Tényleg csak röviden: az Egymás szemében projekt lényege, hogy a kis csapatunk tagjai egy előre meghatározott témakörben ajánlanak egymásnak könyveket. Az első fordulóban, melynek tematikája a szépirodalom volt, én Péterfy-Novák Éva könyvét, az Egyasszonyt nyertem meg. Ezt a kötetet Éda, az Edafleur blog szerkesztője választotta ki a számomra.
A következő gondolatokat fűzte az olvasmányhoz:
"Az Egyasszony a címe alapján fura könyvnek tűnhet, amit csak akkor érthetünk meg igazán, ha bekukkantunk a borító alá. Mind a könyv, mind a belőle készült színdarab lenyűgöző, amit ha egyszer elolvas vagy megnéz az ember, úgy érzi, mintha mellbe vágták volna. Azért ajánlottam ezt a könyvet Niitaanak szépirodalmi témakörben, mert annak ellenére, hogy ez egy megrázó történet, olyan pluszt ad az embernek, mely segít igazi emberré válni."
Úgy érzem, ez egy nagyon jó választás volt a részéről, mert magamtól az ziher, hogy soha nem vettem volna kézbe ezt a könyvet. A kortárs szépirodalom nem annyira a barátom, ritkán olvasok ebből a témakörből, noha pár cím azért vonzza a tekintetemet. Az Egyasszony pont nem volt ezek között. Decemberben volt egy újabb roham, mikor sokan keresték, így maga a könyv nem volt ismeretlen a számomra, de mégis... itt vége is szakadt a közös kalandunknak. Mostanáig.
Szóval Éda kiválasztotta, én pedig olvastam. Őszinte leszek, mint mindig: piszok nehéz erről a könyvről írni. Több tényező van, ami miatt nem vagyok most könnyű helyzetben, de ezek közül a legfontosabb, hogy ez a könyv nem csak egy egyszerű regény. Nem egy spekuláció vagy kitaláció. Nem a képzelet szüleménye. Nem. Ez a kőkemény valóság. Éva pontosan azt írta le, amit átélt. Nincs benne semmi toldalékos anyag, hogy szépítsen a történeten, vagy izgalmassá tegye. Szimplán fogta a laptopját, ölbe vette, s amit már egyszer a blogján keresztül le mert írni a nagyközönségnek, azt könyvvé formálva kiadatta. S itt fel is merült bennem a fő kérdés: Hogy jövök én ahhoz, hogy valaki más életét véleményezzem? Ki jogosított fel arra, hogy más feje felett pálcát törjek? Illik ilyenkor negatívumot is mondani? Ezekre nem tudok válaszolni. Több napig hanyagoltam ezt az értékelést, míg az emlék, a benyomás is már megfakult - közben másik három könyvet el is olvastam - s még mindig nem érzem úgy, hogy jogomban állna kifejteni a véleményemet, de ezt fogom tenni. Megteszem, mert Éva vállalta, hogy kiadatja könyvként, tehát igenis megtehetem, hogy kifejezzem az őszinte benyomásomat, gondolataimat. Én, itt a könyvet fogom értékelni, nem az ő életét. Mégis, a kettőt nem lehet igazán szétválasztani. Szóval, tessék, itt is van:
Először nem tudtam elfogadni ezt a kötetet. Az írónő ezt már egyszer előadta a blogján is. Miért kellett akkor kiadni? Azért, hogy minél több sajnálatot gyűjtsön be? Hiszen valljuk be, nincs kétszáz oldal, keskenyebb a szerkesztése is, mint egy átlag könyvé. Igazából csak egy 4-5 részes bejegyzés. Lassú olvasók számára is két óra. Vagy nem mások sajnálatára volt szüksége, hanem anyagi forrásként tekintett rá? Szerencsére ezt az utóbbi gondolatot hamar elvetettem, hiszen a könyv hátuljában ott szerepel feketén-fehéren, hogy a bevétel bizonyos százaléka a gyermekotthon számára kerül jóváírásra. Ez egy gyönyörű gesztus, s egy tökéletes segítségnyújtási forma. De mégis... miért kellett akkor ezt a könyvet kiadatni?
Ahogy elkezdjük olvasni, már jön a következő hideg zuhany: a formája igaz, hogy elég olvasmányos, de a szövegezés... egyszerűen nevetséges. Kicsit falusi, kicsit városias, de látszik, hogy semmi komolyabb energia nem lett belefektetve. Nincsenek szépen megformált, kerek mondatok, csak rövid, beszélgetés közben is előforduló kezdemények. Borzalmasan zavart. Egy idő után képes voltam hozzászokni, de a végére sem kedveltem meg.
De lépjünk is tovább, s nézzük meg közelebbről a magját is: magát a történetet. Arról van szó benne, hogy egy fiatal nő anyuka lesz, kislánya születik, akiről kiderül, hogy nem úgy fejlődik, ahogy kellene. Lemaradásban van a többiekhez képest, s ezt nem is fogja a későbbiekben behozni. Az orvosok már előre közlik a szülőkkel, hogy nem fog a gyermekük felnőni. Pár év. Ennyi jár nekik. S innentől láthatjuk, milyen egy betegségben szenvedő gyermek édesanyjának lenni.
A borítón az szerepel, hogy kimerte mondani, amiről mindenki hallgat. Szerintem ez nem magára a témára vonatkozik, mert rengeteg helyen szembesülhetünk ezzel a mély fájdalommal és másfajta, egyedi boldogsággal, amivel ezek a gyermekek megajándékoznak bennünket. Véleményem szerint ez inkább az anyában lezajló folyamatot jelöli, hiszen Éva őszintén bevallotta, hogy sokszor nehéz volt. Sokszor elszakadt a cérna, de ettől független mindig Zsuzsi volt számára az első. S erről nem beszél senki, hogy egy édesanyában is születnek negatív gondolatok. Sokszor elfáradnak, s a tűréshatáruk végéhez érkeznek.
Borzasztó, hogy mennyi mindenen keresztül kellett menniük. Az írónő egy kifejezetten erős asszony; sokan összeroppantak volna ekkora súlyok alatt, s állítom, hogy maximálisan csak 10%-nak lett volna elengedő bátorsága még ahhoz is, hogy kilépjen egy bántalmazó kapcsolatból is. Évára fel lehet nézni, s rávilágít, hogy mindenkiben ott lapul mélyen az erő, amivel meg lehet szakítani a körforgásokat: fel lehet bontani azokat az egyezségeket, kapcsolatokat, amik már nem szolgálják a magunk és szeretteink érdekeit.
Egy pillanatra még visszatérnék a szöveghez: lehet, hogy alapvetően nem a stílusom ez a fajta fogalmazás, de mégis… pár nap távlatából úgy érzem, ez volt a szükséges forma hozzá. Ez az ellentétes érzés azért született bennem, mert Évának olyan dolgokon kellett keresztül mennie, aminek a felét sem kívánnám az ellenségeimnek sem. Ha ezt csak nyersen leírta volna, akkor egy mélyen depresszív regény lenne most a kezemben, s a fájdalom elviselhetetlen mértékbe ömlene belőle, s ami a legfontosabb: attól független, hogy erőteljesebben kiadná a tartalmi lényeget, el is venné azt, mivel nem a pillanatok megélésén lenne a hangsúly, hanem az elkerülhetetlen végen. Egyszerűen muszáj volt a humorhoz nyúlnia az írónőnek, mert különben ő maga is újra összeroppant volna a megírása közben. Így is a legtöbb olvasó a könnyeivel küzd, miközben mondatról mondatra halad.
Sok minden kavarog bennem, pedig már jó sok idő eltelt azóta, hogy olvastam a könyvet. Még mindig a hatása alatt tart, s úgy hiszem, fog is még egy jó darabig. Egy idő után el fog ülni, de mikor gyermekvárásra adom a fejem biztos vagyok benne, hogy újra eszembe fog jutni, s azért fogok imádkozni, hogy ne kelljen személyesen átélnem azt, amit Éva ki mert mondani.
Köszönöm Eda, hogy ezt a kötetet választottad ki a számomra. Egy felejthetetlen tapasztalattal ajándékoztál meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése