, amivel nem untatnék senkit. De ezt azért hoztam fel, mert egy ilyen előadás keretein belül találkoztam először a Metropolis Media által gondozott Rómeó és Júlia 2300 című kötettel. Rögvest egy nagy felkiáltójelet tettem mellé a füzetembe, mert bizony, első látásra szerelem lett.

A borító. Igen, a borító... egyszerűen fantasztikus lett! Rálestem az eredetire, s mit ne mondjak: hatalmas tehetséggel van megáldva, aki azt felhasználva képes volt megalkotni ezt. Egyszerű, de tökéletesen kifejezi az egész kötetet. Nagyon jól el lett találva. Igazi csemege a szemnek!

A cím is rögvest felkelti a potenciális olvasó figyelmét, hiszen négy szóban képes leírni az egész történetet, így nem is szükséges a fülszöveghez nyúlni. Rögvest látszik, hogy bizony egy retellingről beszélünk, tehát egy létező mű újragondolása, új köntösbe, helyzetbe történő helyezése, illetve más nézőpontból való bemutatása lesz előtérbe helyezve. Mindenki számára világos, hogy Páral Shakespeare egyik leghíresebb művét gondolta újra. Fogta az eredeti történetet, kicsit feljavította, és megspékelte sok sci-fi elemmel. Lássuk, mi sült ki belőle:

Mikor először a kezembe fogtam a könyvet, kicsit meglepődtem. Azt hittem, egy vaskosabb kötetet forgathatok majd. Igaz, az eredeti mű terjedelme sem hosszabb, de rögvest felmerült bennem a kérdés: vajon Vladimír Páral képes volt 212 oldalba beletömöríteni azt a sok akadályt és egyéb történést, amit beharangoztak? A válasz egyértelműen igen. Az események folyamatosan pörögnek, egy szusszanásnyi időre sem lehet unatkozni. Bejárjuk a világ több pontját, többször megmásszuk a Himaláját, voltunk Ausztráliában is. De nem csak barangolással töltjük az időnket: kipróbáltunk többféle félelem generátort, teszteket futtatunk, s ha kicsit ki szerettünk volna kapcsolódni, akkor felkerestük a sós vagy az édes boltot, ahol kedvünkre lakmározhattunk. 

A történet főszereplője elsősorban a két fiatal: a húszéves Milan és Manka, akik már jó ideje egy párt alkotnak. A véletlen folyamán találkoztak, s estek szerelembe egymással. Az ő sztorijukba ott kapcsolódunk be, mikor szintet szeretnének lépni: össze szeretnének házasodni, ám hamar kiderül, hogy számukra ez nem engedélyezett, mivel minden tekintetben eltérnek egymástól, s valószínűsíthető, hogy a házasságuk bukással végződne. S itt kezdődik a regény igazán. Több központi témát is körül jár, ezek közül számomra a legfontosabb az volt, hogy próbálják meghatározni, mi is az a boldogság. A feliciszta többféleképp is megpróbálja megközelíteni a témát, s a regény sok gondolatot kimond, amely valóban tartalmaz némi igazságot. Ezen kívül a másik fontos téma, melyet nagyobb mélységekben boncolgat (s főként erre épít) az, hogy mire képes a szerelem. Egyáltalán létező dologról beszélünk? Van rá logikus magyarázat, vagy ellentmond minden észérvnek és a tudománynak? Hát, legyen bármi is, az biztos, hogy e két fiatal elköteleződése egymás iránt nagyon mélyen gyökerezik. Olyan próbákat áll ki, mely öt párnak is bőven elegendő lenne.

S ha kicsit eltekintünk a történettől, s a fókuszt magára a könyvre tesszük, akkor észre vehetjük, hogy bővelkedik visszatérő elemekben. Egyesek számára ez biztos idegesítőnek bizonyul majd, mondván, hogy felesleges szócséplés és karaktertöltés, de ezzel szemben szerintem ad neki egy alaphangulatot. Olyan, mint visszatérni mindig ugyanahhoz a ponthoz egy fáradtságos út során. Kellemesnek hatott, s sokszor a lelki szemeim előtt megjelent az adott esemény, például az a bizonyos kitűző Áva személynél, melyet minden munka végeztével letett, majd másnap felvett a kopott, divatjamúlt lila felöltőjére. 

Ritkán olvasok sci-fit, eléggé kezdő vagyok még ezen műfajban. Általában a fantasyt részesítem előnybe, ezért is gondoltam, hogy most már ideje lenne nyitnom ezen műfaj irányába is. Kifejezetten örömmel töltött el olvasni a házi robotokról, főleg Áva-éról. Meghökkentő, de ez nem is az annyira távoli jövő, hiszen már hatalmas előrelépést tettünk a robotika irányába, így a mesterséges intelligencia sem idegen már a számunkra. Ezen kívül a regény bővelkedik a sci-fi-re jellemző elemekre, melyek a fantasztikum határát súrolják. Mondjuk azért én nagyon szeretném megkóstolni azt a sajtos marhafagyit, lítium-nukleát alapú fémes habbal a tetején. Bár lehet utána maradnék én is az eredeti málnánál.
S még egy utolsó gondolat. Ez a regény nem csak arról szól, hogy a szerelemért mennyit képes az ember elviselni, meddig tudja a határait feszegetni, hanem arról is, hogy képesnek kell lennünk arra, hogy megtaláljuk önmagunkat. Ha reggel belenézünk a tükörbe, akkor egy olyan nézzen vissza ránk, aminek minden porcikáját ismerjük. Egy apró mosoly se legyen hamis. Mert a szerelemhez ez is kell: hogy felfedezzünk saját magunkat, tudjuk, kik és mik vagyunk, hogy a másiknak ne csak egy imitátort tudjunk adni. S sok esetben ez a felismerés segít abban, hogy a különböző emberek is összecsiszolódjanak, hiszen a másikhoz való alkalmazkodás is elkerülhetetlen valamilyen szinten.

Ugyanakkor ez a regény sem tökéletes. Kapásból rásütöttem volna az első könyv bélyeget, de nem tehetem meg, ugyanis a szerzőnek ez már közel a tizedik regénye, melyet 1982-ben alkotott. Ha úgy vesszük, bámulatos, milyen fantáziával rendelkezik, s hogy ezt nem rest használni, viszont a mikéntjével vannak gondok.

Számomra nagyon furcsa volt, s a végéig képtelen voltam megszokni, hogy igazából az író sem tudta eldönteni, milyen személyben szeretné a történetét a nagy közönséggel ismertetni. Néhol E/3-ban, máskor pedig E/1-ben látjuk az eseményeket, szinte mindig egy bekezdésen belül. Nem, és nem! Ez számomra teljes mértékben elfogadhatatlan! Így nincs meg az az alapkeret, amire épülne a teljes szöveg. Vagy bele szeretnék látni a szereplők fejébe, vagy nem. De hébe-hóba ez nem megy. Lehetséges lett volna ezt amúgy megvalósítani, ha például a belső gondolatok dőlt betűvel lettek volna szedve. Akkor nem zavart volna. De így, jelölés nélkül nagyon csélcsap lett.

Emellett én kevésnek éreztem ezt a párszáz oldalt. Kapásból a regény alapját három oldal alatt vázolja fel, pedig pontosan ezt kellett volna jobban kifejteni, hogy átlássuk a felépített világot mozgató rugókat is. A vége felé, úgy Ausztráliától már szépen ki lett dolgozva, de addig mindenből keveset kaptunk. Sajnálom, mert igazán érdekeltek volna a részletek is, illetve biztosan jobban bevonzott volna a történet, ha ezeket megkapom.

A harmadik dolog, amivel szerintem csak és kizárólag nekem lesznek problémáim a felépített világ mechanikája lesz. Szerintem sem most, sem a távoli jövőben nem működhet egy olyan világ, amiben nincs fizetőeszköz, vagy szolgáltatásért elvárt juttatás. Képtelenség, hogy bármikor foghatok egy autót, mellyel oda megyek, ahova szeretnék, vagy egy repülő, amivel repkedhetek a felszín felett. Így nincs a dolgoknak értéke, s ez mondjuk látszódott is a mellékkaraktereken. 

S mely talán a legjobban zavart az a csöpögés volt. Ez a sok szerelmes ömlengés kifordította a sarkából a világot. A fülig szerelmes emberek sem viselkednek így, ilyen hosszú távon.
Kevesebb szeretlek, több részlet. Ez lett volna a jó felállás.

Összegében szerettem olvasni ezt a rövidke könyvet. Lehet, hogy lassan haladtam vele, de ez inkább a rendelkezésemre álló idő mennyiségének tudható be. Szimpatikusak a szereplők, főleg, ha éppen Manka és Milán különböző helyszínen tartózkodik. Örök kedvencem Áva lesz, a dúdolgatós flúgos szokásainak egyvelegével. Nagyon jókat derültem az általa benyögött dalrészleteken. Ő volt a sztori fénypontja! Jó a történetvezetés, még ha kicsit keveset is kapunk a dolgokból, s sok minden el van kapkodva. 

S hiába tudjuk, mi fog történni, azért csak szurkolunk a mi modern Rómeónknak és Júliánknak, hogy végre egymásra találhassanak, s ne álljon közéjük egy Capulet vagy Montague se. Könnyed kis olvasmány, melyet főként azoknak ajánlanék, akik ismerkednek a műfajjal, mint jómagam, illetve azoknak, akik nem vágynak túlságosan filozofikus gondolatokra, ellenben szeretnének egy jó kis pörgős, tartalmas történetet a magukénak tudni.

Köszönöm a recenziós példányt a Metropolis Media Kiadónak!

"Az élet változások sora, és az embernek tudnia kell irányítani ezeket a változásokat…"

"A szerelem nem más, mint vágy, hogy a másikkal legyünk Intenzíven – és teljes mértékben."

"És minden nap pezsdítő értelmet nyer, ha valami nagy dologra készül az ember…"

"A szerelem csodálatos, ám sok mindenen keresztül kell mennie érte az embernek – (…)"

"Mikor egészésgesek vagyunk, mintha nem is éreznénk, hogy van testünk is, mikor viszont boldogok vagyunk, azt érzi minden egyes izom és ízület (mintha táncra akarnának perdülni), benne van minden mozdulatunkban (amikkel igazán nem fukarkodunk)."