A klinikán hozzá hasonló, önbántalmazó lányok társaságában van. Casper doktornő segítségével megindulhatna a gyógyulás útján, de anyagi helyzete nem engedi, hogy ott maradjon. Munkát és lakást talál, ám egyenlőtlen kapcsolatba keveredik a drogos, alkoholista, „majdnem híres” zenésszel, Riley-val, aki kihasználja őt, és nem engedi kiszabadulni az ördögi körből.
Charlie-nak azonban – szinte tudtán kívül – új barátai és támogatói lesznek, akik visszarántják a szakadék széléről, és erőt kap tőlük ahhoz, hogy hátat fordítson a kilátástalan, veszélyes kapcsolatnak.
Nem tudom megmondani, mi ragadott meg először. A borító? A cím? A fülszöveg biztosan nem. Most nem éreztem kedvet egy ennyire erős töltetű regényhez, mégis… a tekintetem újra és újra visszatért rá. Többször is kézbe vettem, megforgattam. Beleette magát a gondolataim közé. Addig-addig nézegettem, hogy meggyőzött: bizony ezt most én elolvasom. Nem talán egyszer, nem a közeljövőben, hanem most. Úgy éreztem, hogy ha már ennyire erősen megszólított, nem szabad figyelmen kívül hagynom a hívását.
A borító teljesen letisztult. Egy üres vászon egy kicsit maszatos felirattal, mely erős pirossal át van húzva. Nagyon sokat gondolkodtam a jelentésén. Úgy érzem, olyan ez, mint egy műalkotás: mindenki számára mást jelent. A legtöbb esetben a borító csak borító: figyelemfelkeltésre szolgál, s minimális információt nyújt a történetről. Jelen esetben úgy érzem, hogy ennél többről van szó. A girbe-gurba betűk, melyek a kemény igazságot mondják ki, nem is lehetnének ennél őszintébbek. Oly mértékű fájdalom tör elő belőle, amire nincsenek szavak. Az áthúzás pedig számomra az élet által megkövetelt normákat jelöli, miszerint nem lehet részekre esve, muszáj egyben maradnia, s így a sorból nem kilógva a külvilág felé azt mutatva, hogy minden rendben van. Ismertek: nem vagyok művészi beállítottságú, mégis, most erősen megszólított egy alkotás. Teljesen megbabonázott.
Emellett a cím sem egyszerű. Rövid, hatásos. Lány, darabokban. Lényegre törő. Két szó csupán, de a puszta ténykijelentés mellett erős érzelmeket is tartalmaz. Ugyanakkor a megvalósítással válik igazán hatásossá. Megbabonázott. Tudtam, hogy fájni fog, de muszáj volt elolvasnom. Nem volt menekvés.
Az első felütésnél már megragadta figyelmemet. Valamiért mindig is vonzottak azok a történetek, amik rehabilitációs központokba, elmegyógyintézetbe, kórházakba, s egyéb helyeken játszódnak. Azok az emberek, akik bármelyikbe bekerülnek, biztos, hogy különböznek tőlem. Én még kórházba is csak gipszeltetni jártam, egy-egy csíny után. Nekik sokkal erősebb az élettörténetük, mint nekem. Meg szeretném őket ismerni.
Charlie pont egy ilyen személyiség. Belecsöppenünk az életébe, ami első pillantásra is látszik, hogy sosem volt egyszerű. A dolgok az elején nagyon homályosak: halvány sejtéseink lehetnek csak róla, hogy min ment keresztül, hogyan került oda, ahol most van, illetve, hogy a többi lánynak mi a szerepe. Charlie múltjáról a későbbiekben sem fogunk igazán sokat megtudni. Éppen csak morzsákat ejt el, s mintha egy összetört tükröt próbálnánk megjavítani, úgy áll össze az élete története. Rengeteg minden kijutott ennek a fiatal lánynak, s a problémái elől az önbántalmazásba menekül. A történetbe már akkor kapcsolódunk be, mikor egy öngyilkossági kísérletet túlélt, s próbálja a fejét a víz fölött tartani.
Ez a könyv nem éppen egy átlagos történetet mutat be. Falakat döntöget. A világ minden részén élnek önsanyargató emberek, akik a problémáik elől a fájdalomba menekülnek. Lehet, hogy kamaszos lázadásnak indult, lehet, hogy más mutatta meg nekik ezt az utat vagy megeshet, hogy a lelkükön olyan mély sebek ülnek, hogy csak ezzel a megoldással tudják megőrizni a józan eszüket. Az önbántalmazás témáját még a mostani világban is kerülni szokták az emberek, sőt még a könyvek is. Míg a testvérszerelem, az erotika különböző fokozatai és az egyneműek közötti vonzódás már elfogadhatóvá vált, addig a Lány, darabokban szereplői még mindig a társadalom legszélén foglalnak helyet. Pedig nem ritka eset. Mindenki ismer, vagy legalábbis hallott egy ismerőséről, aki bármily mértékben, de élt a különböző eszközök egyikével: vagdosás, égetés, egyebek.
Charlie üveggel vágja meg magát, mikor elmerül. A Lány, darabokban lapjain láthatjuk, hogy mi zajlik le benne, milyen események láncolata visz el ehhez a tetthez. De talán még ennél is fontosabb mondanivalója, hogy milyen nehéz a társadalomba beilleszkedni, ha a testedet a saját tetteid utáni nyomok tarkítják. Mélyen megrázott Charlie története. Szörnyűség, ahonnan jött, s borzalom, ahova tart, de legfőképp az rázott meg, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a tettéhez. Megbélyegzik. Nyáron, forróságban is hosszú ujjúban kell dolgoznia, hogy ne látszódjon a karján végzett pusztítás. Én csak ekcémás vagyok, aminek hatására sokszor vörös/lila/zöld foltok tarkítják a kezemet, de volt rá példa, hogy egy vásárló átment egy kollégámhoz, hogy inkább ő szolgálja ki. Borzalmasan esett, de ahhoz képest, amit Charlienak kell elviselnie, igazán semmiség. Sosem értettem meg, miért kell rögvest máshogy tekinteni azokra az emberekre, akik kicsit is különböznek az átlagtól. Miért kell őket elítélni csak azért, mert az életüknek volt egy nehezebb szakasza? Hogy jövünk mi ahhoz, hogy mások feje fölött pálcát törjünk?
Nagyon nehéz erről a könyvről írni. Olvasás közben nem sírtam, bár felkészültem rá, hogy kelleni fog pár zsebkendő. Ugyanakkor nem maradtam érzéketlen az irányába. Legszívesebben megfogtam volna Charlie kezét, kihúztam volna a lapokról, hogy egy biztonságos menedéket, s egy új lehetőséget nyújtsak a számára. Mélyen megviselt az élete. S tudjátok, én felnéztem rá. Mert bármennyire is van apró darabokban, cafatokra tépve, sokáig küzd. Nem adja fel, ellenáll a kísértésnek. Változni akar, s igaz, hogy ez piszok nehéz, de nem akar a régi módszerhez fordulni. Sajnos Charlie élete nem lesz könnyebb azután sem, hogy eldöntötte, változtat a sorsán. Nem csak a munkakeresés és végzés nehezíti meg az életét, hanem Riley is. Olvastatok már olyan könyvet, ahol mindenkinek van valami defektje? Ahol nincs szőke herceg fehér lovon, aki megmentené a bajba jutott királykisasszonyt? Ahol sosem süt ki igazán a Nap, csak a ködös felhők mögül les ránk? Én eddig nem találkoztam ilyennel, így mély meglepetésként szolgált.
Riley nagyon meglepett. Már az elején sem igazán kedveltem, de a későbbiekben sem tudtam igazán gyűlölni. Valamilyen szinten őt is megértettem. A drog és az alkohol mindig is megváltoztatta az embereket. A függők 180 fokos fordulatot tesznek az eredeti személyiségükhöz képest. Várhatóak voltak a tettei, számítottam az általa megtett lépésekre. Ugyanakkor mindenkinek el kell ismernie, hogy voltak jó pillanatai. Nem éreztem úgy, hogy Charlie-t csak kihasználja. A maga módján azért törődött is vele. Félre ne értsetek, nem próbálom sem védeni, sem kisebbíteni a szerepét, de úgy érzem, hogy Riley karaktere is teljes mértékben reális volt. A benne rejtőző érzelmek és gondolatok együtt alkották meg a komplex embert.
A könyv minden karaktere, mint hús-vér személy létezett a fejemben. Riley–hez hasonlóan, a többiek is mind összetettek. Sok könyvet olvastam már, de ehhez foghatót még nem éreztem. Én is használtam már a szinte megelevenednek a szereplők kifejezést más könyvek esetében, de itt ennél többről van szó. Itt nem csak lelépnek a lapokról. Olyan érzés, mintha egy kézzel írt beszámolót olvastam volna. Mintha én is ott laktam volna, abban a városban, s folyamatosan értesültem volna az aktuális eseményekről. Az egész történetet inkább krónikának tekintettem, mint egy szerző fantáziájának.
Olvasás közben végig az a gondolat suttogott a fejemben, hogy a szövegkörnyezet, a megvalósítás túlságosan egyedi. Nem egy szimpla regény érzését keltette, ami beszippant, s az utolsó bekezdésig ki sem dob. Nem, sokkal inkább egy őszinte, fájdalmas kitárulkozásnak éreztem. Sokszor felötlött bennem egyfajta bűntudat, hogy tilosban járok: ez egy magánírás, nem rám tartozik. Charlie érzései, főleg, mikor vágni szeretett volna, de küzdött önmagával, nem lehetnek a fantázia szüleményei. Kell itt lennie egy mögöttes tapasztalatnak, elmesélésnek. Ha megnézzük a szerző köszönetnyilvánítását, akkor egyértelművé is válik, miért éreztem így magam.
Nagyon nehéz erről a könyvről beszélni. Egy társadalmilag egyáltalán nem elfogadott dolgot tár az olvasó szeme elé. Az önbántalmazást sosem szabad elfogadni, viszont nem szabad elutasítani sem. Attól független, hogy nem vesszük figyelembe, még létezik. Ha felmerül a gyanú, hogy a környezetünkben valaki ilyenfajta dologhoz folyamodik, segíteni kell neki, nem elkerülni. Ugyanakkor a mai fiatalok (szerencsére csak) egy kisebb része divatból teszi, hogy „véletlen” meg tudja mutatni a barátainak, azok sajnálatára éhezve. Ugyanakkor ezen esetekben legalább nem lépik át azt a határt, amit Charlie. Fontos különbség, hogy milyen indok áll az önbántalmazás gondolata mögött.
Fájt olvasni. Úgy éreztem, hogy betolakodó vagyok valaki belső gondolataiba. Nem volt ott keresnivalóm, de mégis, lapoztam és lapoztam, míg végül elértem a hátsó fedőlaphoz. Bűntudatom van, hogy így, lecsupaszítva láttam Charlie érzéseit, de mégis… bennem is megváltozott valami. Egy fátyol libbent el a szemem elől, s most már más szemmel tekintek azokra az emberekre, akik nehezebben, máshogyan küzdenek meg a problémáikkal. Eddig is próbáltam velük együtt érezni, de sosem láttam a valódi okot, ami miatt ehhez a módszerhez folyamodnak. Most már megértem.
A Lány, darabokban engem is szétszedett, de nem segített igazán talpra állni. Otthagyta a lelkem cafatjait, egy kupacba összekaparva, hogy magam építsem fel újra a jellememet, ezzel biztosítva, hogy néhol változtassak rajta. Igazán erős olvasmány, de úgy érzem, érdemes rá figyelni. Jodi Picoult könnyedebb változata.
"– Miért ilyen jó hozzám? Hiszen nem is ismer.
– Mert végső soron, Charlotte, a jóság mozgatja a világot. Egyszerűen így kell, hogy legyen, mert különben saját magunkat sem tudnánk elviselni."
"Meg kell találnom a módját, hogy elfojtsam a bennem lévő sötétséget."
"Mindent és mindenkit, akit elcsesztek, helyre lehet hozni."
"– Olyan rohadtul szörnyű tud lenni a világ néha, és akkor tényleg el kell gondolkodni: mi az én szerepem ebben a szörnyűségben? Én is oka vagyok a szörnyűségnek?"
"Néha túl magabiztos tud lenni az ember, amikor jól mennek a dolgok, és nem vesszük észre a vészjeleket, hogy rossz irányba haladunk. Mindent lassan csinálj, Charlie, és egyszerre csak egy dolgot, jó? A legfontosabb most TE vagy."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése