R. Kelényi Angelika: A párizsi nő

Nincs veszélyesebb egy féltékeny asszonyál…

1610 áprilisában Fabricius Flóra és szerelme, a jóképű, de cseppet sem makulátlan múltú Lorenzo Mariani Párizsba érkezik.
Nem jószántukból utaznak, a biztos halál elől menekülnek a francia fővárosba.
Egy gyönyörű, nagyvilági hölgy segíti őket, akinek gyökerei a velencei Mariani házhoz kötődnek.
Flóra hamarosan megismeri a féltékenység, és az asszonyi cselszövés legmélyebb bugyrait.
Gyilkosság, vágy és gyűlölet kíséri minden léptét, és rájön, hogy még a Tuileriák palotájában sincs biztonságban.

R. Kelényi Angelika, Terézanyu-díjas írónő 17. század elején játszódó regénye kalandos, izgalmas, és vérfagyasztó történetet mesél el, mely szokás szerint nem nélkülözi a romantikát, a cselszövést és a korhű történelmi hátteret sem.


Végre! Hosszas várakozás után végre kezembe vehettem R. Kelényi Angelika Ártatlan sorozatának a befejező kötetét! Nagyon vártam már A párizsi nőt!

Angelika munkássága mély benyomást tett rám. Több könyvét is olvastam már, de az örök kiemelkedő élmény a Bűnös örömök városához köthető. Az a kötet volt az, aminél a szívem hevesen vert, majd kiugrott a mellkasomból, s hatalmas mosollyal az arcomon faltam a sorokat. Egy igazán gyönyörű történetet alkotott. De vajon, milyen befejezést szánt ennek a remek sorozatnak?

A sorozat összes borítója egy nagyon egyedi elképzelés alapján készült: úgynevezett ablakos technikát alkalmazva, mintegy képkeretbe foglalva jelent meg Flóra a kezdőlapon. Az előző két kötet mind színvilágban, mind stílusban harmonizált a kötet tartalmával, s ez A párizsi nő esetében sincs másként. Első benyomásom szerint a kék színt nem tudtam elfogadni, ám ahogy először élőben megláttam, minden kétségem tovaszállt. A mű elolvasása után pedig kifejezetten úgy érzem, tökéletes választás volt. Valahogy az egész könyv hangulatához illik ez az erős szín. Benne van az összes erő és fájdalom, s kétségkívül a karakterek erős jelleme is. A fedőlap alatti kép mindenesetre első pillantásra elvarázsolt. A sorozat tagjai közül ez a legszebb. Egyszerűen mesés!

Mielőtt felütöttem a könyvet, rendszereztem a bennem levő érzéseket. Nagy lendülettel és kedvvel szerettem volna nekiállni az olvasásnak, és a kellő esélyt is szerettem volna megadni ennek a kötetnek is. A második rész iránt érzett elvetemült rajongásom mindenféleképp lehetetlen elvárásokat támasztott a befejező résszel, s semmiféleképp nem szerettem volna, hogyha a könyv befejezése után önön hibámból kiindulva csalódnom kellene. Még tavaly ősszel eldöntöttem magamban, hogy Angelika írói pályájának a csúcspontja a Bűnös örömök városa, mely elképzelésemen, ha szeretnék, akkor sem tudnék változtatni. Az a könyv egy igazi remekmű. Mestermunka. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a többi regénye is hanyagolható lenne. Szóval, igen, több, mély levegőt vettem, s teljes nyitott szívvel ütöttem fel A párizsi nőt.

Az első gondolat, ami eszembe ötlött az volt, hogy R. Kelényi Angelikának piszok nehéz dolga volt, hiszen nem csak én lettem a Bűnös örömök városának megszállottja. Ha csak azt nézzük, hogy jelen pillanatban is a moly.hu oldalán 63 értékelőből 60 maximális csillagot adott a műnek... azért ez jelent valamit. Ez egy nagyon pozitív hír, hisz minden ember más és más, így nincs olyan könyv, ami mindenkinek egyformán tetszene, de mégis, Angelika képes volt egy regényt megalkotni, ami majdnem elérte ezt a szintet. Ez egy hatalmas nyomást helyezhetett az írónő vállára, hiszen mindenki tűkön ülve várta a sorozat befejező kötetét, s annak igenis nagyot kell szólnia ahhoz, hogy mindenki boldogan, megelégedve rakja majd le. S ez nem kis feladat. Vajon sikerült Angélának ezt teljesítenie? Mindenesetre az írásstíluson és a történetvezetésen nem látszik, hogy milyen terhek nyomták az írónő vállát; az eddigiekben megszokott módon tálalja nekünk az izgalmasabbnál izgalmasabb eseményeket.

A párizsi nő lapjain folytatódik Flóra és Mariani története, immár házasként. Sajnos el kell hagyniuk Velencét a saját biztonságuk érdekében, így kerülnek Párizsba. A helyszín megváltoztatásából fakadóan már érezhető egyfajta váltás: Angelika tökéletesen ábrázolta az éles kontrasztot, mely a két nemzet, olasz és francia társadalom között érzékelhető. Míg az olaszok lendületes, hirtelen emberek, akik az érzéseik szerint élnek, ezzel szemben a franciák egy másfajta életvitelt folytatnak. A király közelében lévő emberek közötti viszályok és az udvar tagjai között feszülő ellentétek sosem ütnek ki maximálisan, hiszen a nagy diplomáciai képességüknek köszönhetően a mondanivalójukat képesek mindig a megfelelő módon a másiknak tálalni úgy, hogy az valójában nem bántó, de ha a szavak mögötti tartalmat nézzük, gyakran keserű értelmet nyernek.

Flóra, a magyar hölgy, aki már annyi mindent megélt rövidke élete során, most egy újfajta tapasztalattal gazdagodik, hiszen nem csak az új környezetében kell helyt állnia, hanem, mint feleségnek is vannak bizonyos kötelezettségei. A szemünk láttára nő fel ez az ártatlan lány. Végig kísérjük, hogyan válik naiv kislányból a férjéért bármire képes asszonnyá. Ugyanakkor sokszor még gyermeki szemmel fordul a világ dolgai felé. Nem vagyok elnéző vele szemben, úgy, ahogy más karakterekkel szemben sem szoktam az lenni, mégis azt kell mondanom, olvasás közben hiába ráztam volna néha meg, a végére teljesen elfogadtam. Flóra más jellemmel bír, mint én, így a dolgokat is máshogy reagálja le. Lehet, hogy néha hisztisebbnek tűnt, de igazából mindig logikusan gondolkodott és cselekedett. Szóval igazából egy rossz szavam sem lehet rá. Ugyanúgy szerettem, mint eddig.

Mariani viszont egy teljesen más téma. Őt már az első kötetben kiemelt figyelemmel követtem. Bevallom, a titokzatossága engem is elvarázsolt, s a későbbiekben én sem álltam ellen a sármjának. A párizsi nőben sem csalatkoztam benne: ugyanazt a jómodorú, nagyképű, magabiztos férfit kaptam, akit vártam, sőt, még annál is többet! Mariani egy teljesen új oldalát ismerhetjük meg, hiszen láthatjuk, miként viselkedik férjként. S meg kell hagyni: még ebben is tehetséges.

A helyszín változásából adódóan rengeteg új karaktert ismerünk meg, akik mind különböznek egymástól. Kedvencemmé a kis szolgálólány, Sarah lépett elő. Igaz, hogy ő a legtöbbször a háttérbe húzódva várakozott figyelmesen, s igazán sok szerep nem jutott neki, de ettől független egy apró kis napfény volt ő abban a rettenetes házban.

Talán az egyik leglényegesebb új szereplő maga Adele, akinél Flóráék megszállnak. Lorenzo előre elmondja, mire számíthatunk tőle, milyen jellemmel bír, de bevallom, egy kicsit az én fejemet is elcsavarta a kedvességével. Nem szépítek rajta: átvert engem is ez az alattomos kígyó. Mindezek ellenére számomra kedvelt szereplő, hiába tündököl negatív színben. Lehet, hogy árad belőle a gonoszság és a métely, de Angelika annyira jól megformázta, hogy nem tudom teljesen megvetni. Voltak olyan lépései, amiket megértettem, még ha túlságosan drasztikusnak is tartottam. Furcsa, mert sosem fordult még elő velem, hogy egy "főgonoszt" megkedveljek, még ha a rajongásom tárgya pont az, hogy becsülöm a furfangos észjárásáért és a semmitől vissza nem riadó természetéért. De persze ettől függetlenül nem neki szurkoltam.

Angelika jelen könyv esetén is maradt a jól megszokott felépítésnél: a kiválasztott történelmi korban a főszereplőinknek egy rejtélyt kell megoldani, s eköré építve fejlődik a jellemük, illetve a köztük levő kapcsolat is. Ugyanakkor hiába azonosak az alapkövek, képtelenség összehasonlítani a köteteket. Mindhárom teljesen más jellemmel bír, egyediek. Imádom, ahogy Mariani és Flóra együtt nyomoz. Hihetetlen jó párost alkotnak, tökéletesen kiegészítik egymást. A párizsi nőben mégis, jobban izgultam a magánéletük miatt, mint hogy az aktuális rejtély megoldódik-e. Lorenzo-ról eddig is tudtuk, hogy nem a szerelem híve. Úgy hiszi, az egész döntés kérdése, s mindenki maga választja meg, hogy enged-e az érzelmeinek. Ezzel szemben Flóra hisz a szerelemben, s nem is tagadja érzéseit a férje előtt. Az előző rész végén célként tűzte ki maga elé, hogy nem csak a férje testét, eszét, de a szívét is meghódítja. Vajon sikerül neki? Bevallom, a könyv lélektani része sokkal jobban lekötött, mint a történelmi háttér, vagy az egyéb bonyodalmak. Oly mértékben szurkoltam Flórának, hogy sikerüljön elérnie az álmát, hogy minden más a háttérbe szorult. Ily szempontból Angelika igen kedvezett nekem, hiszen sokszor olvashatunk a kettejük között lejátszódó reakciókról.

Noha a történetet eddig mindig Flóra szemén keresztül láthattuk, jelen könyvben egy kisebb fejezet erejéig Mariani fejébe is beleláthatunk. Talán ez okozta a legnagyobb meglepetést, a s legnagyobb örömhullámot. Mindig is érdekelt, mi zajlik le annak a csirkefogónak a lelkében, s úgy érzem, minden kérdésemre választ kaptam. Szinte delejes boldogságot okozott.

Úgy érzem, A párizsi nő jóval túl mutat a sorozat előző kötetein, méltó lezárása egy gyönyörű történetnek. Angelika képes volt hasonlóan magasztos regényt alkotni, mint a Bűnös örömök városa, noha a kettő egyáltalán nem összehasonlítható. Míg a középső kötetben a bimbózó romantika és a szívdobogtató váratlan fordulatok az uralkodóak, addig A párizsi nő központi témája sokkal mélyebb. Angelika megmutatja, mi a szeretet és a szerelem közötti különbség, s megmutatja, hogy még a legerősebbek is válhatnak védtelenné egy-egy nem várt esemény miatt. Az olvasó ezernyi érzést él meg A párizsi nő lapjain. Beszippantja, s akaratlanul is azonosul Flórával: vele együtt boldog, aggódó, elkeseredett és megtört. A lelkünk legmélyebb érzelmeit hozza a felszínre, s bizony, egy két könnycseppet is kicsalogat.

Szeretettel a szívemben engedem el Flóra kezét, s adom át Marianinak, hogy a továbbiakban is vigyázzon rá. Megérdemlik a boldogságot.

Az Ártatlan sorozat egy csodákkal teli, ám gyakran könyörtelen világot tár az olvasók elé. Gyakran feszülnek egymásnak az ellentétek, de ahol szeretet honol, ott a gondok is megoldásra lelnek. A történelmi háttér pedig egy plusz élvezeti réteget biztosít. Angelika az igényes írásstílusával bemutatja a számunkra a 17. századi világ több nemzetét. Izgalmas utazásra invitál minket a régmúlt időkbe, ahol minden megtalálható, amire az olvasónak szüksége lehet: kalandok, rejtélyek, régi és új szerelmek, tragédiák és humor fűszerezi. Roppant élvezetes olvasmány, melyet jó szívvel ajánlok.

"Az ember alapvetően nem változik, csupán magára erőszakol egy szerepet, melyet elvárnak tőle. Bölcsebb lesz, tapasztaltabb, nem követi el ifjonti ballépéseit, de a szíve, a lelke nem változik."

"– (…) Van nő ezen a földön, aki nem beléd szerelmes? – húztam el a számat. 

– Bizonyára van… hisz nem találkozhattam minddel, ahhoz még fiatal vagyok… – bólogatott fölényesen azzal az önelégült képpel, amit már olyan jól ismertem."

"A férjem… Milyen édes csak gondolni is erre a szóra…"

"Már értettem, miért dobnak el mindent, miért vállalják akár a halált is, miért válnak féltékeny fúriává a szerelmes asszonyok, ha veszélyben érzik a boldogságukat. Éppen úgy éreztem magam, mint bármely más nő, akit megbabonázott egy férfi érintése. Már tudtam, mit jelent a szerelem. Már tudtam, mi az a hatalmas érzelem, mely betölti a testet és a szívet olyannyira, hogy minden más csupán halványan, ködösen valóságos."

"Biztos voltam benne, hogy soha életemben nem érhet hozzám más férfi, soha életemben nem fogok mást szeretni."

"Mond-e egy leány nemet annak a férfinak, aki a világot jelenti számára?"