Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?
Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?
És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…
A december mindenki számára a rohanások hava. Tavaly télen is már egy plázában dolgoztam ebben az időszakban, de az idei... messze felülmúlta. Rengeteget dolgoztam, nagyon kevés pihenővel. Mondanom sem kell, rendesen elfáradtam, mire elérkezett a karácsony. Ettől függetlenül kellett valami, amit szünetekben olvashatok. Ha csak pár oldalt is haladok, de este lefekvés előtt kézbe véve kikapcsol és megnyugtatja fáradt idegeimet. Így döntöttem az Ónix mellett, hiszen a Luxen sorozat első része, az Obszidián, teljesen levett a lábamról. Kellemes kikapcsolódásnak indult, két hetes projektnek. Végül máshogy alakult. Előzetesbe elmondanám: kicsit csalódtam.
Amikor felütöttem a könyvet, s így visszatértek az életembe a régen látott szereplők, teljes volt az örömöm. Hiányzott Katy nagy szája, no meg Daemon pimaszsága. Jó volt újra látni, hogyan mennek egymás agyára, miközben mindketten a másikra vágynak. Megint voltak nagyon nevetős részek, ahol boldogan mosolyogtam: igen, pont emiatt esett erre a választásom.
A történet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Még mindig fennáll a különös kapcsolat, még mindig Daemon Katy után lohol, s a lány még mindig ellenáll, pedig egyáltalán nem akar. Amikor matekon a hátba böki Daemon Katyt egy tollal, én is éreztem a nyomást. Kellemes kis dolgok ezek, amik igazán megfűszerezik a történetet, hiszen a varázs pont ezekben az apróságokban bújik meg.
Bevallom, az előző rész végén nem egészen értettem meg Katyt. Én örültem volna, hogyha Daemon engem választ, ugyanúgy, mint a könyv bármelyik másik szereplője. Kicsit emiatt érdekesen is néztem rá. Szerencsére az Ónixban igen hamar kirészletezi, miért is utasította vissza: csak a kötelék adja az érzelmi löketet, nem valósak. Hoppá. Így már világos. Emiatt nagyobb szemmel tekintettem a főszereplőnkre, hiszen nem mindenki utasította volna még vissza így sem ezt az ajánlatot.
A sztorit megfűszerezi egy új karakter is. Így van ez rendjén. Új rész, új fejezet, új szereplő. Nevezzük most nevén, Blake az első pillanattól kezdve gyanús. Legalábbis azoknak, akik rengeteg könyvön átrágták már magukat. Túl hirtelen, a semmiből jelenik meg, s természetesen pont azt a lányt méltatja figyelemmel és túláradó kedvességgel, akit nem kéne. Nem süllyed el a mellékszereplők pocsolyájába, hanem fentebb úszik a nagy halak közé. Bátor. Szóval nagyon gyanús volt nekem ez a Blake gyerek. Túlságosan jó. S mikor kiderül, hogy mi a defektje - mert mindenkinek van legalább egy - akkor örömömben majdnem felkiáltottam, hogy igen, én tudtam! Csak azért nem tettem, mert épp egy esti buszjáraton ültem.
Mint látjátok, a karakterek eléggé megfogtak és megmozgattak. De mi van a történettel? Hiszen valaminek lennie kell! Valamiről szólnia kell ennek a résznek is, s az Obszidián után elég magasak is az elvárások. Megnyugtatok mindenkit, Armentrout szintén remekelt. Nem hagyta csökkenni a színvonalat - már ami a csavarokat illeti. Nagyon rövid részeket tudtam csak egyszerre elolvasni az időhiány miatt, de a végén... az utolsó harminc oldalnál a főnököm engedélyével kicsit tovább bent maradtam ebédszünetben, mert nem tudtam, sőt, nem is akartam letenni. Hát nem tudtam a tetőponton kiengedni a karmaimból, na! S meg is érte. Nem hiszem, hogy estig tudtam volna várni. Biztos nem tudtam volna kellőképp odafigyelni a munkámra, mivel végig az kattogott volna a fejemben, hogy mégis mi történik most Katy-vel, ebben a reménytelen helyzetben. Szóval igen, köszönöm még egyszer főnök, hogy bent maradhattam befejezni. Bár szerintem a széles mosolyom láttán, amivel kibillegtem, miután befejeztem, elég egyértelművé tettem, mennyire boldoggá tettél azzal a plusz tíz perccel.
Ugyanakkor, míg az előző kötetről csak jókat tudtam írni, ódákat zengtem... itt már nem tehetem meg. Sajnálom. Én próbáltam elnézőbb lenni, de az a kis manó a vállamon addig bökögetett a hegyes villájával, míg el nem kezdtem pötyögni ezt a részt is.
Akármennyire is szeretem a megalkotott karaktereket, Katye ebben a részben több ízben is kiborított. No nem nagyon, de épp annyira, hogy már morogtam olvasás közben. Annyiszor elismétli, hogy mindennek a kötelék az oka - mikor maga sem akarja elhinni - hogy az már egyszerűen idegesítő. Egyszerűen esélyt sem ad Daemonnak. Annyira, de annyira szerettem volna megragadni a két felkarját és megrázni, hogy "ember, gondolkodj már egy kicsit". Ez a folyamatos ellenállása számomra sok volt. Felesleges laptöltésnek bizonyult, hiszen még a közepe előtt nem sokkal, még mindig itt tartottunk. Aztán jön Blake, aki olyan dolgokat művel... lehet, hogy működnek, de ez nem normális! Értem én, hogy meg akarja ismerni saját magát, de van egy határ, amit nem szabad átlépni. Blake olyan messzire futott tőle, hogy csak egy pontnak látszik a távolban. S hiába figyelmeztetik, egyáltalán nem törődik vele, mondván, hogy ő most cselekszik helyesen. Hát nem. Nagyon nem. Azt alapvetően nem értettem Dee-t miért kellett ezek miatt hanyagolnia. Lehet, csak én nem látom benne a logikát.
S a másik: az első résznél is megemlítettem már, hogy gyanúsan hasonlít az Alkonyatra. No, ez most is folytatódott. Egyre közelebb visz minket hozzá. Régen olvastam már Stephanie Meyer sorozatát, de még így is a gondolataim simán tudtak párhuzamot vonni a két történet között. Sokszor úgy éreztem, hogy annak a sorozatnak ez egyfajta átfordítása csak. Félre ne értsetek: rengeteg eredeti ötlet van benne, amitől kifejezetten élvezhető, de számomra úgy tűnt, hogy Armentrout megnézte/elolvasta a fent említett sorozatot, majd "Ez nekem is menne!" felkiáltással nekiállt írni.
Az Obszidián után azért kicsivel többet vártam. Pont, amiért imádtam Katy karakterét az első részben, a másodikban az veszett el majdnem teljesen, ugyanakkor Daemon kicsit kárpótolt. Féltem, hogyha játssza majd itt a hősszerelmest, akkor ő is átváltozik, hogy a rózsaszín szemüveget felvéve elveszíti önmagát, de szerencsére ez nem következett be. Ő továbbra is az a szabad szájú, magabiztos, önelégült pasas, akinek megismerhettük az előzőekben.
A történetvezetés kifejezetten tetszett. A közepét mondjuk megszenvedtem, de ez az én számlámra írható. Nem volt rá elég időm, így nem tudott kellőképp megérinteni, viszont a végjelenet minden előtte lemaradt érzést visszahozott, s csak úgy faltam a sorokat.
Kifejezetten jó volt látni, hogy a címeket nem csak azért adták, hogy egy jó hangzásvilágot alakítsanak ki, hanem ténylegesen szerepet is játszik a történetben.
Számomra az Ónix nem hozta azt az elvárt szintet, ami az Obszidián elolvasása után kialakult bennem, de nem is volt sokkal alatta. Egy kicsit kevesebb nyafogással, s több eltéréssel már rohannék is a következő részért. Ezek hiányában majd csak jövőre folytatom a sorozatot.
"Szerintem az olvasás szexi."
"Úgy nézett rám, mintha én volnék a világon az utolsó darab csoki."
"A szó a leghatékonyabb eszköz. Egyszerű, ezért sokszor alábecsülik. Pedig képes gyógyítani, és rombolni is."
"– Új könyvek- nézett rám tágra nyílt szemekkel.- Hiszen van vagy tíz, amit még nem olvastál.
– Attól még szerezhetek újakat.
– Hitetlenkedő arcát látva elmosolyodtam.
– Mostanában nem olvastam valami sokat, de majd még fogok, és így nem fogyok ki a friss könyvekből."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése