És szeretnénk Grace-t jobban is megismerni.
Csakhogy ez nem is olyan egyszerű, ugyanis Jack és Grace elválaszthatatlanok.
Van, aki ezt igaz szerelemnek nevezné. Mások talán feltennék a kérdést, hogy Grace miért nem veszi fel soha a telefont. Vagy miért nem lehet vele beülni valahova egy kávéra, jóllehet nem dolgozik. És hogy marad olyan sovány, noha rafinált fogások sorát főzi? És vajon miért van rács az egyik hálószoba ablakon?
Ezzel a könyvvel már nagyon régóta adós voltam. Annyira, de annyira sokan rágtátok a fülemet, hogy de igenis adjak neki egy esélyt, mer jó lesz, mert tetszeni fog. Sőt, volt olyan, aki azt mondta, hogy olvassam el, mert kíváncsi, hogyan szedném ízekre. Az utolsó löketet a kolléganőm adta meg. Számára kedvenc lett, pedig az már nagy szó. Minden apró kis hibát képes megtalálni, s nevetségessé tenni azokkal az egész olvasmányt. Szóval, ha ő azt mondja, hogy olvasnom kell... akkor most már nem lehet több kifogás... bizony, olvasnom kell...
A borító számomra teljesen snassz. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én vígan elsétálok mellette úgy, hogy egy pillantásra sem méltatom. Valószínűleg ezért is tartott ennyi ideig, hogy kézbe vegyem. Tudom, illeszkedik a címhez, meg a fülszöveghez is, de ettől még nem estem hasra előtte. Hiányzik belőle az a plusz, ami miatt azt mondom: kell a polcomra!
A cím már figyelemfelkeltőbb, hisz rengetegszer hallhatjuk ezt a kifejezést, hogy zárt ajtók mögött. Akár hírekben, akár interneten, böngészés közben, de azért elég gyakran felüti a fejét, s sosem hoz magával pozitív gondolatokat. Na, ez már valami. Megadja a könyvnek az alaphangulatot, így elhisszük, hogy talán, végre, ténylegesen egy pszichothriller került a mancsunkba.
A Zárt ajtók mögött egyik legnagyobb erőssége, hogy könnyen olvasható. Az átlagos könyvméretnél kisebb, de ugyanakkora betűmérettel és sorközökkel van szedve, mint a nagyobb társai. Emiatt az ember pikkpakk elolvas belőle akár száz oldalt is úgy, hogy igazából nem sok ideje van rá. Mivel ennyire gyorsan haladós, be is tud csapni: azt hiszed, hogy ennyire lekötött, képtelen voltál eddig elengedni. Nem mondom, valamilyen szinten tényleg odaláncol a kanapéhoz, hiszen csak kattog rajta a moly agya, hogyan is lehetne ebből a helyzetből kitörni. De ettől független ezt én csalásnak érzem. Átvernek.
Ha magát a történetet nézzük, nem a megvalósítási formát, akkor elmondható, hogy nagyon megnyerő lett a témaválasztás. Mostanában egyre gyakrabban lehet hallani bántalmazott nőkről és gyerekekről. Ennek oka, hogy egyre többen mernek felszólalni. Az elmúlt évtizedekben nem volt lehetőség a bántalmazott félnek is hangot adnia az őt érő sérelemről, ezért lehetett kevesebbet hallani erről a témáról. De az nem azt jelentette, hogy nincs, illetve a mostani számok sem jelentik azt, hogy nőtt. Szimplán csak több figyelmet szentel neki a média, illetve az interneten, fórumokon bárki tud segítséget kérni, vagy legalábbis a saját helyzetét kibeszélni. Ez egy pozitív változás, s remélem idővel a bántalmazottak száma is így csökken.
