Vajon ráébred Hunyadi Regina, a nemes Hunyadi-ház legutolsó sarja, hogy mit kell a korlátlan hatalomért feláldoznia?
És ha ráébred, képes lesz-e szembeszállni önnön mágikus erejének forrásával?
Már az első pillantásra megfogott ez a könyv. Olyan gyönyörű borítóterve van, hogy arra nem találok szavakat. Imádom a színek játékát, s a hangsúlyozást. Tetszik, hogy a borítón megjelennek a könyvben hangsúlyos dolgok: a kódex, a rézharcos, aki karddal a kezében egy szinte legyőzhetetlen fegyver, s aki a leány előtt állva védelmezi őt. Megelevenedik még rajta maga a főszereplő, Regina, akiben forrón lüktet a varázslat, s csak arra vár, hogy kitörjön. Ezen kívül a cím is egységben van a borítóval, a kettő együtt lesz igazán teljes, hiszen az O-ban ott ücsörög a Hunyadi ház jelképe, a gyűrűt a csőrében tartó holló.
A cím pedig nagyon figyelemfelkeltő. A csengése dallamos, ugyanakkor a vér szó erőteljes hatást vált ki. Jelentésében pedig a Hunyadi ház tagjaira utal, akiknek egy tagjáról szól ez a kis könyv.
A fülszöveg sem marad el az eddig észrevett dolgok mögött, hiszen rengeteg izgalmat ígér. Nagy lelkesedéssel vettem kezembe ezt a kötetet.
Sajnos, ez nem tartott sokáig. Nagyon hamar elértem lecsúszott a lelkesedésem és váltott át más érzésekbe. Már az első húsz oldal után azon gondolkodtam, hogy én ezt nem fogom elolvasni. Inkább még most leteszem, mert nem fogom ezt bírni több, mint 300 oldalon keresztül. S mi volt vele a problémám? No, lássuk csak:
A Főnix kiadó munkásságában nagyon szimpatikusnak találom, hogy a borító hátulján, a vonalkód mellett feltüntetnek különböző lényeges információkat, mint a célközönség életkora, s a regény műfaja. Ez nagyban megkönnyíti az eladók és a potenciális vásárlók körét. Ezen a köteten az áll, hogy 12 éves kortól ajánlott, s pontosan ezért nem vártam hatalmas katarzist - főleg nem az első oldalakon - hiszen a korom már duplázza a megjelöltet. Ha nem a saját jellemzőimnek megfelelő könyvet veszek a kezembe, az elsődleges dolgom mindig az, hogy átkapcsolom az agyam, s megpróbálom a művet a célközönség szemével feldolgozni. Na, már most, ha engem, 24 éves létemre valami kimondhatatlan módon untatott az első pár oldal, akkor egy 12 évesnek esélye sincs. A nyelvezete az elején valami szörnyű. Az író megpróbált korhiteles lenni, ami a párbeszédeknél még rendben is van, hiszen az egy teljesen más felület, de a leírásos részeknél, átvezetőknél ezt igazán elhagyhatta volna. Nem azt mondom, hogy ott meg "nyomassa a szlenget", de kicsit lehetett volna oldottabbá tenni. Gondoljunk bele: mi a mostani fiataloknak a legnagyobb baja a klasszikus kötelező olvasmányokkal? Úgy van, hogy nem az ő nyelvükön van írva, hanem egy sokkal fennköltebb stílusban van előadva. Szerencsétlen Jókainak hiába vannak gyönyörű gondolatai, ha azokat a mostani fiatalok képtelenek értékelni. Múlt az idő, változott a felfogás. Haladni kell a korral. Tehát jelen esetben is az író rossz módszert választott. Ha már az első oldalakon ellöki a közönséget, biztos visszakerül az üzletek polcára ez a könyv, esélyt sem adva a kibontakozásra.
Emellett igaz, hogy egy történelmi regényről beszélünk - pontosítok: egy régi korba elhelyezett kitalált történetről beszélünk -, de van egy határ, amit nagyon finoman kell megközelíteni: ez pedig a korhű vonatkoztatások, amivel a szórakoztatás mellett okítani is szeretnénk az olvasó csemetéket. Az első oldalakon csak úgy zúdul az információ, ki-hol-merre-ki-fia-borja, megjegyezném, néhol teljesen fölöslegesen. Hozok is egy példát:
"Vele szemben nem kapott helyet senki.
Osztrák oldalról Franz Anton von Schrattenbach, a salzburgi hercegérsek testvére, Buccow osztrák tábornok, I. János József liechsteini herceg és Ráday Gedeon, Hont vármegye főispáni helytartója ültek egymás mellett. (...)
A lengyel küldöttség legalább ilyen előkelő volt. Zsilinszky főkancelláron kívül megjelent még Czestochowa őrparancsnoka, a lengyel lovasság atyja, Kazimierz Pulaski gróf, az igazi hazafi Tadeusz Rejtan, Samuel Korsak, a legfelsőbb Litván Tanács tagja, gróf Stanislaw Bohuszevicz ezredes, a Korona tagja, valamint természetesen a kis mitugrász, idegesítő ceremóniamester, Gombrowicz is."
Ez pontosan a 37. oldalról idéztem. Ebben a két bekezdésben rengeteg név és rang szerepel, amit alig lehet kibogarászni. Alapvetően nem lenne ezzel probléma, ha olyan karakterek jelennének meg, akik a későbbiekben is fontosak lennének, de ebből a hosszú felsorolásból Zsilinszky, és a mitugrász, idegesítő ceremóniamesteren kívül mindenki teljesen semleges. Egy statiszta, aki egy jelenet erejéig az asztalnál ücsörög. Na, már most, nézzük ezt gyerekfejjel: ugye, hogy inkább olvasnátok a Légy jó mindhalálig-ot, mint az igazi lengyel hazafiakat?
Ez volt az a pont, mikor elértem az igazán nagy szakadékot. Fizikailag fájt, hogy én ezt a könyvet olvassam. Sajnálom, de tényleg így volt. Egy aprócska lángnyi hitem maradt, amit Reginába vetettem, mert az elején ő elég szimpatikusnak tűnt, ezért megacéloztam magam, s igaz, hogy kínkeservesen, de tovább olvastam...
... S ezt igen jól tettem! Innentől kezdve a kötet kezd egy kicsit jobb irányt venni. A nyolcvanadik oldal után már élvezhetővé vált. Az események szépen beindulnak, kibontakoznak a fő karakterek, megismerjük őket normálisan, nem a családfájuk és a rangjaik felvonultatásával. Megtörténik az első konfliktus, majd jön a megoldás is, s a 96. oldalon azt vesszük észre, hogy vége. Igen, jól olvastátok. Vége. Minden rettentő gyorsan megtörténik. Nincsenek szép átvezetések. Ha valamit a karakterek kigondolnak, azt még azon az oldalon meg is lépik. Sőt, külön meglepetés, hogy míg egy cselekszik, addig a többiek kővé vannak dermedve. Mindig csak egy karakter képes bármit is tenni. Nincsenek párhuzamosan folyó események egy színtéren. Számomra ez igen kevésnek tűnt, bár nagyobb meglepetéssel szolgált, hogy az első fejezet végén egy komplett lezárást találok. Mintha csak egy mese lett volna. Nem értettem, ezért lapoztam egyet, s megkezdtem a következő részt. A második felvonás az első után fél évvel játszódik. A szereplők újra bemutatásra kerülnek, s diómagban össze van foglalva a nemrég lezajlott események láncolata. Na álljunk csak meg! Egy lapozással, s egy nagyméretű cím miatt még nem fogom elfelejteni, amit eddig olvastam! Akkor miért kellett ez a visszavonatkoztatás? S egyáltalán mi volt ez a lezárás az előbb?! Képtelen voltam efölött napirendre térni. Újra megnéztem a könyv hátoldalát, bogarásztam a fülszöveget, utána pedig a tartalomjegyzéket, de sehol nem találtam arra utalást, hogy jelenleg három novellát, s nem egy regényt tartok a kezembe. Márpedig nekem ez jött le. Ezt lényeges információnak gondolom, amit illett volna közölni. Ha nincs igazam, akkor pedig semmiféle magyarázatot nem találok arra, miért kellett mindenkit újra bemutatni.
A történet egy harmadát olvastam el eddig a pontig, de nem győzött meg. Túl későn jött el az a pont, mikor az unalom visszaváltott valamiféle érdeklődésbe, s azt a minimálist is elvágták tőlem egy tollvonással. Egyszerűen nem tudott beszippantani. Esélyt sem kaptam arra, hogy igazán belelendülhessek. De mindez már nem tántorított el. Úgy gondoltam, most már csak azért is végig fogom olvasni. Dacosabb vagyok, mint maga Hunyadi Regina!
S azt kell mondjam, ez egy roppant okos döntés volt a részemről. Innentől kezdve már azért képes voltam simulékonyabban olvasni. Az író elhagyta a mímes beszédet, s a folyamatos fölös információbombázást, s ezek helyett inkább magára a történetre koncentrált. Jöttek a fordulatok (végre!) s közelebb került hozzám a regény (végre!). Már nem jelentett fizikai fájdalmat az olvasás, sőt még érdekelt is, mi lesz Reginával és a többiekkel. Elég sok kalandot éltek át, az biztos.
A legfőképpen a bonyodalmak megoldása fogott meg. A józan paraszti ész találkozott a tudomány vívmányaival. Tetszett, hogy mindenki használja azt a kis agytekervényt, ami jutott, s olyan ötletekkel álltak elő, amihez igenis gondolkodni kellett, mégis kézenfekvő, megvalósítható. A mágia is rendben volt. Az elején nehezen fogadtam el, túl könnyen adta magát, de miután ezen túlléptem, megbékéltem vele. Bár azért tehetett volna még valamit azért Regina, hogy tudja használni. Túl egyszerű volt így, hogy az ölébe pottyant.
A második és a harmadik fejezet között szintén fél év telik el, noha itt már vannak erősebb összekötő szálak is. Itt már jobban érezhető volt, hogy egy regényről beszélünk, bár még mindig inkább egy folytatásos sorozatként volt jelen, semmint egységes könyvként.
Megküzdöttem a Hollóvérrel, rendesen. Úgy érzem, ez esetben az elismerés sokkal inkább engem illet, hogy nem adtam fel, mint az írót, hogy papírra vetette. Csak tippelni tudok, mi volt a belső tüzének a középpontjában. Érezhető, hogy egy olyan regényt próbált megalkotni, amivel a célközönséget nem csak szórakoztatja, hanem egyben tanítja is. Voltak benne okosságok, történelmi utalások, amiket könnyebben be lehetett így, regényes formában fogadni, de úgy érzem, ez nem kárpótol az első száz oldal felett érzett kedvtelenségemért. S ha nekem ennyire nehezemre esett, akkor véleményem szerint egy 12 éves fiú vagy lány, aki még keresi, mi az, amit kedvel, milyen stílus való neki, nem fogja tartósan levenni a polcról. Az eleje oly mértékben untathatja, hogy félre fogja hajítani, s inkább keres valamit, ami már hamarabb leköti.
Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor az első és a második fejezet megírása között egy nagyobb időintervallum is eltelt. Érezhetően más a stílus, a közlés, s az események. A harmadik már követi a történetet, azzal nem volt gond. Nem bánom, hogy nem adtam fel, bár igen nehéz volt kitartani.
Remélem, más megtalálja benne azokat az elveszett értékeket, amiket én képtelen voltam meglátni a saját magam által generált ellenérzések elvakultságától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése