Stephanie Garber: Caraval

Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat. 

Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja. 

Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból. 

Isten hozott, légy üdvözölve a Caravalban! De légy óvatos, nehogy túl messzire röpítsen a képzeleted!

Amikor először szembejött velem ez a könyv, nem hittem volna, hogy el fogom olvasni. Természetesen szépnek tartottam, mégis... a kép, mely a borítóról volt látható az interneten nem győzött meg. Hiányzott belőle valami, ami megfogná a tekintetemet. Olyan mesterkéltnek tűnt, így hagytam is, s nem is gondoltam rá többet.

Egyik nap gyanútlanul mentem be dolgozni, mikor már a bejáratnál rám köszönt a Caraval. Előző nap nem dolgoztam, így nem láttam megérkezni, s teljesen meglepett, hogy már megjelent. Akkor és ott megállt körülöttem a világ. Teljesen beleszerettem a borítóba. Nem is értem, hogy nem vettem észre eddig, hogy mennyire csodás! Teljesen megbabonázott. Ahogy belelapoztam csak nőtt bennem az érzés, hogy ő lesz a következő, amit el fogok olvasni. Nem haboztam, belekezdtem.

A borító egyszerűen szemet kápráztató. Egy kép sem adja igazán vissza. Képes voltam több percig csak nézni és elveszni benne. Ha fényben forgatjuk, akkor a megcsillanások titokzatossá varázsolják. Annyira megragadta a fantáziámat, hogy készítettem róla egy minivideót is, hogyan is néz ki ez a csoda. Ilyen eddig még nem fordult elő.

Noha a borító teljesen elkápráztatott, a címtől nem voltam oda. Nem tudom megindokolni ezt az érzésemet sem. Valahogy snassz, de mellette figyelemfelkeltő is. Kétes érzések uralkodnak a mai napig bennem.

Mikor először a kezemben tartottam rögvest beugrott a szintén Libri gondozásában megjelent Éjszakai Cirkusz. Nagyon hasonlít rá, mint kinézetre, mint igényességre, sőt, én állítom, hogy egy kicsit tartalomra is. Úgy éreztem, hogy annak a könyvnek egy újraírt változatát tartom a kezemben, hiszen azt már nem lehet kapni - nagy bánatomra. Szerencsére nem így lett. Még ha merítettek belőle alapvető ötleteket, nincs hasonlóság a két mű között - maximum külsőre lehetne összefüggésbe hozni őket.

A Caraval legfőbb erénye az igényesség. A kiadás gyönyörű. Nem mondanám, hogy erősen illusztrált, hiszen az alapvető fejezetek nincsenek képi segítséggel ellátva, viszont a borító alatt rögvest találhatunk egy térképet a játék helyszínéről, így a későbbiekben könnyebben el tudunk majd igazodni. Ezen kívül a naponkénti lebontásnál mindig található egy díszes oldal, ami egyszerűen varázslatossá teszi az egész könyvet. Hisz pont ez a kulcsszó. Varázslatos.

Az egész kötetet körbelengi a mágia és a szemfényvesztés érzése. Többször is hangsúlyozza az író, hogy ez csak egy játék, ahol mindenki hazudik, de képtelenség nem belekerülni. A hatása alá vont és nem tudtam szabadulni.

A történet egy szerintem nagyon is frappáns mondattal veszi kezdetét:

"Hét évbe telt, mire végre sikerült a megfelelő levelet küldenie."

Rögvest bele is olvashatunk a levelekbe, ami szerintem nagyon ötletes megoldás, főleg, mivel igényesen vannak megformálva: tényleg, mintha egy levelet látnánk. Engem nagyon felcsigázott ez a kezdés, így jó nagy adag lendülettel vetettem bele magam a történetbe.

Ahogy haladtam előre, rájöttem, hogy ez tényleg más, mint Morgesten műve. Alapvetően itt nem cirkusz, hanem színház van jelen, bár ez is épp úgy rejtőzködik, mint a másik. Nagyon érdekes, hisz nem gondolnánk, hogy ennyi lehetőséget rejt magába egy megformált előadás is. Annyi csodás dolog van benne, amire nincsenek szavak! S ha úgy nézzük, próbált a realitás talaján is maradni: nem száll el mindenféle hókuszpókusz varázslattal, épp csak ott hint egy keveset, ahol ildomos.

De visszatérve a szereplőkre. Scarlett-nek igenis nagy szüksége van arra, hogy megnyerje a játékot, hisz a húga a tét, akiért bármire képes. Erre már a legelején rájövünk. Ez a fajta testvéri szeretet, ami köztük van példa nélküli. Bár több ilyen lenne a való életben is. Nem kételkednek a másikban, noha a lehető legkülönbözőbb személyiséggel rendelkeznek. 

A történet nagyon csavaros, fent tartja az olvasó érdeklődését. Szerettem olvasni, mivel könnyen is lehet haladni vele, szép a szemnek a kivitelezés és mellette még a cselekmény szál sem elhanyagolható. Kívül-belül csodás! A vége felé úgy besűrűsödtek a meglepetések, hogy néha meg kellett állnom egy-egy pillanatra, összeszedni, ki hova tart. Próbáltam elfogadni, hogy ez csak egy játék, ahol mindenki hazudik, de az utolsó oldalig ugyanolyan naivitással szemléltem, mint Scarlett. Hihetetlen, hogyan volt képes ezt kitalálni Stephanie. Konkrétan ott is átvert, ahol nem számítottam rá. Vállalom, én az olvasás öröméért és a kikapcsolódásért vettem a kezembe a könyvet, így nem gondolkodtam túl, nem állítottam fel hatszáz fajta teóriát, majd hördültem fel, hogy igen, én ezt tudtam és mennyire kiszámítható, mert egy bejött. Nem. Ha úgy állsz neki, mint én, akkor tetszeni fog.

Ugyanakkor megvannak azok a jellemvonások is, amikért én nem rajongok. 

Szép volt, ez a nagy testvéri szeretet, de egy idő után borzasztóan irritált. Scarlett másra sem volt képes, csak mantrázni, hogy megmenti szerencsétlen kishúgát idő előtt. Szerencsétlen hugica így, jajj drága kicsi Tella úgy. Az agyamra ment. Szerintem ő tipikusan azon emberek közé tartozik, akik csak egy dologra tudnak gondolni, többre nincs agykapacitásuk.

Emellett ott a kívánság. Nincs, egyszerűen nem létezik, hogy nem agyalt már korábban is rajta, hogy mit kívánna, ha az övé lenne. Képtelenség, hogy ennyire buta legyen, hogy nem jutott eszébe, hogy azzal a kívánsággal megmenthetné magát a házasságtól és a húgával boldogan élhetne, amíg meg nem... annyira ragaszkodott a kis buta gondolataihoz, hogy sokszor már kiragadtam volna a lapok közül, hogy úgy istenesen leordítsam azt a szép haját a fejéről. Buta Buta Buta Buta Scarlet...

Illetve az elején még tetszett ez a gazdag színhasználat, hiszen ez is az igényességet jelzi. Nem lehetett könnyű dolga a fordítónak, ebben biztos vagyok. Az egész történet csak úgy csillogott-villogott ebben a színorgiában, amit az érzések mutattak. S ettől be is sokalltam, elég hamar. A végére egyenesen nevetségessé vált. Kiskorában tuti érte egy nagyobb ütés a fejét, hogyha ilyen erős aurás ragyogást képzel egy tál köré is. Szörnyen kiborító volt.

S végül a színház. Nagyon tetszett ez a feladványos dolog, de igazából nem volt elég jól kidolgozva. Az emberek jöttek s mentek, de igazából még ők maguk sem tudták, hogy mit csinálnak. Én egyik kulcsot sem éreztem annak. Itt pontosan az történt, hogy az írónőnek volt egy nagyon jó gondolata, csak nem tudta kellőképp átültetni a gyakorlatba. Még kellett volna rá egy jó pár hetet szánnia, hogy tényleg, teljesen összeálljon benne ez a dolog. Az egy dolog, hogy ez csak egy játék, de minden játék alapja a szabályok halmaza. Itt nem voltak, s emiatt zavarossá vált, néhol értelmetlenné.

S amúgy nektek is szemet szúrt, hogy ebben az öt napban nem is esznek?

Mint látjátok, nehezen tudom megfogalmazni, mit éreztem a könyv kapcsán. Volt, ami elvarázsolt, s volt, ami idegesített. Ha egyben tekintek rá, akkor első pillantásra meggyőzött, hiszen minden szempontból igényes munkáról beszélünk, de a következő percben már eszembe is jut a sok fentebb felsorolt apróság, amitől kiborultam vagy egyszerűen zavart lettem. A Caraval nem nekem való. Én ott képtelen lennék eligazodni, megmaradni. Nekem kellenek a korlátok, a szabályok, s csak úgy a vakvilágba nem tudnék mozogni olyan dolgokat keresve, amiről fogalmam sincs - legtöbbször még akkor sem, amikor már megtaláltam. Színház az egész világ - a Caraval főként.

Elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik az extra kuszaságot és meglepetéseket. Azoknak, akiknek nincs szükségük szabályokra, hogy jól érezzék magukat. Akiket a bizonytalanság nem őrjít meg, s azoknak, akik nagyobb tűrőképességgel rendelkeznek a főszereplő irányába, mint én.

"Minden embernek hatalmában áll, hogy megváltoztassa a sorsát, ha elég bátor hozzá, hogy harcoljon azért, amit mindennél jobban kíván."

"… a remény, az nagyon erős érzelem. Vannak, akik azt mondják, önmagában is képes táplálni a csodát. Igaz, megfoghatatlan, és nem annyira maradandó, de nem kell belőle sok."

"A megvalósuló álmok gyönyörűek, de ha az ember egy álomból képtelen felébredni az rémálommá válhat…"

"Élni nem csak annyi, mint biztonságban lenni…"