Niitaabell Világa: Colleen Hoover: Confess

Mi mindent érdemes kockára tenni a szerelemért?

Auburn Reed huszonegy éves korára már mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki. A lány azért küzd, hogy újra felépítse romba dőlt életét, így csakis kitűzött céljaira összpontosít, és nem engedheti meg magának a hibákat. De amikor munkát keresve belép egy dallasi műterembe, váratlanul éri az erős vonzalom, ami elfogja az ott dolgozó titokzatos művész, Owen Gentry iránt.

Most az egyszer Auburn mer kockáztatni, és a szívére hallgat, ám hamarosan felfedezi, hogy Owen súlyos titkot rejteget. Múltjának árnya tönkretehet mindent, ami fontos Auburn számára, és a lány egyedül úgy teheti sínre az életét, ha kizárja belőle a fiút.

Ahhoz, hogy megmentse a kapcsolatukat, Owennek nincs más dolga, csak vallomást tenni. Ám ebben az esetben a vallomás sokkal ártalmasabb lehet, mint maga a bűn.

A csodálatos és kivételes stílusú Colleen Hoover egy újabb mélyen megható történetet mesél arról, hogy az igaz szerelem és a család olyan köteléket jelent, amit semmi sem szakíthat el.

Mostanában elég sokat olvastam a fent említett írónőtől. Szerencsére van választék is, hisz rengeteg alkotását fordították már le magyarra. CoHo-t szinte mindenki szereti, de én még mindig hadilábon állok vele - s ez már így is fog maradni. Sosem lesz a kedvenc szerzőim között a neve, de elismerem, hogy nagyon tehetséges. S talán pont ezért az ellenmondásért veszem le újra és újra a köteteit a polcról. Van, amit ki nem állhatok, akad, aminél elismerem, hogy fontos téma, de mégsem vagyok vele megelégedve, s végül több olyan kötete is van (most már) amiért rajongok. Ez a kettő a Maybe Someday és a Confess.

Sokáig gondolkodtam ezen a köteten. Olvassam vagy ne? Itt most melyik oldalra fog billenni a mérleg serpenyője? Ismertek, borító alapján döntök legtöbbször, s itt még az sem segített. Ez most nem lett annyira szép, mint az eddigiek. A másik két tavaly megjelent kötetének a borítója annyira vonzza a tekintetet! Ezek mellett a Confess teljesen eltörpül. Sehogy sem fogott meg. A címnek a színe sem nyerte el igazán a tetszésemet. Miért pont kék? Annyit már tudtam előzetesbe, hogy a festészet nagy szerepet fog kapni benne. A kék pedig a szomorúság, bánat színe. Maga a tudat, hogy a vallomásokat kékkel festjük meg... okot ad az aggodalomra. Úgy döntöttem, másra bízom a választást. A kolléganőmnek felmutattam két kötetet, s ő választott. Így kezdődött Owennel és Auburn-el a közös kalandunk.

Bent, a munka előtt még gyors neki is kezdtem. Az első két fejezetig jutottam, de remegő szájszéllel tettem le. Tartottam magam - azért mégiscsak munkahelyen vagyok - de nehéz volt. Már az eleje erős érzelmi reakciót váltott ki belőlem. Nem tudtam távol maradni a történettől. Képtelen voltam messziről szemlélni az eseményeket. Egyszerűen beszippantott. Annyira őszinte volt Auburn és Adam kapcsolata, hogy arra nincsenek szavak. Lehet, hogy még fiatalok voltak, de ők igazán megérdemelték volna a boldog véget.

"Én is örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem tudlak."

Ez a mondat... Még este, álmaimban is velem volt. Nem tudok tőle szabadulni. Hullámot vetnek fölöttem a belőle áradó érzelmek. Egyszerűen elszorította a torkomat, megcsavarta a szívemet, s a könnyeimmel küszködve kellett pihentetnem a könyvet.

Másnap, mikor újra fel tudtam venni, s volt időm, hogy olvassak, már készültem. Tudtam, hogy ezt az erős indítást egy vidámabb, könnyedebb hangvétel fogja követni. Egyszerűen muszáj feloldani ezt az érzelmi gúzst, amibe az írónő már a legelején taszít minket. Ugyanakkor, ha ennyire erőteljes az eleje, tisztában voltam vele, hogy nem lesz egy könnyed nyári történet a többi sem. Lelkileg megacéloztam magam, s felvettem a kesztyűt: folytattam a könyvet.

Így utólag nagyon örülök, hogy ennyire felkészülten álltam neki. Colleen újra egy nehéz témához nyúl, mely szintén a családi kapcsolatokat helyezi előtérbe, ám az eddigiekkel szemben nem a testre, hanem a lélekre gyakorolt hatást mutatja be. A lelki zsarolás és a sok éven keresztül hurcolt sértések, melyek az önbizalom drasztikus csökkenésével járnak. A Confess ezen témakör köré íródott. Én úgy tartom, hogy a pszichés hadviselés sokkal nagyobb kárt tud csinálni az emberben, mint a fizikai. Míg lila foltokkal a testemen ki tudok tartani, addig egy összetört szívvel, megölt lélekkel már kevésbé. Auburn egy nagyon erős személyiség, aki nem veszítette el a pozitív látásmódját soha. Mindig helyesen cselekedik, még akkor is, mikor első látásra nem úgy tűnik. S már nagyon régóta feláldozza magát mások miatt. Egyszerűen csodálatos jelleme van, nagyon erős karakter. Nem mondanám, hogy a könyv mély hangulatú, mert végig belengi egyfajta báj és kedvesség, ami árad a főszereplőkből, miközben pattognak közöttük a szikrák. De egyfajta homályos szürkeség is elrejti őket, hiszen mindketten titkolóznak. Mindkettejüknek rengeteg titkuk van.

