Valami azonban nincs rendben a férfival. Olykor furcsán viselkedik, és Rachel gyanakvása egy esős délután beigazolódik. Hirtelen minden megváltozik, a házasságuk és az életük is veszélybe kerül. Rachel egy őrületnek tűnő, megtévesztéssel és erőszakkal szőtt összeesküvés hálójában találja magát, ahonnan az egyetlen kiút a félelmei leküzdésén és a könyörtelen igazság megismerésén keresztül vezet.
Dennis Lehane, a vérfagyasztó pszichothrillerek és a sötét, modern krimik nagymestere az új regényében a legjobb formáját hozza. A fordulatokkal teli történetet hús-vér szereplőkkel, tűpontos párbeszédekkel és hatásos atmoszférával tölti meg. Az Egymásba veszve az amerikai megjelenését követően azonnal bestsellerré vált, és a szaksajtó mellett olyan nagy szerzők rajongtak érte, mint Gillian Flynn és Lee Child.
Az első pillanattól kezdve a polcomon szerettem volna látni Dennis Lehane új könyvét. Évekkel ezelőtt olvastam tőle a Viharszigetet, de még mindig nem tudtam elfelejteni, annyira megbabonázott. Kivételesen a belőle készült film is megüti a mércét, így dupla volt az élmény. Zseniális író. A pszichothrillerek egyik legnevesebb alkotója!
Drága Tündémnek köszönhetően karácsonykor ott lapult a fa alatt a saját példányom. Hatalmas volt az örömöm. Jól rákészültem, hogy végre nekiálljak, hiszen egy igazán maradandó alkotás után hasonlóképp zseniális munkát vártam. Nagyok voltak az elvárásaim.
Ha az író neve nem lett volna még elég, a borító is megvett volna magának. Imádom a montázsokat, hiszen egy jól megszerkesztett kollázzsal nagyon jól vissza lehet adni az egész könyv hangulatát. Magam is szoktam készíteni, ha épp úgy érzem, többet kell adnom az adott regényből, mint egy sima értékelést. Ha van egy szavakkal ki nem fejezhető része. Nem láttam még arra példát, hogy maga a borító egy montázs legyen, viszont zseniális ötlet. Ha egyszer könyvkiadásra adom a fejem, az én művemnek a borítója is erre az alapra fog épülni. Figyelemfelkeltő, s a meghatározó momentumok csak tovább fokozzák a kíváncsiságot. De mit is látunk a borítón?
Nos, először is megjelenik rajta a két főszereplő, akikről sokat elárul az elhelyezkedésük. A lány egy üvegen át szemléli a környezetét, szomorú, csalódott, belenyugodott tekintettel. A férfi ezzel szemben háttal áll nekünk, mintegy mellékalak, s tőlünk elfele tekint a messzeségbe. Nekem ebből az jött le, hogy vagy nagyon vágyakozik valami/valaki után, vagy a gondolatok folyama van a fejében, melyeket rendszerezni kell időként. Egy érzelmes vagy egy erős, karizmatikus karakterre asszociáltam. Esetleg egyszerre mindkettő.
Ha a további részleteket is megtekintjük, akkor már számíthatunk egy jó nagy adag izgalomra, fordulatra, hiszen megjelenik többek között egy hajó és egy pisztoly is.
Mielőtt belemerülnék a történet elemzésébe, szeretnék tenni egy kiegészítést: az előző Agave kiadós könyvemnél megjegyeztem, hogy mennyire olvashatatlannak találtam a kötetek. Ugye, az egy régi példány volt. A mostani kiadványok esetében, mint például az Egymásba veszve is, már sokkal szem barátiabb a megjelenítés. Viszonylag hamar megszoktam, s nem jelentett problémát a sűrű szövegszedés sem. Ezt már a legelején egy pozitív csalódásként ismertem el.
A történet egy erős kezdéssel indul el: már az első mondat után az olvasó felpattan a helyéről, s járkálva folytatja a könyvet. Az első mondat a következő:
„Egy májusi kedden, életének harminchetedik évében Rachel lelőtte a férjét.”
A könyv elbeszélője ezt mintegy mellékesen, szenvtelenül tálalja. Az állam leesett. Mintha csak azt jelentette volna ki, hogy lement a boltba kenyérért. Kifejezetten tetszett ez a fajta indítás. Megadja a kellő izgalmi faktort, ugyanakkor felmerül a kérdés: mire számíthatunk a későbbiekben, ha már most tudjuk a végső fordulatot? Lesz-e még az idáig vezető úton kívül valami, amivel megfűszerezi a történetet az író? Már az első gondolat is több kérdést felvetett. Ez a regény gondolkodtat. Ez kifejezetten kedvemre való.
A prológus után belecsöppenünk Rachel életébe. Megismerkedünk az anyjával, aki egy igen nehéz személyiség. Tetszett a karaktere összetettsége, hiszen amellett, hogy nem a megfelelő módon neveli a lányát, igenis jó anya ő, aki mindennél jobban szereti. Rachel gondolatai szinte mindig az apja körül forognak, hiszen nem ismerhette. A könyv első harmadában csak az apa utáni nyomozásról, találatról, s egyéb információról van szó. Természetesen mellette zajlik Rachel élete is: betekintést nyerhetünk, milyen kapcsolatokat épít, milyen sikereket ér el a munkájában. Körülbelül a 180. oldalig éljük ezt a nem átlagos, ugyanakkor mégis mindennapi életet.
Meg kell, hogy mondjam, ezzel a résszel szenvedtem is, meg nem is. Olvasmányos volt, így viszonylag gyorsan lehetett haladni vele, de egyáltalán nem erre számítottam. Többször is azon kaptam magam, hogy máshol járnak a gondolataim. Elvileg egy pszichothrillert tartottam a kezemben, mégis sokkal inkább tűnt egy sima, egyszerű, mezei, szórakoztató irodalomnak. S ha még ez nem elég, akkor végig ott kattogott az agyamban, hogy de Dennis Lehane-ról beszélünk! Kétségbe vontam azt is, hogy ezt ő írta. Belemerül a lány lelkébe. Megmutatja, honnan indult, s mivé lett. Elmeséli a történetét. De ennyi. Idáig nem volt semmi, ami a szívemre szapora dobogással hatott volna. Sokkal inkább hajlott a lélektani dráma felé. Meg kell mondjam, csalódtam. Izgalmakat vártam és csavarokat. Azt, hogy ne tudjam letenni, s éjszaka se tudjak aludni, mert gondolkodtat. Ehelyett kaptam egy nőt, akinek igen elcseszett az élete. S ahogy a kollégám is mondta: igazából azon kívül, hogy megismerjük Rachel minden sejtjét, a történethez nem rak igazán hozzá. Szinte mellékes információk. Igen, fontos információkat is tartalmaz, aláírom, hiszen az apanélküliség a számára egy nagyon meghatározó állapot. De lehetett volna ezt rövidebben, kevésbé központosítva is előadni. Erősen elgondolkodtam, hogy lerakom. Csalódtam. Természetesen érdekelt még a továbbiakban is, de nem hozta az elvárt szintet. Tudom, magam is elrontottam. Elvakultan tekintettem rá, hiszen az írót és a munkásságát a kiemelkedő műve alapján ítéltem meg. Ahhoz viszonyítva támasztottam elvárásokat. Nem adtam meg neki a teljes esélyt.
Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogyha egy ismeretlen szerző ismeretlen művét tartottam volna a kezemben, akkor is hasonlóképp éreztem volna, csak kevésbé lettem volna csalódott. A borítón jobbnál jobb ajánlások szerepelnek. Azt hittem, az agyamat úgy kell majd megkeresnem, miután jó messzire elhajítottam. Azt hittem, hogy egy kicsit beteg, de izgalmas, minden ízében thrillert olvasok. Legalábbis a borító ezt ígérte. Szóval igen: csalódtam. Nagyon.
De rólam beszélünk, én pedig regényt félbe nem hagyok: olvastam tovább. S jól tettem, ugyanis a 180. oldaltól kezdve már kezdenek beindulni az események. Első pillantásra úgy tűnt, hogy még mindig rossz irányba haladunk, csak drámát kapunk, de legalább haladtunk. Végre elkezdtem én is kombinálni. Olvastam, s egyre jobban beszippantott. Végre! Ezt vártam! Kár, hogy már csak a regény egy harmada maradt, ám ebben sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Megjöttek a kellően izgalmas események. Néhol még vissza is kellett olvasnom, mert úgy éreztem, lemaradtam. Csak úgy pörögtek a lapok. Bombák robbantak sorozatban, a háttérben. Bumm-bumm-bumm. Aztán újra. Végre Lehane ledobta a szenvtelenség álarcát, s hozta a tőle elvárt formát.
A történet vége, tehát a lényegi része, kifejezetten izgalmas. Tele van akcióval, s öröm lekövetni az eseményeket. Meglep és átver. Jó pár dologra nem számítunk. Az író nem kíméli a szereplőit: a maga nyers modorával a földbe döngöli őket, hogy megnézze: képesek-e még felállni. Roppant mód izgalmas. Számomra a lezárás is hozta a kellő szintet. Valami hasonlót gondoltam el, noha kevésbé kegyetlent. Az utolsó mondatok után egyszerre éreztem a tiszta lezárás boldogságát, s a sorozatfüggők „itt nem lehet vége” érzését. A történet teljes. Egy fejezet lezárult. Nem igényli a folytatást, ugyanakkor innen válna még érdekesebbé Rachel története. Engem nagyon érdekelne, hogyan alakult a későbbiekben a sorsa. Mi lett a többiekkel?
A végét kifejezetten élveztem. Az utolsó száz oldal maga volt a megtestesült tökéletesség az események láncolata alapján. Ugyanakkor volt benne néhány olyan momentum, amit én fordítási hibának tudok be: véleményem szerint több helyen is kimaradtak szövegrészek. Két rész volt, ahol kifejezetten érthetetlenül álltam a történtek előtt: amikor a hajón vannak, s mikor a lakásban újra csöngetnek. Mindkettő helyszínen épp benne vagyunk a dolgok legjavába, s itt nem lenne megengedhető egyetlen hiba sem, ami képes kizökkenteni a transzból. A hajón a fegyver holléte volt az, ami nem volt tiszta. Egyszer egyik, s a rákövetkezendő pillanatban már a másik kezébe volt. Hiányzott az átvezetés. Lelőtték, de az ő kezéből esett ki a fegyver. Amit előzetesen lerakott az asztalra. Hogy is van ez? Telepatikus erőkkel lebegtette vajon magához a tárgyat? De ezt még be tudtam annak, hogy nem voltam elég figyelmes. Meg ez nem is nagy hiba. A másik már sokkal érdekesebb. Az ajtónyitási folyamat kétszer szerepel a regényben. Természetesen az egyiknek így csak egy elgondolásnak kellene lennie, egy lehetséges végkimenetnek. De a kettő között nincsen semmi átvezetés. Hirtelen visszafele ugrunk az időben pár másodpercet, s ugyanott vagyunk. Egy fél mondat, nem sok, de pont annyi kellett volna. Anélkül az egész értelmetlen. Teljesen. S nem csak én látom így. Barátnőm jóval előbb olvasta. Neki még kevésbé tetszett a kötet, de kijelentette, hogy muszáj, egyszerűen muszáj elolvasnom, mert egy bekezdést el kell neki magyaráznom. Egy, az összefüggéseket kiemelkedő módon jól látó emberről beszélünk, s pont ezért is volt furcsa, hogy nekem kellene valamit neki elmagyaráznom. Még azt sem adta meg, pontosan hol lesz ez az ominózus rész. Azt mondta, hogy rá fogok jönni, mikor olvasom. Bevallom, mikor elértem oda, gyors fel is csörögtem, s belekiáltottam a telefonba egy hangos: MI?-t. Igaza volt. Egyértelműen tudtam, mire gondol, s hasonlóan hozzá, én sem értettem. Szóval nem velünk van a baj. Itt vagy hibás az elképzelés, vagy fordítási hiba történt, s kimaradt egy fél gondolat. Ami nagyon lehangoló.
Mint látjátok, rengeteg érzés felvonultatta magát olvasás közben. Voltam unott, közömbös, majd felcsigázott, aggódó, érdeklődő, kiegészítve egy kis értetlenkedéssel és elkedvetlenedéssel, majd végül pedig elégedett. Ha a regény letétele utáni érzést nézem, akkor, úgy érzem, igazán jót olvastam. Viszont, ha az egész folyamatot, akkor már kevésbé vagyok megelégedve. Véleményem szerint túl hosszú volt a felvezetés. Olyan érzés, mintha a regény tudathasadásba szenvedne. Az első felét vagy valaki más írta, vagy… igazából semmilyen indokot nem tudok elfogadni. Nem illik össze a két rész. Túl sokáig taglalnak szinte felesleges információkat, s ezzel elveszíti a lényegét, a magját: a kategóriáját. A vége viszont kifejezetten jóra sikerült. Lehet, hogy a borzalmas felvezetés az oka a rajongásomnak, hiszen a rossz után az ember a jót még többre értékeli, de nekem tetszett. Ugyanakkor nem tudta feledtetni az első kétszáz oldalnyi ellenérzést. Voltak benne lehetőségek, s kellően kihasznált lapok is. De sajnos túl sok volt a sallang is.
"De hát soha nem azt kapjuk az élettől, amit akarunk, csak amivel elbírunk."
"A boldogság olyan homokóra, amely belül megrepedt."
"A világ szeme láttára öregszünk meg, tűnődött, de valamiért ez nekünk esik le utoljára."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése