Jeff VanderMeer: Expedíció

Az ​X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.

Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.

A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.

Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.

Őszinte leszek, ennél a könyvnél csak és kizárólag a vizuális élményre alapoztam. Annyira tetszett a klasszikus, kivágott borító! Nagyon régóta ácsingóztam már rá, s a tavalyi év nyarán sikerült is a teljes trilógiát beszereznem. Utána a beszerzés boldogságával félre is raktam. Most, hogy jön a film belőle, úgy gondoltam, ideje lenne végre kézbe is venni, s felfedni a titkát.

Egy percre azért visszatérnék a borítóhoz. Nagyon ötletes ez az ablakos megoldás, egyfajta plusz varázst ad a könyvnek. Érdekessé teszi. Egyetlen egy dolgot nem értek: miért fordították meg a sorozat másik két részénél a színvilágot? Számomra kicsit zavaró, hogy nem egységes: a többi színes alapon vágott, ez pedig pont fordítva.

A sorozatot azóta újra kiadták, s egy teljesen újfajta külcsínt kapott. Alapvetően az is szép, de engem nem teljesen varázsolt el. A klasszikus sokkal közelebb áll a szívemhez. Az újnál erős a kontraszt, s ez enyhén zavaró tényezőként hat rám. 

S akkor nézzük is a könyvet...

A kezdeti nagy lelkesedésem a beszerzéssel alábbhagyott, s már szinte szégyelltem magam, hogy eddig húztam, de úgy érzem, a tudatalattim így próbált meg figyelmeztetni, hogy bizony, nem fogok kedvencet alkotni.

Már az első felütésnél gondjaim akadtak. Az Agave kiadó gondozásában megjelent könyvek jellemzően tömör szövegtörzzsel rendelkeznek, melyet igazán nehéz olvasni. Lehet, másnak fel sem tűnik, ugyanúgy falja a sorokat, mint a többi kiadó esetében, de sajnos az én szemem képtelen ráállni: körülbelül 20 oldalanként muszáj pihentetnem, mert megszűnik a fókuszálási képességem. Jelen esetben viszonylag gyorsan túltettem magam ezen a gondomon, hiszen nincs kétszáz oldalas a könyv, de felmerült bennem, hogy egy hosszabb műnél - s ugye tervezek is még a kiadótól olvasni a hónapban egy terjedelmesebbet is -, vajon milyen "károkat" okozna bennem, illetve mennyi ideig tartana, míg a végére érek, s nem utolsó sorban: az olvasási élményből mennyit venne el? Azt a konklúziót vontam le végül, hogy az Agave kiadó könyveit kizárólag e-formátumban fogom beszerezni a saját egészségem érdekében.

De beszéljünk is egy kicsit a könyvről is. Nem kertelek: nem tetszett. Teljességgel lehetetlennek tartom, hogy én ezt a sorozatot a továbbiakban folytassam. A filmet még lehet, hogy megnézem, mert kíváncsi vagyok, mennyi kerítő dolgot raktak bele, illetve, hogy néhány részletet hogyan oldanak meg, de van egy olyan érzésem, hogy jelen esetben, lehet, hogy a vizuális megvalósítás sokkal szórakoztatóbb lesz, mint a papírra vetett változat. Sosem hagyta el még ilyen a számat, de ez van: a filmnek jobbnak kell lennie, mint a könyvnek. S hogy mi volt vele a bajom? Már mondom is:

A legeslegnagyobb problémám a kiforratlanságában rejlik. Egyszer csak belecsöppenünk ebbe az X Térségbe úgy, hogy semmit nem tudunk semmiről. Az író nem is sok szót ejt róla: fogadjuk el, hogy ez egy ilyen rejtélyes hely, s érjük be azzal, amit a fülszövegből megtudunk. Igen, csak a fülszöveg nyújt némi információt a helyzetünkről. A könyvben csak a közepe tájékán, kicsit később kezdik el elmondani, mégis, hol is vagyunk. Ez rettentően bosszantott. Ott már mindegy. Akkor már ne kezdjen nekem magyarázkodni, mi hogy történt.

De sajnálatos módon nem csak a helyszín volt ennyire sután felvázolva, hanem maguk a karakterek is. Az, hogy nem nevezzük őket nevükön, alapvetően egy plusz izgalmi faktort ad a műnek: megmarad az anonimitás, s végig bennünk feszül: vajon kit rejt a foglalkozás páncélja? S általában az álarcok mögött szoktak megbújni a legérdekesebb karakterek. Ebben az esetben sajnos nem így van: mivel egyáltalán nem nyitnak egymás felé, szimplán kényszerűségből dolgoznak együtt, így csak a főszereplőnkről a biológusról tudunk meg dolgokat. Viszont róla jó sokat, melyek egyáltalán nem segítenek abban, hogy megkedveljük. A szemem előtt egy igazán magának való, vérbeli morcos remete bontakozott ki. Nem is értem, hogyan lehetne elvárni, hogy bárki közel kerüljön hozzá, mikor ő maga löki el az összes lehetőséget. Ugyanakkor valamilyen szinten jónak tartom ezt a távolságtartást az irányába, hiszen ha neveket sem használunk, akkor miért is kellene kedvelnünk a szereplőket? Szokatlan megoldás, de nem annyira rossz ötlet.

Szóval a szereplők maguknak valóságát még úgy-ahogy el tudtam fogadni, bár rossz volt, hogy a többiekről épp csak pár szónyit tudunk meg, mintha egyáltalán nem is számítanának. De sajnos meg kell említenem, hogy maga a cselekményszál is elhanyagolt volt. Annyira sok lehetőséget rejtett magában ez a rejtélyes X térség, hogy akár ezer oldalt is tele lehetett volna írni. Szó szerint, csak az alkotó képzelete szabott határt az eseményeknek. Most két ötletem van: vagy nagyon ingerszegény az író, vagy egyszerűen nem akart többet, jobbat kihozni a művéből. 170 oldalon is lehet maradandót alkotni, ám jelen pillanatban úgy érzem, hogy ez nem sikerült. A történet nem állt másból, mint három pont közötti ingázásból. Néha ide sétáltunk, aztán amoda, hopsz, most már kevesebben vagyunk. Úgy néz ki, a szerző négy szereplővel sem bírt el, hiszen elég hamar sutba dobja a javát. Persze, adott érdekességet a haláluk után is nekik, de ettől független ezt kevésnek éreztem.

Nem azt mondom, hogy nincsenek egyedi elgondolásai, mert igenis vannak, csak azt, hogy a lehetőségek mindössze három százalékát használta ki az író. Lehetett volna ez egy igazán ütős sztori is, hiszen az X térségben bármi megtörténhetne, de nem lett. S ez mély csalódásként érintett.

Egy kicsit megpróbálok elvonatkoztatni a fejletlenségétől. Ha a történetet nézzük, s nem a hibáit keressük, akkor végül is találhatunk benne (jó mélyen) pár izgalmas eseményt. Tetszett, hogy folyamatosan fokozza az izgalmat, mindig egy cseppet adagolva csak az előző mennyiséghez. Még a múlt és a jelen váltakozása is megfelelő volt, hisza főszereplőről úgy tudtunk meg információkat, hogy az nem csak a jelleméhez, hanem az adott pillanati reakciójához is hozzáadott. És... ennyi. Ennyi pozitívumot találtam benne.

Egyszerűen megőrjített, hogy mindig kijavította a többieket (még ha csak magában is), hogy az építmény, amit találtak nem alagút, hanem torony. Igazából édes mindegy, minek nevezi. Legyen akkor lépcsős kiszáradt kút. Talán még az áll a legközelebb hozzá. Hoppá, most übereltem a biológust! Ha lett volna valami lényegi magyarázata, miért fontos ez az információ, hogyan nevezzük, akkor okés, hogy ennyit hangoztatja. De így, hogy egy tök lényegtelen dolgon pörgött végig, szimplán csak idegesítővé vált.

Akkor ott van a lény. Az is egy kifejezetten ütős dolog lehetett volna. Rengeteg lehetőség volt benne, még ha emberi ésszel fel sem fogható. Tény, hogy nem bírtam felfogni, de nem azért, mert annyira jól megalkották a karakterét, hanem szimplán azért, mert nem volt semmi körvonalaiban sem megfogalmazva róla. A képzeletemre bízta a szerző, mellyel azt érte el, hogy inkább csak lapoztam, hogy haladjak. Ha eddig nem tudott lekötni, akkor már mindegy is volt.

Ha a száraz tényeket nézem, akkor tényleg pörögtek az események, hiszen ok-okozati összefüggéseket bőven találunk a regény lapjain, de olvasás közben ez egyszerűen nem tűnt fel. Ha még voltak is ígéretes részek, azokat is a szerző oly gyorsan, egy tollvonással lezárta, hogy esélyem sem maradt élvezni a regényt. Engem például kifejezetten érdekelt volna a jajongó lény is. Ha már igenis feltűnik a műben, akkor érdemes lett volna rááldozni egy pár rövidebb bejegyzést, vagy egy jó kis kalandot adni neki. Sajnálom, hogy ez a vonal is kihasználatlanul maradt.

S nehogy azt higgyétek, hogy nem értettem meg a mondanivalóját. Felfogtam, hogy a díszes, szenvtelen leírás mögött milyen tartalom ólálkodik. Megértettem, hogy mit szeretett volna a szerző közölni. Ott van benne a mélyebb tartalom, ami a hullámok fölött tarthatná a fejünket, s elgondolkodtatna, de sajnos annyira messze kerültem a regénytől, hogy a mondanivalója sem tudott megérinteni.

Nagyon érdekelt az Expedíció, még az alacsonyabb százalék sem vette el tőlem a kedvem. Hogy elvárásokat támasztottam vele szemben? Ez sem igaz: úgy álltam hozzá, mint egy üres vászonhoz. Kár, hogy nem egy remekmű született meg rajta, hanem egy tízéves kisfiú pingálása. Az én ingerküszöbömhöz ez kevés volt. Bocsánat, ez pontatlan megfogalmazás: az alapvető igényeim mércéjét nem ütötte meg. Az ingerküszöbömet jelentősen átlépte, hisz nem várt módon képes volt felhúzni, hogy elvesztegettem rá pár órát az életemből. Erős kifejezés? Lehet. De ezt érzem igaznak. Csalódás volt. Kevés volt. Bosszantó volt. 

Lehet, hogy a későbbiekben jobban kifejti az író az általam hiányolt részeket. Lehet, hogy több szerephez jutnak a mellékkarakterek is. De egy biztos: az én esélyemet már eljátszotta: az első részben lettem volna kíváncsi a részletekre, nem a folytatásban. Felvezetésnek elment. Sorozatindítónk kevésbé.

Nem is fecsérlek több szót rá.

"Mert ha az ember meglátja az elmúlásban a szépet, az örökre megváltoztat valamit odabent. Az elmúlás megpróbálja gyarmatosítani a lelket."

"(…) vannak megsemmisítő kérdések, amelyekre ha sokáig nem akad válasz, elpusztítják a lelket."

"Mihez kezd az ember, ha az öt érzékszerve kevés?"

"    – Szeretsz engem, szellemmadár? – súgta egyszer, nem sokkal a távozása előtt a sötétben, pedig ő volt már a szellem, nem én. – Szükséged van rám, szellemmadár? 

    Szerettem, de szükségem nem volt rá, és akkor azt hittem, ennek így kell lennie."

"– Mind egyetlen végtelen álomban élünk – feleltem. – És csak azért ébredünk fel, mert valami, akár csak egy tűszúrás, megpiszkálja, és felszaggatja az addig igazinak gondolt valóságunkat."