Ha mindez még nem borítaná fel a lány békésnek és boldognak hitt életét, egykori szerelme, Anthony Wilson, a katonai múlttal rendelkező, nemzetközi elismerésnek örvendő pszichológus felbukkanása megteszi ezt.
Egy nő, két férfi és egy szenzációs felfedezés, ami forradalmasíthatná az egészségügyet.
Miközben a sorsfordító találmány körüli események izgalmas fordulatot vesznek, Tiziana saját életében is döntésre kényszerül.
Vajon személyes ellentéteiket félretéve képesek lesznek összefogni, hogy ezt a kalandot is ép bőrrel megússzák? Sikerül nekik segítőtársaikkal együttműködve megismertetni a világgal a rendkívüli felfedezést?
A New York pörgős világában játszódó, meglepő fordulatokban bővelkedő, szerelemmel és humorral fűszerezett történetben mindenre fény derül.
Cornelie C. G. Érzelmi vírusveszély című kötetében életre kelt hősei ezúttal is bebizonyítják, hogy ha valaki az álmait követi, nagyot nem tévedhet. Egy valami biztos csak, a változás.
A Teremtő erőt maga az írónő ajánlotta figyelmembe. Egy üzeneten keresztül kért fel, hogy olvassam el, illetve értékeljem a művét. Rövid átgondolás után rábólintottam, s a részleteket letisztázva hamar ide is ért egy saját dedikált példány. Ezt szeretném most még egyszer megköszönni Nelli! Köszönöm, hogy bizalmat szavaztál nekem, s hogy a feltételeimet is elfogadtad. Köszönöm, hogy engem tüntettél ki figyelmeddel a sok sok blogger közül. Köszönöm a szignózott kötetet. S köszönöm a türelmedet is. Szóval, lássuk is, milyen összkép alakult ki a fejemben a Teremtő erő kapcsán.
Szokás szerint kezdjük a külcsínnel: ha boltba láttam volna ezt a kötetet, valószínűleg szenteltem volna neki pár pillantást. Nekem gyengém a havas borítók - már csak azért is, mert nagyon kevés van belőle. Egyszerűen elvarázsol, így ha ilyennel futok össze - jó eséllyel landol a kosaramban. A piros kabátos lány is felcsigázza az érdeklődésemet, mert nekem is volt egy piros téli szövetkabátom, amiért rajongtam! Egyszerűen imádtam! Hm, legközelebb is olyat kellene majd vennem...
A cím viszont nem fogott meg. Teremtő erő. Kapásból a Biblia első pár oldala jutott eszembe, s vonakodok bárminemű könyvet a kezembe venni, aminek köze lehet hozzá - de a fülszöveg megnyugtatott, hogy itt ugyan erről szó sincs, csak a sorsszerűségről. Az már egy fokkal jobb.
A történet elkezdődik egy hideg téli napon, amikor is az időjárás teljesen átvette az irányítást a város, az ország és a kontinens felett. Talán épp ezért meglepő, hogy egy falat ruhába indul csak el otthonról a főszereplőnk. Nem baj, ez egy jó kezdés, hiszen kapásból felmerül az olvasóban, hogy őrült vagy csak szimplán nem normális a karakter. Tehát foglalkoztatja, s hamar ki is derül, hogy Tiziana egy okos és intelligens nő, aki a szeretett párja elé igyekszik. Taxival megy a repülőtérre, ami nincs közel, így bőven van ideje gondolkodni... mégpedig az előző kapcsolatán. Erről olyan részletes képeket jelenít meg nekünk, hogy valóban, az olvasó is elhiszi, hogy túl lassan halad a forgalom ebben az istentelen időben, főleg, mivel Tizi már itt fentebb tolta bennem a pumpát: ezen út alatt többször is elmerül a múltban, de előtte mindig, kivétel nélkül mindig kijelenti, hogy nem akar emlékezni... de mégis fog. Egy kép kattogott a fejemben olvasás közben: mikor Sheldon az Agymenőkben Proton professzor házánál erősködik, hogy ő idegesítő, majd az öreg végül az arcába ordítja: Idegesítő vagy! Na... én is próbáltam ezt Tizinek átadni, de sajnos még annyira sem vette az adást, mint Sheldon.
A történet két szálon fut az elején, s míg az előzőekben felvázoltban alig történik valami, Washingtonban csak úgy egymást váltják az izgalmas helyzetek. Itt ismerjük meg Prittyt. No, én át lettem itt verve. Azt hittem, ő csak egy jött-ment szereplő lesz, hiszen idézném a fülszövegből:
"Egy nő, két férfi és egy szenzációs felfedezés"
Nem, Pritty nem a felfedezés. Tehetséges újságíró, meg kell hagyni, de nem rá gondolt a szerző. Ez a rész még pirossal ki is van emelve, szóval kérdem én: alapvetően nem tudok számolni, vagy Pritty csak úgy ki lett hagyva? Főleg, hogy a fülszöveg mellett látható a karaktere. Mintha még jelezné is, hogy hééé, itt vagyok!
Akármi is legyen ez, az biztos, hogy ő lett a kedvencem. Ő egy aranyos, minden lében kanál kisasszony, aki nem fél kimondani azt, amit gondol és azt, amit érez. Viszont neki is voltak érdekes gondolatai, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Ilyen például, mikor menekülési fázisban az autóhoz beszél:
"Ez az! Megvan! Nem fogsz ki rajtam. Te csak egy gép vagy. Egy nagyon kedves, jóravaló és engedelmes gép - váltott hangnemet, nehogy megbántsa az autó kényes lelkét."
Igazából nem is ezzel volt gondom. Néha mi is szoktunk beszélni az autónkhoz, főleg, mikor nem akar beindulni. Aranyos volt viszont látni ezt a kontextust a papír lapjain is. Hanem az utána következő rész... no, az nagyon nem kellett volna. Ha ennyi lett volna csak, akkor azt mondom, hogy aranyos kis mosolyforrás ez egy éppenséggel nagyon is izgalmas epizódban. De van folytatás:
"Még csak az hiányozna, hogy az felhúzza az orrát, és megmakacsolva magát, lecövekeljen a ház előtt."
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretnék látni egy felhúzott orrú autót!
Szóval ezzel a példával arra szerettem volna kitérni, hogy az írónő sokszor túlgondolja az egyszerű dolgokat, amik néhol már egészen elveszik a történet hangulatát. Itt sem arra kellett volna fókuszálnom, hogy vajon bulldogfejű lenne-e egy felhúzott orrú autó, hanem, hogy vajon Pritty megmenekül-e, de csak azt láttam a szemem előtt. Ezen kívül sokszor adódtak benne olyan cikornyás mondatok, amik szintén megtörték az alaphangulatot. Úgy éreztem, Corneile meg akarja mutatni mindenki számára, hogy mennyire intelligens nő, de közben próbált a talajon maradni, s a köz szintjére süllyedni. Emiatt sokszor felvágósnak éreztem.
Voltak még kisebb hibák, amik számomra zavaró tényezőnek bizonyultak, bár ez már lehet a kolléganőm hatása, aki a kákán is csomót keres. Mikor Pritty megérkezik egy számára teljesen idegen lakásba, tehát akkor jár ott először, mégis százszázalékosan otthonosan mozog benne... Furcsa fordulat. Nem tudtam hova tenni.
Ezeket nem kötözködésképp jegyzem meg, hanem azért, mert ezek az apró dolgok, miknek igazából történeti szempontból nincs is jelentőségük, képesek voltak az olvasásból teljesen kidobni. Már nem a történetre fókuszáltam, hanem ezekre, s volt, hogy vissza kellett olvasnom, hol is vagyunk, mit keresünk ott, mert nem figyeltem a szemem előtt futó sorokra.
Ebbe a témakörbe tartozik még a rövidítések kérdése. Számomra nem elfogadható, mikor egy könyv alaptörténetében rövidítéseket alkalmaznak. Ezeket illő elkerülni. Természetesen, ha a körülmény olyan, akkor megengedett, például épp egy sms szövegét olvassuk, vagy chat beszélgetést. De az alapvető leírásban egy "stb" vagy egy "limó" nem helyén való.
Körülbelül a kétszázadik oldalig jutottam el, mikor mélypontra kerültem. Úgy éreztem, én itt, most, azonnal le fogom tenni ezt a könyvet, s nem fogom felemelni az asztalról. Ekkora már ezek a kis apróságok annyira felhalmozódtak bennem, hogy nem akartam tovább olvasni. Fel akartam adni, pedig én ilyet nem szoktam. Az i-re a pontot az tette fel, mikor még itt is visszatér a regény elején feltett kérdéshez: vajon miért gondol az exére még mindig, aki amúgy közben felbukkant a színen. S ha még ez nem elég, míg Philip távol van, addig majdnem ki is használja a helyzetet. Nem. Ne haragudjatok, de az én értékrendem ezt még papíron sem veszi be. Ha tudnátok, mennyire meggyűlöltem Tizianát ezeken az oldalakon!
Szóval mélypontra kerültem, ahonnan nem tudtam, hogyan tovább. Folytassam vagy nem. Nem akartam, mert már egy ideje éreztem, hogy ez a könyv nem nekem íródott, de mégis... hogyan mondhatnék róla helyén levő véleményt, hogyha nem fejezem be? Tartoztam vele. Az írónőnek. Nektek. Magamnak. Ezért folytattam...
S milyen jól tettem! A kis cetlimre nem is került fel több negatív jellegű megjegyzés. Igaz, sokáig tartott, mire békét kötöttem vele, de a végére tényleg élveztem. A történet megoldása várható volt, ugyanakkor mégis sikerült izgalmasan előadni. Nem tudom, hogy én szoktam-e hozzá az írásmódhoz, vagy az igazodott inkább az én gondolatmeneteimhez, de kifejezetten jobbnak hatott. Igaz, hogy a szereplőket nem kedveltem meg, de a gyűlöletem szimpla ellenszenvé vált. Azért az már könnyebben kezelhető. Prittyn kívül még John volt szimpatikus, a többieket elengedtem.
A prológus rész is várható volt, noha engem azért kifejezetten zavart, hiszen újfent rávilágított, hogy Tizi mennyire álszent. Sajnáltam, hogy a végén átrendeződtek az egymáshoz fűződő viszonyok, mivel így nem láttam sehol jellemfejlődést, de nem teljesülhet mindig a kívánságunk.
A Teremtő erővel nem volt felhőtlen a viszonyom. Sokáig tartott, mire elolvastam és megemésztettem. Azt nem mondanám, hogy felesleges időpazarlás volt, mert tény, hogy megmozgatott, de el kell ismernem: ez a könyv nem az én számomra íródott. Az alapötlet kifejezetten jó volt, nagyon érdekfeszítő, viszont a köré épített sztori az én tetszésemet már kevésbé nyerte el. Tele van izgalmas fordulatokkal, mégis sokszor unatkoztam fölötte, mivel képtelen voltam szeretni a karaktereket. Ha kicsit jobban tudok velük azonosulni, biztosan jobban is élveztem volna. Ez nem valósult meg. Sajnálom. Bennem nem munkálkodott a Teremtő erő. Inkább a mostohatestvére, a pusztító ütötte fel a fejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése