Sarah J. Maas: Viharok birodalma

A világot az álmodók mentik meg és építik újjá.

Alig kezdődött meg Aelin Galathynius hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.

Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé, hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami Aelin számára drága.

A kirobbanó sikerű Üvegtrón sorozat lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.

Szavak nincsenek arra, hogy mennyire vártam már az Üvegtrón sorozat ötödik részét. Tűkön ültem, majd bele őrültem a várakozásba. Telt az idő, jött a bolti megjelenés napja, majd ment is... új időpontot kapott, mert az első nyomdai példányok nem lettek megfelelőek. Nagyon mérges voltam, de ilyen előfordul, türelmetlenül, de vártam tovább. Jött a következő időpont, majd ez is tovasuhant, hisz a nyomda megint elrontotta. Ne tudjátok meg, milyen hisztit levágtam, mikor ez a tudomásomra jutott. Nem érdekelt, hogy a munkahelyemen vagyok, toporzékoltam és őrjöngtem. Egyszerűen nem akartam elhinni. Mindig, mindig azzal a két sorozattal vannak megjelentetési problémák, amit a legjobban várok. Eszement türelmetlen voltam. Szó szerint visszafele számoltam a perceket. Aztán eljött. Megérkezett. Végre kezembe foghattam a saját példányomat, s madarat lehetett volna velem fogatni! Első látásra szeretem volt. Tudtam, hogy tökéletes lesz és imádni fogom, de amit adott, arra nem voltam felkészülve.

Nagy hévvel, boldog mosollyal az arcomon, háromnapi hideg élelemmel az oldalamon ütöttem fel a könyvet. Rögvest kaptam pár kommentet, melyben mindenki a kellemes percek mellett kitartást kívánt. Nem értettem. Megrökönyödtem rajta. Kitartást? Talán vontatott lett? Unalmas? Vagy miért kell a kitartás? Ezek a gondolatok gyorsan elszálltak, hiszen mégiscsak egy Sarah J. Maas alkotásról beszélünk, szóval egyszerűen képtelenség, hogy bármelyik is igaz legyen. Vigyorogva ütöttem fel újra a könyvet, s kezdtem el olvasni.

Most itt ülök az ágyam szélén, s a könnyeimmel küzdök. Belül, ahol a szívemnek kéne lennie, csak szilánkokat érzek. Olyan, mintha Dorian a testembe hatolt volna a mágiájával, s a lelkemet fagyos keménységbe vonta volna, majd egyszerűen, egy mozdulattal összeroppantotta, s a szilánkok összetakarítása nélkül ki is lépett. Most már értem, mihez kellett a kitartás. Gyerekek, esküszöm, hogy próbálom összeszedni magam, de nagyon nehéz. A nem olvasó ismerőseim meg vannak most ütközve rajtam. "Ez csak egy könyv, mit vagy úgy oda?" kérdezik. Nem is foglalkozok velük, mert ők nem érzik azt a kínt, amit én, s azok, akik már olvasták a Viharok birodalmát. De a többiek se ijedjenek meg. Ez nem egy szomorú könyv! Egy picit sem az! Csak sokkal erősebb érzelmi reakciót képes kiváltani az olvasóból, mint bármi más, amit valaha olvastam. 

De ne szaladjunk ennyire előre. A történet ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Több, mint egy éve olvastam az Árnyak királynőjét. Emlékszem, mikor azt ütöttem fel, sokszor nem tudtam, hol vagyok, mert nem volt benne egy fikarcnyi visszavonatkoztatás sem az előző kötetekre, s bizony, azokat is már rég vettem kézbe. Itt, a Viharok birodalmánál szintén nem számíthatunk az előző kötetek beli utalásokra - aminek kifejezetten örülök! - de mégis első perctől fogva tudtam hol vagyok és hova tartozom. A történet máris több szálon fut: ott van Elide, Aelin, Dorian és Manon is. Mindegyikük teljesen mást élt meg, s máshova tart, más célokkal, mégis, képtelenség lenne egy szálat kiemelni: mindegyiket ugyanannyira élveztem és szerettem. S ez ritka. A több helyszínes történetekkel általában az a bajom, hogy egy vagy több nem annyira érdekel, így kevésbé figyelek: igyekszem a kedvencre koncentrálni. Itt, most mind a négy fronton teljesen ott voltam. Sarah képes volt az érdeklődésemet az utolsó pillanatig fenntartani. 

A szereplők mind nagyon érdekesek. Még mindig nem tudok kedvencet kiemelni. Egyszerűen képtelen is lenne, hiszen mindannyian egyéniségek. Igaz, hogy mindannyijukat megismertük már egy másik kötetben, de az írónő még mindig tud újat mutatni úgy, hogy nem másítja meg őket. Képes felerősíteni a rájuk jellemző tulajdonságokat, de azok nem tűnnek túlzásnak. Nagyon sokan megleptek, s ledöbbentettek, mire is képesek, de talán a legnagyobb elismerést mégis Dorian vívta ki nálam. Neki abszolút nem volt soha könnyű dolga, mégis az őt ért tragédiákat képes volt a maga hasznára fordítani, s jellemét megacélozva felenni a kesztyűt Aelin mellett. Nem győztem ámulni, hogy ő maga is mennyire erős, s amellett megmaradt az illemtudó kis hercegecskének is. 

Mindegyik karaktertől tanulhatunk valamit. Lysandra megmutatja az igazi barátság erejét, s hogy a cél sokszor szentesíti az eszközt. Elide a kitartására lehet büszke, hiszen hiába görgetett az élet akadályokat elé, akkor is csak ment előre, míg révbe nem ért. Manon rávilágít, hogy sokszor nem a járt utunk van nekünk elrendelve, s igenis bármikor letérhetünk róla, de számolnunk kell a következményekkel is. Alein pedig... Aelin egy igazi példakép. A királynő, akit Mala megáldott, a tűzszívű lány, aki bármit megtenne a népéért. Mind erős karakterek, akik nem tökéletesek, de érdemes felfigyelni rájuk. 

