Amikor az OASIS tervezője meghal, ördögi feladványsort hagy maga után, melyek megfejtéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség. Aki először megfejti mindet, az örökölheti hatalmas vagyonát – és egyben az OASIS feletti hatalmat.
Wade oldja meg az első feladványt, és ezzel életveszélybe kerül. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért. A játék ezzel megkezdődik, a túlélés egyetlen módja pedig a győzelem.
Mindenek előtt, szeretnék tisztázni valamit: nem a film miatt vettem kezembe a könyvet. Nem állok nagy filmes hírében, nagyon keveset nézek, így vajmi kevésbé izgatott, hogy vászonra visznek egy újabb könyvet. Persze, valamilyen szinten foglalkoztat, de inkább a könyvbeli jelentek megoldásai, és az eszközölt különbségek.
A Ready player one már fél éve ücsörög a polcomon. Egyik barátnőm olvasta, s azt mondta, hogy nekem ez tuti befutó lenne, így egy gyenge pillanatomban megvettem. Azóta szegényre nem sikerült sort kerítenem, mindig valami közbe jött. De végre, eljött az ideje.
A könyv többféle borítótervvel is megjelent. Az eredeti egyszerű kék a maga letisztult formájában igen figyelemfelkeltő, s pontosan annyi információt tartalmaz, amennyit kell: egy avatár, egy kulcs, s a nyeremény. Ezzel szemben a mostanában forgalomba levő, filmes borítós változat engem mérhetetlenül taszít. Ha nem vettem volna meg a könyvet még az eredeti tervvel, akkor most biztos nem lenne a polcomon. Az az erőteljes lila szín, s a színészek jelenléte egyáltalán nem harmonizál. Túl sok rajta az információ, s még kevesebb belőle az, ami lényeges. Sajnálom, szerintem a filmes plakát eszméletlenül ronda lett.
A Ready player one esetében nem éreztem az első oldalakon azt a fajta elveszettséget, ami a legtöbb műnél uralkodni szokott fölöttem. Talán ez azért lehetséges, mert nem az általános értelembe vett főszereplői életbe csöppenünk bele, hanem egy apró, ám annál jelentősebb emlékbe. Mielőtt bármit, vagy bárkit megismernénk, az író kiteríti elénk a kész tényeket: James Halliday, az OASIS megalkotója elhunyt, s egy utolsó játékot hagyott maga után örökül. Megtudjuk a játék szabályait, körülményeit, s minden fontos információt ahhoz, hogy képbe kerüljünk. Nem, egy percre sem voltam elveszett. Egy szó erejéig sem értetlenkedtem, vajon, mire gondolt a szerző. Ernest Cline mindent levezetett és megmagyarázott. Számomra ez egy pozitív barátság kezdetét jelentette.
Miután végére értünk a játék bemutatásának, megismerhetjük a főszereplőnket, Wade-et, s rajta keresztül láthatjuk, hogy az író miként képzelte el a jövőt. Úgy néz ki, igazán borúsan látta pár évvel ezelőtt, pontosan 2011-ben. A regény 2045-ben veszi igazán kezdetét, hisz ez év elején találja meg Parzival az első kulcsot. Akárhonnan is nézem, ez az év nemsokára itt is van. Drasztikus romláson kellene keresztül mennünk ahhoz, hogy odáig eljussunk, hogy a Cline által felvázolt világkép valóra váljon. Nem mintha szeretném. Egyfajta görbe tükröt is felállít a mai társadalommal szemben, több szemszögből is. A regény szerint 2045-ben az emberek már teljesen tönkretették a bolygót. Egymásra halmozott konténerházakba élnek, s a bűnözésnek senki sem tud, s senki sem akar gátat szabni. Elég sötét előrevetítés. Ebben a közegben tengeti mindennapjait Wade és a többi ember, akik a társadalom alján helyezkednek el. Egyetlen kiútjuk van: az OASIS. Mindenki számára elérhető hely ez, melyet szimplán egy ehhez kifejlesztett szemüveg és „kesztyű” viselésével el is érnek. Álljunk meg egy pillanatra. Nem is akkora scifis húzás ez, hiszen már most is találhatóak a piacon különböző eszközök, melyek segítségével még intenzívebb lehet a játékélmény. Konkrétan ezek is. Csak maga az OASIS nem létezik még. Rengeteg írót foglalkoztat, hogy vajon a technológia fejlődése milyen ütemben halad, illetve milyen kihatással lesz a társadalomra. Ernest Cline egy kifejezetten realisztikus képet festett le nekünk. Véleményem szerint a jövőben nagyon is ebbe az irányba fogunk mozogni: mikor már egy virtuális valóságban fogjuk intézni az ügyeinket, s szinte mindent egy ilyen hálózaton keresztül kell intéznünk. Az emberek szeretik a fejlődést, amivel nincs is gond. De van egy határ, amit nem szabad átlépni. Ernest Cline világában ez a határ már messzire került, szinte nem is látszódik. De pont ezért ragadott meg ennyire ez a könyv. Mert igaz, hogy egy kicsit elszállt, de mégis teljesen elhihető világképet festett le a jövőnkre nézve.
Wade még iskolába jár, épp most végzős. Természetesen az órák is már az OASIS-on belül vannak megtartva, így nem is kell kimozdulnia az otthoni közegéből. Tetszett ez a fajta megvalósítás. El tudnám képzelni, hogy a jövőben ez tényleg megalakul. Ugyanakkor nem várom.
A főszereplőnk egy úgynevezett hivatásos nyest, aki minden szabadidejét a tojáskeresésnek áldozza fel. A lehető legtöbb információt összegyűjti Hallidayről, s próbálja megfejteni az általa kigondolt rejtélyt. Itt éreztem egy kis sántítást a történetben. Wade, alias Parzival bármerre is ment, bármi is történt vele, mindig mindent ismert, kijátszott, több százszor látott vagy épp szó szerint idézett. Biztosan gyűjtött már tudást Halliday halála előtt is magába, de főként ezen időpont után kezdett megszállottan mindent megismerni. Akárhogy is számolom, öt év alatt képtelenség ennyi tudásra szert tenni, főleg úgy, hogyha mellette még iskolába is kell járnia. Egyszerűen lehetetlen. S ez nagyon bosszantott. Ahogy haladunk előre a sztoriban, s Parzival persze megint olyan akadállyal találja szemben magát, amiről úgy beszél, mintha egy enciklopédiából idézne, egyre jobban kezdtem kételkedni. De most komolyan… miért kellett ennyire tudálékos főhőst alkotni? Értem én, hogy ez szükséges a játék előre meneteléhez, hiszen a megoldandó rejtély egyáltalán nem könnyű, de ha valamiben csak kicsit gyengébb lett volna, sokkal hitelesebb lett volna az egész. Emellett mindig megjegyezte, mennyire betűről betűre is ismer mindent, mert ezerszer látta. Nem! Egyszerűen képtelenség, hogy öt év alatt ennyi filmet nézzünk, zenét hallgassunk, játékot végigjátsszunk és könyvet olvassunk el ennyiszer.
S ha már itt tartunk, bevallom, én pont fordítva voltam olvasás közben, mint a többiek. Az elején kifejezetten élveztem, hogy mennyi információt, adatot megad a könyv alapjául szolgáló dolgokról. Tetszett, ahogy végigvezetett a konzolok történelmén, s megismerhettem a játékkészítés alapjait, nagyjait is. Bevallom, én már pont az a korosztály vagyok, aki ezek közül egy kezén meg tudja számolni, mennyit ismert, s játszott, de mégis élveztem ezt a fajta áttekintést. Aztán egy idő után, úgy a második kulcs körül már kezdett idegesítővé válni. Úgy éreztem, hogy a szerző maga James Halliday, aki mindenféle információt meg akar tanítani nekünk, az eszünkbe akar vésni, ami a számára fontos. Tudálékos volt. Sok. A történethez nem adott hozzá, csak felesleges helytöltésnek éreztem.
A történet középpontjában a kulcsok és a hozzájuk kapcsolódó feladványok állnak. Olvasás közben nem is igazán tűnt fel, hogy mennyire érdekes felosztással dolgozott az író. Alapvetően magukra a kapukra, s a bennük lezajló eseményekre vajmi kevés szót vesztegetett. Fél oldalak, esetleg kettő, de több nem. A rejtvényfejtésre már egy kicsit több szót pazarolt, de kérdem én: ha évekig, majd hónapokig tartott megfejteni valamit, akkor miért nem lehetett minden fontos esemény egyenlő súlyú? Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott maga a játékvilág felépítése és a nyolcvanas évek relikviái, mint maga a központi szál. Ez furcsa volt.
Hm, ez így elég negatívan hangzott eddig tőlem, mintha nem tetszett volna a könyv, pedig valójában alig bírtam letenni. Teljesen magával ragadott, s csak vitt tovább. Olvasás közben a benne feltűnő hibákat teljesen elbagatellizáltam. Csak a tojásvadászat foglalkoztatott. Tudni akartam, hogyan fog végződni. Egyszerűen nem hagyott nyugodni. Mindig is érdekeltek az online játékok, bár jómagam sosem játszottam velük. Egyetlen egy volt, amit pár hónapig nyomtam, de elég hamar minősítettem a rá eltöltött időt haszontalannak, így leszoktam arról is. Imádtam olvasni ezt a fajta elképzelést, hogy mi lenne akkor, hogyha az egész világunk fő rugóit átültetnénk az online világba. Akárhogy is nézem, ez igenis valós lehetőség a mostani felállás szerint. S azt kell, mondjam, akár működőképes is lehetne. A kérdés csak az: vajon a javunkat is szolgálná?
Igaz, hogy a legtöbbet Wade karakteréről tudtunk meg, mégis hozzám a legközelebb H állt. Nagyon bírtam a stílusát, a humorát, s a fel-felcsillanó intelligenciáját. Az elején kifejezetten tartottam tőle, hogy átáll a sötét oldalra, s ő lesz a nem várt fordulat a regény történetében. Mély megkönnyebbülésként ért, hogy a szerző nem vette el tőlünk. Viszonylag hamar kiderül, hogy egy igazán magas erkölcsi morálú ember áll a karakter mögött, aki hűséges a barátaihoz, s a bajban lehet rá számítani.
Ha egy lépéssel hátrábbról szemlélem a történetet, nem veszek el a részletekben, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy a történet igazán jó felépítéssel bír. Tetszett, hogy a sztori egy vonalon folyik, nincsenek ugrálások az idősíkok és a karakterek között. Egyszerűnek mondható a felépítése, melyet a többszintes rendszerű belső tartalommal kompenzált a szerző. Számomra kifejezetten izgalmas volt. Nem vagyok otthon a szerepjátékok világában, így még nagyobb élménnyel szolgált, hogy több változatába is betekintést nyerhettem. Aláírom, hogy a végkifejlet kiszámítható: már a fülszöveg alapján is megmondhatjuk. De kérdezem én: melyik könyv esetében nem megjósolható? Nem fogom negatívumként felvonultatni, hogy a könyvnek pozitív végkicsengése van. Ez olyan, mintha egy romantikus könyvre azt mondanám, hogy azért nem tetszett, mert kiszámítható volt, hogy a két főszereplő összejön. A könyvek ereje mindig a részletekben, s az odáig vezető út eseményeiben rejlik. A Ready player one esetében mindenféleképp egy izgalmas, csavaros sztorit kaptunk.
Vannak hibái. Látszik, hogy a szerző még zöldfülű, s hogy az írói pályája legelején tart. Lehet, hogy terjedelmileg megfelel az események mennyiségéhez képest, de több volt a fölös szótöltés, mint a tényleges történésekre fordított oldalak. Vannak benne üresjáratok, de számomra ezek mit sem vettek le az élvezeti fokból. Szerettem a legutolsó konzolnak a történetét is olvasni. Egyedül tényleg csak azt bánom, hogy a nagyobb volumenű események nem lettek kellőképp kifejtve. Ugyanakkor nem érzem hiányosnak a történetet, hiszen mindent megkaptunk tőle, amire csak egy kezdő scifi rajongó könyvmoly várhat.
A Ready player one méltán lett újra felkapott. Megérdemli a megfilmesítési jogot, hiszen egy kifejezetten izgalmas és egyedi történetről beszélhetünk.
Azoknak ajánlanám, akiket érdekelnek a számítógépes játékok világa vagy az informatika fejlődésének spekulációi, lehetőségei. Akik szeretik a kalandokat, azok szeretni fogják ezt a könyvet is. Engem teljes mértékben meggyőzött.
"Az emberek ritkán használták a valódi nevüket online, hiszen az OASIS egyik legnagyobb ajándéka az anonimitás volt. A szimuláción belül akkor tudták a többiek, hogy kik vagyunk, ha ez volt a szándékunk."
"A lányok számomra olyanok voltak, mint valamilyen egzotikus idegen faj: gyönyörűek és rémisztőek."
"A generációm nem ismerte az OASIS nélküli világot. Számukra ez a szimuláció sokkal több volt játéknál vagy szórakozási lehetőségnél."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése