Colleen Hoover: Velünk véget ér

Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret. 

Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen. 

Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot. 

Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített. 

Szeretem az első pillantásra szerelem könyveket. Utálom az első pillantásra szerelem könyveket. Szeretem, mert azonnal megfog, s olyan fajta kíváncsiságot kohol bennem, míg meg nem szerzem, amire nincsenek szavak. Utálom, mert ezáltal nem nézem se az írót, se a fülszöveget, csak vakon megyek és megveszem. Utálom, mert elvárásaim lesznek vele szemben: ha kívül szép, belül is legyen az!

Így jártam a Velünk véget ér-rel is. Miután végre a kezeim közé került, akkor néztem meg tüzetesebben: Collen Hoover az írója. No már most, ez kissé gondot okoz. Miért? Nem annyira csípem a nőt. Tudom, ti rajongtok érte, de nálam a Slammeddel teljesen lenullázta magát. Viszont a Maybe Someday kedvenc lett, szóval... nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz ötlet volt tőlem, hogy csak így megvettem az It ends with us-t is.

Azért mielőtt elkezdtem olvasni, jól megforgattam. Imádom ezt az igényes borítót. Annyi érzés van benne! Összeszorul tőle a torkom, ahogy látom a széttört virágot. Fontos, hogy tört, nem szaggatott, elsárgult vagy bármi egyéb más. Mintha magát a vázát ejtettük volna el, s robbant volna ezer darabra...

Emellett a cím is végig kattogott a fejemben. Velünk véget ér... de mi? Mi ér véget? A kapcsolat? A megszokás? A rettegés? A bántalmazás? A karácsony? A családfa? Annyi minden eszembe jutott! Három napig sorolhatnám! De ami a valós... na az nem. Gyönyörű! 

Ahogy felütöttem a könyvet, pár oldal után már mosolyogtam: úgy éreztem, jól döntöttem, hogy megvettem. Most nem fogok csalódni CoHo-ban. Ez is zseniális lesz, mint a Maybe Someday. 

A történet legelején megismerhetjük Lilyt, aki éppen egy tetőn ücsörög és gondolkodik az aznapi történéseken, mikor feljön egy pasas a tetőre, aki a dühét egy szerencsétlen kerti széken tölti ki. Igen, ő Ryle. Rögvest szóba is elegyednek, bár ez a beszélgetés minden, csak nem hétköznapi. Nem úgy kommunikálnak egymással, ahogy te tennéd ebben a helyzetben egy vadidegennel, hanem végig a kendőzetlen igazsággal állnak elő. Te képes lennél egy ismeretlennel így beszélgetni? Ugye, hogy elsőre rávágtad, hogy nem. De ha jobban belegondolsz... ugyan kivel mással lehetne? Olyannal, aki jól ismer, s szánakozó pillantással illet a ballépéseid miatt, vagy olyannal, akivel lehetséges, hogy soha többet nem is fogsz találkozni. Ugye, így már eléggé más a helyzet.

Nekem tetszett ez a fajta megoldás. Már a legelején van egy kis apró humor, ami mosolyt varázsol az olvasó arcára, mellette teljesen egyedi stílusban van megírva minden. Emiatt szeretek jobban olvasni, mint írni: látni, mások zsenialitását, ahogy felszínre hozzák a saját egyéniségüket és a bennük rejtőző lehetőségeket.

Az elején nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet. Olyan édesen, kedvesen indul, még sem egyszerűen. Nem hullik minden Lily ölébe, mindenért meg kell dolgoznia, szóval a realitás rá a legjobb jelző. Szeretem az olyan karaktereket, akik a földön mozognak, nincsenek túlidealizálva. Időben is rendben volt, nem egyik napról a másikra történtek az események, ettől sokkal hitelesebbé vált. 

Olvastam és olvastam, s mindenki azt ismételgette körülöttem, hogy készítsem a zsebkendőt. De nem értettem. Minek ide, hisz nem történik semmi olyan. Vártam a bombát, mikor robban... Nem, zsebkendőre nem volt szükségem, mikor elérkezett a fordulópont, de nem mondom azt sem, hogy egyáltalán nem érintett meg. Senki számára nem mondok új dolgot, ha azt megjegyzem, hogy a könyv központi témája a családon belüli erőszak és azon különböző formái. Én egy abszolút boldog családban nőttem fel, ahol nem ütötte fel a fejét az erőszak sosem, s ezért nem tudok elég hálás lenni. A testvéreim, az édesapám, az édesanyám, és a későbbiekben a pótanyukám is mind csodás emberek. Igazi kincsek egytől egyig. A mi életünket másfajta tragédiák árnyékolták be, de ettől még ugyanúgy átérzem Lily szavait, mintha velem is megtörtént volna. Hoover nagyon gyönyörűen érzékelteti a benne lefolyó gondolatmeneteket, teljesen logikusan építette fel. Sokszor kitér olyan kérdésekre, amit a kívülállók tesznek fel ezekben a helyzetekben. Könnyű ítélkezni mások felett, de ha járnánk egy mérföldet az ő bakancsukba... máris máshogy látnánk a dolgokat.

Lily erős karakter. Erősebb, mint én valaha is leszek. Biztos vagyok benne, hogy én másként döntöttem volna, mint ő. Legalább is még párszor. Az én határaim sokkal messzebb lettek volna, mint az övé, de biztos vagyok benne, hogy a végsőkig én sem tologattam volna. 

Szeretem az ilyen életszagú könyveket, hiszen igaz, hogy ezek nem a kikapcsolódást szolgálják, hanem a tanulás és az új ismeretek felfedezésének lehetőségét, de mégis... szükség van ezekre. A mai társadalom teljesen más arcot mutat, mint akár tíz évvel ezelőtt, s teljesen mások lettek az ingerküszöbök, illetve, hogy mi számít még elfogadhatónak. 

A Velünk véget ér gondolkodásra késztet. Számba veszed az eddigi életedet, döntéseidet, illetve a környezetedben élőket is. Megváltoztatja a fejedben a fogaskerekek mozgási irányát, s új lehetőségeket tár fel. 

Fontos, hogy ebben a könyvben elsősorban nem a drámák dominálnak, hanem a helyes út. Az alapvető fordulatok nem abból következnek, hogy az írónő hozzá szeretett volna rakni még pár oldalt oldaltöltésként, hanem, hogy mi számít helyesnek. Legyen az akármilyen nehéz is. 

Nagyra értékelem ezt a kötetet, hiszen teljesen új látásmódot mutat meg, de hallom, ahogy Lily és Ryle a fülembe suttogja:

"Kendőzetlen igazság"

S az igazság az, hogy azért nem tartom tökéletesnek. Nem lett kedvenc. Tanultam belőle, de rám nem volt akkora hatással,  mint a többiekre. Hiányzott belőle az a kis plusz, ami a Maybe Someday-ban megvolt. Nincs meg benne a varázslat.

Többek között már ott kezdett kopni a köré épített emelvényem, mikor Ryle hirtelen máshogy kezdett gondolkodni. Szinte biztos voltam benne, hogy egy borderline szindrómás alakkal lesz itt dolgunk. Nem lett igazam, s pont ezért csalódtam, hiszen túl gyorsan változtatott az addigi életfelfogásán. Túlságosan kevés volt a közjáték ahhoz, hogy ilyen mértékű függés alakuljon ki benne. 

Emellett Lilyvel sem voltam ám végig kibékülve. Én értem, hogy mekkora szerepet játszott az életében mindig is Atlas, de tisztességtelen volt sokszor Ryle-al szemben. Nem mondom, hogy indokolt volt R. reakciója, de én megértettem. S az egész kialakult helyzetért igenis valamilyen szinten Lilyt hibáztatom, hisz akkora már tudta, hogy mi folyik a háttérben, tehát igenis megtehette volna a kellő lépéseket - de nem tette, mert így kényelmesebbnek hatott addig, míg ki nem borult a bili. 

S akármennyire is hatásos volt a vége, én akkor is szívtelennek tartom tőle Lilyt. Élete leggyönyörűbb pillanatát tette tönkre Ryle-nak. Képtelen vagyok ezt megbocsátani. Teljesen megértem, miért akkor mondta ki azokat a dolgokat, de nem tudom neki elnézni. Aljas húzás volt.

Az egész történetben én nem Lilyt hanem Ryle-t tartottam áldozatnak, hiszen akaratlanul is mellékszereplővé avanzsálták sokszor. Mindig ő volt a rossz, pedig Lily hozta ezt az oldalát elő. Kihangsúlyoznám még egyszer, hogy nem tartom helyesnek és mélyen megrendített a történet fő szála, de szerintem akkor sem az volt a probléma forrása, mint, ami meg volt jelölve. Bűnbakot csináltak a férfiból, aki igenis próbálkozott, de nem adták meg neki a kellő tiszteletet ahhoz, hogy bebizonyítsa, mennyi minden rejtőzik benne. Tegyük fel, hogy a dolgok pont fordítva történnek. Mármint az Atlas szálra gondolok. Legyen Atlantina. Kíváncsi vagyok, Lily milyen patáliát csapott volna. Ugye, hogy nem igazságosak a tettei...

Colleen Hoover új regénye nem csak egy egyszerű, kikapcsolást elősegítő történet, hanem inkább a tanító jellegűek közé sorolnám. Egy tabunak számító témát közelít meg, s tár az olvasók elé oly formában, hogy az egyszerre legyen befogadható, humoros, de mellette tartalmazza a kendőzetlen igazságot. Rávilágít, hogyha ebben a szituációban vagyunk, akkor mi a helyes lépés, illetve arra is, hogy kívülállóként se csak a felszínt lássuk, hanem merjünk mélyebbre tekinteni, mielőtt pálcát törünk mások feje felett. Ugyanakkor nem szabad teljesen Lily gondolataira és módszereire alapozni, mert sokszor hozott rossz döntéseket, amik katalizátorként működve döntötte a fejére a házat.

 Azoknak ajánlanám, akik szeretik a komolyabb, tabu témákat.

Azoknak, akik nem egy habos-babos történetre vágynak, hanem a kendőzetlen igazságra.

Azoknak, akik tanulni tudnak Ryle és Lily történetéből, hogy ők ne kövessék el ugyanazon hibákat.

S végül azoknak, akik mindkét fél hibáit képesek felismerni, nem csak azt, amit Hoover kiemel.

"Néha a szülőknek érett emberek módjára rendezniük kell a nézeteltéréseiket, és higgadtan kell kezelniük a helyzetet, hogy azt tehessék, ami a legjobb a gyermekük számára."

"Néha a szülőknek érett emberek módjára rendezniük kell a nézeteltéréseiket, és higgadtan kell kezelniük a helyzetet, hogy azt tehessék, ami a legjobb a gyermekük számára."

"Nem sokan vannak, akik elég bátrak hozzá, hogy kimondják, amit gondolnak."

"Mind csak emberek vagyunk,akik néha csinálnak rossz dolgokat.Ez végül is bizonyos értelemben igaz lehet.Senki sem kizárólag rossz,mint ahogy senki sem kizárólag jó.Némelyeknek egyszerűen keményebben kell dolgozniuk rajta,hogy elnyomják magukban a rosszat."

"Úgy érzem mindenki megjátssza önmagát,közben pedig a lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk.Csak egyesek ügyesebben titkolják,mint mások."