Olvasás közben engem jobban foglalkoztatott Owen titka. Tudni szerettem volna, honnan ismeri Auburn-t. Nem tudom, miért pont ezt a vallomást szerettem volna a legjobban hallani, hiszen rengeteg volt benne, ami nem várt csavarként ért, de a legvégéig kitartottam amellett, hogy ezt is tudnom kell, mert ettől lesz az egész kerek. Úgy éreztem, hogy a kirakós utolsó darabja hiányzik. Bevallom, ha tudtam volna, hol keressem, még előre is lapoztam volna, hogy elolvassam. Mikor kiderült az utolsó titok is, csak mosolyogni tudtam. Mosolyogtam, mert nekem volt igazam: ez volt a hiányzó láncszem, ami még csodálatosabbá teszi azt, ami eddig is már varázslatos volt.

Kezdettől fogva imádtam Owen karakterét is. Általában a művészekkel még a könyvek lapjain sem találom meg az összhangot, de ez alól ő kivétel volt. Igaz, hogy számára a festés állt első helyen - ahogy ezt többször is kijelentette - de mégis, emellett nem csak ennek élt. Nem volt benne semmi elvakultság. Emellett lehet, hogy sokszor nem úgy cselekedett, ahogy kellett volna, de mégis... éreztem, hogy itt több van a háttérben annál, mint amit eddig tudunk. Egyszerűen többnek kell lennie, mert Owen ennél sokkal tisztább karakter. Mikor mindenre fény derül, hát bevallom: diadalittas mosoly ragyogott az arcomon.

A történet tele van váratlan fordulatokkal, de egyáltalán nem a klisék hadával. Persze, vannak benne olyan elemek, amik egyértelműek voltak, már az első pár oldal után biztos voltam benne, hogy így lesz, mert egyszerűen képtelen bármelyik író is egy ekkora labdát nem lecsapni, de mégis: az itteni ábrázolásmód annyira egyedi, hogy egyáltalán nem maradt keserű szájízem, mikor ezeket az elemeket használta Colleen.

S az alapötlet is már egyedi. Egy festő, aki ismeretlenek vallomásait festi meg. Egyszerűen zseniális. Nem is gondolnánk, hogy az emberek mennyi titkot hurcolnak magukkal, amik lassan agyonnyomják őket. Szükségük van valakire, akiknek elmondhatják, ki kell adniuk magukból, de úgy, hogy ne nézzenek rájuk ezentúl megvetéssel. Erre ez egy tökéletes módszer volt. Mindkét fél hasznára vált. S akkor még ott vannak a csodaszép illusztrációk. Anélkül ez a könyv nem lett volna ennyire megragadó, hiszen más egy festményről beszélni, mint látni azt. A művész hihetetlenül tehetséges, simán el tudnám képzelni pár alkotását a saját lakásom falain is.

Egyik ismerősöm azt mondta, hogy neki a könyvvel egyetlen egy gondja volt, de az is csak egy futó gondolat erejéig: ha az elején őszinték lettek volna már egymással, akkor nem mennek ennyi mindenen keresztül. Sokkal hamarabb el lehetett volna érni a boldog véget. Igazat adok neki ebben, hiszen ez egy tény. Az őszinteség, legyen bármilyen nehéz is, mindig megkönnyíti a dolgokat. Ugyanakkor elgondolkodtatott. Én úgy hiszem, teljes mértékben így cselekedtem volna, ahogy a történetben is szerepel. Ha nekem lettek volna ennyire súlyos titkaim, én sem tudtam volna kitárni magam egy szinte idegen embernek. Kellett volna ahhoz idő, hogy fölfedjem előtte a teljes valómat. Az egy dolog, ha valakit kedvelünk, netán szeretünk, de ez nem jár kéz a kézben a bizalommal is. S itt a legerősebb bizalmi köteléknek kell fennállnia ahhoz, hogy mindent be tudjanak vallani egymásnak. Ez nem csak a levegőből jön, hanem ezt téglánként kell felépíteni. Nem egy rövid folyamat. Idő kell hozzá, s rengeteg türelem.

A Confess engem teljesen elvarázsolt. Olyan erős érzelmi töltettel indul, ami túlcsordult a szívemen. Az első lapokon megragadt, s ha lenne is hibája, egyszerűen az sem érdekelne, mert pont így szerettem meg, ahogy van. Senki sem tökéletes - a könyvek sem, s pont ettől vált igazán szerethetővé. Szerettem az egyedi gondolatokat, a visszatérő szófordulatokat, melyek erős nyomatékot adtak a szavak mögötti érzelmeknek. Szerettem az illusztrációkat, melyeket képes voltam percekig elnézegetni. Csak ennyi időre álltam le az olvasással, míg visszatértem a képekhez. Az utolsó szóig nem ereszt. Boldog vagyok, hogy olvashattam, mert hozzáadott a saját életemhez is. Egy újabb csodálatos Colleen Hoover alkotás.

A Confess egyszerre szól a családi kötelékek fontosságáról és a szerelem mibenlétéről. Megmutatja, mennyire erős érzelmeket vagyunk képesek táplálni egymás iránt, s hogy bármeddig hajlandóak vagyunk elmenni, ha egy szerettünk bajba kerül.