Olvasás közben, az utolsó kétszáz oldal előtt kicsit oda voltam még. Itt van egy majdnem 800 oldalas könyv a kezembe, amiben rengeteg élmény található, hisz Sarah nem hagyja sem a szereplőit, se minket unatkozni, de mégis... ha összességében nézzük, akkor nem épp csak egy fél lépést teszünk előre az előzőekhez képest. Az eddigi kötetekben mindig volt legalább egy mérföldkő, amit elértünk. Legyen ez egy rémkulcs, egy barlangrendszer vagy az üvegpalota összedöntése, de mindig volt valami. Itt ez sokkal kisebb, mégis erősebb jelentéssel bír. Próbálom megragadni a bennem folyó gondolatokat, de nagyon nehéz. Rengeteg kalandot éltünk át most is, mégis, inkább átvezető kötetnek érzem a Viharok birodalmát. Mintha ő maga lenne a vihar előtti csend. Mégis, ez lett eddig a kedvenc részem. 

Mint említettem, ez nem egy sírós könyv, sőt... rengeteg mosolyforrást tartalmaz. Az egyik kedvenc jelenetem, mikor Aelin bemutatkozik Rolfe-nak. Annyira rájellemző ez a belépés! De emellett még rengeteg kis apró poén van benne, amik folyamatosan megszínesítik a történetet. Az ember végig mosolyogva olvassa. Még mikor összetöri a szívét, akkor is.
Sarah a párokra építette fel ezt a történetet. Elide és Lorchan, Dorian és Manon, Aedion és Lysandra és persze Aelin és Rowan. A közöttük zajló kis szikrák igazán megfűszerezik a sorokat, s a csipkelődések, az enyhe kis flörtök igazán felüdítően hatnak. Nem is tudok kedvenc párost választani, hiszen mindegyikőjüknek másmilyen jellegű és mélységű a kapcsolatuk, de ettől független még mindig a királynő románcának örülök a legjobban. A köztük levő kötelékre nincsenek szavak. Az egymásnak tett vallomásuk érzelmileg túltöltötte a szívemet.

"– Szeretlek. Nincs határa annak, amit adni tudok neked, nincs szükségem több időre. Amikor ez a világ már csak elfeledett porfelleg suttogása lesz a csillagok között, még akkor is szeretni foglak."

Ők egymáséi, amíg világ a világ. S halál arra, aki közéjük mer állni.

Lassan elérkezett a könyv utolsó része, s még mindig nem értettem, miért szeretné mindenki meglincselni az írónőt. Most már értem. Kiforgatta az egész világot a sarkából, s mindezt azért, hogy Aelin megmaradhasson önmagának: a népéhez hű királynőnek. Így, egy kicsit nyugodtabban végiggondolva, nem is vártam volna kevesebbet tőle. Hisz, ha eddig eljutottak, itt egyszerűen már nincs visszaút, bármi is jön. De ettől még nem könnyebb. Sarah J. Maas ugyanakkor nem vesz el tőlünk mindent: a reményt meghagyja. Mert igaz, hogy gyenge, apró lángocska csupán, de a remény megmarad, hogy minden vissza fog kerülni a helyére. Ám addig még sok időnek kell eltelnie. Nem tudom, hogyan fogom tudni kivárni, míg megszületik a következő rész, s magyarul a kezembe foghatom. Biztos, hogy addig újraolvasom a sorozat eddig megjelent köteteit, mert nem bírnám ki a várakozást egyedül: szükségem van a szeretett karaktereimre, a barátaimra.

Képes volt meglepni. Képes volt a lehető legszélsőségesebb érzéseket kihozni belőlem. Olvasás közben voltam boldog, könnyed, aggódó és összetört is. Sarah J. Maas még mindig rettenetesen jól ír, s örökre bebástyázta magát a kedvenceim közé. Amit itt, ebben a könyvben alkotott, az művészet. Ha kinyitjuk, a lapokról nem csak betűk, szavak néznek vissza ránk, hanem erős töltetű érzelmek is. Az utolsó szóig nem ereszt el, sőt, még utána sem. Egyszerűen fogta a szívemet, s elrabolta tőlem. Remélem, a folytatásban majd visszaadja. 

Neked, kedves olvasó, aki majd most állnál neki a Viharok Birodalmának szólnak a következő szavaim: készítsd fel magad, acélozd meg a lelked, s hittel a szívedben tekints előre. S még egy pár jó tanács: mindenféleképpen olvasd el a kiegészítő kötetet, mielőtt az ötödik részt kézbe veszed. Rengeteget hozzáad, ráépítkezik. Emellett ne tévesszen a borító hátoldalán szereplő 14 éves kortól ajnáljuk felirat, mert ez téves. Ehhez a könyvhöz legalább 16 évesnek kell lenni! Erős töltete van, kell az a kis érettség, amit még az a két év tud adni!

"Lehetséges-e valakit annyira szeretni, hogy ne számítson sem idő, sem távolság, sem halál."

"Te meg én örökre összetartozunk, amíg a Sötétség el nem jön értünk"

"A szerettei védelme és az alattvalói érdekében bármire képes lenne, mindent feláldozna, az életét, a szabadságát is."

"– A tied vagyok – mondta Rowan. 

– És te szeretsz engem – jelentette ki Aelin. Ez nem kérdés volt. 

– A világ végéig – lehelte a férfi."