Úgy érzem, emiatt lett ez a könyv igazán sikeres, hiszen a mindennapokból meríti az alapötletet, s azt fűszerezte meg úgy, hogy ne lehessen ráhúzni minden harmadik ember életére. Viszonylag extravagáns az, amit Jack művel. A tökéletes. Egy igazi angyal. Legalábbis addig, míg ki nem derülnek a piszkos kis titkai, s a beteg elméje szüleményei. Lehet rá nagyon sok rosszat mondani, de azt nem, hogy türelmetlen alkat lenne. Hisz sok sok éven át várta a tökéletes jelöltet, akin kiélheti a hajlamait. Jack karaktere egyszerűen zseniális lett. Tetszettek az alapvető ellentétek, például a megszállottsága és a munkája között, s a teljes gondolatmenete. Én biztos, hogy álmomban sem tudtam volna őt megalkotni. Képtelen lennék ennyi gonoszságot, kegyetlenséget és furfangosságot egyetlen emberbe belesűríteni. Én is hittem még az elején benne, hogy van egy kis jóság a lelke mélyén, de ezt gyökerestül kiirtotta, mikor hazaértek a nászútról. Dühöngtem és csapkodtam. Teljesen kiborított, hogyan tehette meg azt a kegyetlenséget. Egyszerűen meggyűlöltem. Most azt kérdezitek magatoktól: de ha ennyire nem szerettem a karakterét, akkor miért sorolom ezt a pozitívumokhoz? Azért, mert egy pszichothrillerről beszélünk. Olvastam már többet is, de eddig csak és kizárólag egyetlen egy tudott belőlem bárminemű hatást kiváltani. S örömmel töltött el, hogy végre van egy könyv, amire nem csak rásütötték ezt a bélyeget, hanem tényleg meg is felel neki.
A történetet két nézőpontból láthatjuk: múlt és jelen. Ezek váltakozása közben alakul ki bennünk a kép, mégis milyen élete van így Grace-nek, s hogyan jutott el idáig. Ez az írásmód kifejezetten tetszett, hiszen alapvetően egy ellentétet állít Grace személyiségében, így sokkal erősebben körülrajzolódik, mennyire sokat változott ez az egy év alatt. Az események, ahogy közölve vannak velünk oldalról oldalra építik fel a történetet. A múltba történő ugrásokkal nem érezzük visszavetve magunkat. Úgy tudnám leírni, mintha egy hosszú lépcsősort kéne megmásznom, amin minden páros fok sárga, minden páratlan pedig vörös.
S végül: számomra a könyv egyik legnagyobb pozitívuma, hogy rávilágít, attól még, hogy valaki beteg, nem szabad alábecsülni. Lehet attól még szellemileg ugyanolyan fejlett, mint mi. Képes arra, hogy a lehetőségeiből a legjobbat hozza ki, a maga korlátozott módján. Millie-re kifejezetten büszke vagyok. Az elején nem értettem a karakterét, miért tették bele a könyvbe. Első gondolatom az volt, hogy ezzel még több együttérzést csikarjanak ki az olvasóból, de belőlem pont az ellenkező hatást váltotta ki. Grace karaktere néhol túlságosan ragaszkodó volt hozzá (gondolok itt a gyerekkori elmeséléseire) ami nem hiszem, hogy túlságosan reális lenne. Örülök, hogy végül az egészben pozitívan csalódtam.
S jöjjön a fekete leves, mert hát hiába volt egy nagyon jó témaválasztásunk, néhány kidolgozott karakterrel, ha a főszereplőét elrontjuk. Grace viselkedése egy bizonyos fokig érthető. Ha úgy vesszük, egy csuklójáig kifordított Stockholm szindróma is néha felüti a fejét még az elején., de ez nem mentség arra ,hogy rengetegszer irracionális. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha a férjemről kiderül, hogy egy pszichopata, akkor biztosan nem tudnék elolvadni egy mosolyától, vagy a kedves viselkedésétől, melyet egy étteremben tanúsít. Képtelen lennék megfeledkezni arról, milyen is ő valójában. Egy perc erejéig sem. Főleg, hogyha úgy nézzük, épp csak pár hónapja találkoztak először. Ennyi idő alatt nem lehet valakihez ennyire ragaszkodni. Szóval ahogy haladtak az események, úgy kezdtem kiábrándulni Grace karakteréből, melyet nem a helyzete idézett elő, hanem a felfogása.
A második zavaró tényező is belőle eredt, ugyanis rengeteg kitörési lehetősége lett volna. Ha egy baráti vacsorán azt mondja a mellette ülő barátnőjének, hogy Gyere kérlek, mutatni akarok valamit, s ha Jack is menne megmondja neki, hogy nem lehet, mert a születésnapi ajándékáról van szó, (így a többiek az asztalnál tartanák) akkor simán meg tudta volna mutatni a vörös szobát, vagy egyéb bizonyítékot. S ez csak egyetlen egy példa. Jack néha zseniális csapdákat állított neki, de ettől független lett volna még lehetősége.
De ezeket még az ember azért úgy elnézi, hiszen ott is démont láthat már szerencsétlen, ahol nincs. S épp ezért érdekelt, vajon mi lesz a végén a megoldás. Márpedig anélkül ugye nem maradhat. Hát na, olvastam tovább, s egyszer csak végre elérkezett az a pont... s csalódva tettem le a könyvet. Ez nem kivitelezhető, amit művelt. Nem szeretnék semmit elárulni, ezért nem mennék bele, hogy miért, de alapvetően képtelenség megcsinálni. Nincs olyan, hogy Jack ne vegye észre. Számomra ez egy akkora csalódás volt, hogy mindent eldöntött: a másik irányba döntötte a mérleg karját.
Arról már nem is beszélve, hogy alapvetően túl rövid az időintervallum, ami alatt ezek az események lezajlottak. A mai világban mikor lehet egy gyámsági papírt három hónap alatt elintézni? Vagy egy világot átszelő költözést egy hét alatt lerendezni? Különben is, míg nem mondják ki az igent, szerintem nem is lehet hivatalos gyámja Millie-nek Jack. S rengeteg ilyen kis buktató volt benne, amit nem lehet megvalósítani.
S azért még megjegyeznék egy apróságot, mely lehet, hogy valójában nem is létezik, csak fordítási hiba: a végén, mikor már megtörtént a végkifejlet Jackre nem feltételes módot használ a szállodában, amikor magában gondolkozik. S ez nagy hiba. Pár apró mondatról beszélünk, aminek valójában nincs nagy hatása, de engem mégis annyira tudott zavarni....
Hát igen... ezt a könyvet valaki vagy szereti vagy nem. Nagyon kevés a köztes véleményt alkotók tábora, de ezennel én is őket erősítem. Úgy érzem, mint mikor bolti epret veszünk, s a tálból szemezgetek: minden falatot kívánok, de túl sokszor fancsalodik el az arcom, hogy bizony, ezen is érződik, nem sok napfény érte.
Nem mondom, hogy B. A. Paris könnyű témát választott, s azt sem, hogy rosszul teljesített volna, de ha felállít egy mércét magának, akkor azt illik megugrani úgy, hogy nem érünk a rúdhoz.
Ha vannak jól kidolgozott karaktereink, akkor az utolsókba is fektessünk ugyanannyi energiát.
Ha vannak nagyon jól szökésblokkoló tényezőink, akkor az utolsó lehetséges módot is gátoljuk meg.
Egy kis átdolgozást és csiszolást még igényelt volna.
Remélem legközelebb jobban teljesít.
"(…) a félelem az elrettentés legjobb eszköze."
"A lovagiasság általában kirepül az ablakon, amikor egy kapcsolatban beköszönt a megszokás meg a babák."
"A másik életünkben, mielőtt összeházasodtunk, ő csengetett volna a légikisasszonynak. Hová lett a tökéletes úriember, akinek hittem? Álca volt csupán, figyelmességgel és kedvességgel fedte el a valódi énjét?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése