Tizenöt évvel később találkozunk a két túlélővel, Alisonnal és Kittyvel. Nagyon különböző életet élnek. Kitty egy otthonban lakik, nem képes beszélni, és nincsenek emlékei a balesetről, sem a tragédia előtti múltról. Alison rajztanár, első ránézésre teljesen normális nő. Ám ez csupán a látszat, ami megtévesztő lehet. Amikor állást vállal egy börtönben, végre fény derülhet az igazságra.
Valaki figyeli őket, és bosszúra készül… Vajon kit akar megölni?
Havi egy thriller a kötelező adag. Ez a műfaj még mindig új a számomra, noha egyre többet olvasok a kategóriából. Még nem forrott ki a pontos meghatározásom, ami segítségével a fülszöveg alapján is el tudom dönteni, az adott könyv tetszeni fog-e vagy sem. Pontosan ezért kísérletezek többféle alkategóriával is. Keresem azokat a biztos pontokat, amik arra utalhatnak, hogy megtaláltam a következő izgalmas és kikapcsoló olvasmányomat. Itt nem bízhatom magam teljesen a borítóra és a címre, hiszen még zöldfülű vagyok. A Vértestvérek esetében a már másik könyvben is felbukkanó három lány effektus volt a döntő.
Könyveladási szempontból nagyon fontos az igényes és megfogó borítóterv. Mivel az ember mindenről első benyomás alapján nyilatkozik, így meg kell ragadnia a szemet a könyvnek, s aztán jöhet a lélek is. A Vértestvéreknek egy nagyon kifejező, egyszerű, de annál szebb borítóterve van. Ötletesnek tartom a két, majdnem egymás mellett lógó kabátot, mellyel már mélyen belül tudhatjuk, hogy a két túlélő között van valamiféle kapcsolat, noha nem a legközelebbi fokozatok egyike. Nem csak egy baleset emléke köti össze őket. Azzal, hogy a középső hely lett kihagyva olyan, mintha a harmadik lány lenne ez az összekötő kapocs.
A cím viszont nem tudom, mennyire volt jó választás. Alapvetően nagyon figyelemfelkeltő, hisz a vértestvérek kifejezés mindig is kíváncsiságot generált az olvasóban, ugyanakkor már nem az első kötet jelenik meg ezen név alatt. Hiányzik belőle az egyediség, amivel ki tudna emelkedni a megszokott címek zuhatagából. Emellett a színválasztás sem volt épp a legjobb, bár lehet, hogy csak az én szemem túlérzékeny. A kék és a piros egymáson oly mértékben kontrasztos, hogy nem tudom sokáig nézni. Hiába tetszik a borítóterv, ha egy apró részlet zavar. Bár próbáltam efölött szemet hunyni.
Bontogatom a szárnyaimat. Könyvről könyvre szállok, hogy megtaláljam, mik azok a attitűdök, amik tetszenek egy pszichothrillerbe. Eddig azt hittem, hogy az én megítélésem alapján egy könyv, akkor jó ebben a kategóriában, ha félelemmel vegyes kíváncsisággal húznak az oldalak maguk után. A Vértestvéreknél ebben a formátumban ez nem jött elő. Rá kellett jönnöm, hogy ez a meghatározás kevés, mert igenis más stílust is képes vagyok élvezni. De milyen is ez?
A Vértestvérek egy kifejezetten érdekes történetet mesél el két lány szemén keresztül. Alison és Kitty teljesen különbözik egymástól. Ali az érzékeny, összetört lelkű művész, aki a saját passzióján van: még mindig nem szabadult a baleset rabságából, s ez mély nyomot hagy a mindennapjain is. Ezzel szemben Kitty másként éli meg: alapvetően nem emlékszik a balesetre, de a következményeit magán viseli: korlátozott lett. Nem képes járni, se beszélni. Noha tiszták a gondolatai, a száján nem jönnek ki a szavak. Viszont ő is érzi, hogy valamire emlékeznie kellene. A két lány ennél különbözőbb már nem is lehetne. Mindkét karakter más benyomást alakított ki bennem. Igazán egyiket sem kedveltem meg, de ettől függetlenül kíváncsian tekintettem a sorsukra.
Alison már az első pillanattól kezdve szánalmat váltott ki belőlem. Sajnáltam szerencsétlen nőt, aki önbántalmazáshoz fordul annak érdekében, hogy a józan esze megmaradjon. Megjegyezném, hogy ez már a könyv első mondataiból kiderül, így nem érzem úgy, hogy valami titokról lerántottam volna a leplet. Az önbántalmazás témaköre még mindig a tabu kategóriák egyik neves tagja. Az emberek erről nem beszélnek, csak ítélkeznek. A mostani könyvpiacon viszont egyre gyakrabban bukkan fel, különböző mértékekben. Itt, mint mellékes tulajdonság jelenik meg. Nincs központi szerepe, mégis a főszereplő megítéléséhez sokat ad hozzá. Mivel ez az első dolog, amit megtudunk róla, így úgy érzem, nem csak én reagáltam így rá. Az író szerette volna, ha első pillanattól kezdve láthatjuk, hogy mennyire elesett, hiszen ez az egyik fő tulajdonsága a karakterének. Az összetörtségéből adódó bizonytalanság és az önbántalmazás, mind testi, mind lelki vonatkozása. Ezek ellenére nem mondanám, hogy Alison ellenszenves lenne. Lehet, hogy az első benyomás a szánalom volt, ugyanakkor bebizonyítja folyamatosan, hogy ő igenis küzd a démonaival szemben. Próbál normális életmódot folytatni. Művészetet tanít fiataloknak és időseknek egyaránt, majd később az elítélteknek is. Erős karakter, akiben sokkal több van, mint ami első pillantásra tűnik. Figyelemmel kell kísérni minden rezdülését, mert okozhat még meglepetéseket. A könyv legvégére nagyon vegyesek voltak az érzéseim az irányába, de talán a legerősebb a megdöbbent büszkeség volt. Nem semmi karakter, az biztos.
Akármennyire is lepett meg Alison, engem sokkal inkább foglalkoztatott Kitty. Nem sok szerző meri megkockáztatni, hogy egy korlátozott személyt belesző a történetébe, főleg nem emeli ki őt. Nehéz ezzel a témával bánni, hiszen nagyon könnyen eshet a szerző a megítélések csapdájába: ha véletlen valamit rosszul képzel el, azonnali támadófelületet biztosít magának. Nehéz hitelesen alkotni, hogyha az ismeretségi körünkben mindenki teljesen egészséges. Jane Corry nagyon szépen írt mindig is Kittyről. Kellő tisztelettel bánt vele, ugyanakkor nem emelte ki a többiek közül. Pontosan annak tekintette, aminek kell: egy ember a sok közül. Ugyanis nem szabad senkit leírni azért, mert eltér az átlagostól, a megszokottól. Kitty karakterében legfőképp az ragadott meg, hogy míg a külvilág felé nem tudta közvetíteni a gondolatait, mi mégis tisztában lehettünk azzal, hogy mi zajlik le benne. Ez a kettőség eleinte nagyon furcsa volt. Nem tudtam hova rakni a párbeszédeket. Hirtelen a Family Guy sorozat jutott eszembe, ahol Stewie is hasonlóképp van: magyaráz, de senki nem hallja. Nem mondom, kellett egy kis idő, míg megszoktam. Eleinte örültem volna, ha egy kicsit meg lett volna különböztetve a fejében levő gondolatok a szöveg többi részétől. Lehetett volna mondjuk dőlt betűvel írva. Ugyanakkor később sokkal hatásosabbnak éreztem úgy, hogy a párbeszédek részeként jelennek meg Kitty gondolatai.
Kitty egy nagy baleseten van túl, s egy otthonban tölti el a mindennapjait. Rajta keresztül megismerhetjük, miként is gondolkodnak, éreznek a mentálisan sérült emberek. Számomra ez a világ teljesen új volt. Nem tartozom azok közé, akik bárkit elítélnének, csak mert más, mint a többség, ugyanakkor sosem volt lehetőségem, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. Mindenkire teljes értékű emberként gondolok, de ettől független elismerem, hogy az ő agyukban néhány szituáció máshogy valósul meg, mint az enyémben. Pontosan ezért szeretek olvasni, hogy ki tudjam szélesíteni a látókörömet. Kitty egy nagyon intelligens lány, akit korlátoznak a balesetben szerzett sérülések, ám ez nem akadály arra nézve, hogy teljes életet élhessen. Csodálatos és egyben szörnyű élményeket tapasztal meg, míg a történet végére nem érünk. Erős karakter, aki tiszteletet ébresztett bennem.
A könyv fő mondanivalói közé tartozik a testvéri viszony mibenléte. A szerző sokszor kitér rá, s több szemszögből is megközelíti, mindig kiemelve, hogy a lánytestvérek közötti kapcsolat sosem egyetlen érzésből áll.
"Nővérek között kéz a kézben jár a szeretet és a gyűlölet. Nincs ennél szorosabb kapocs két emberi lény között. Egy méhből születtek. Ugyanaz a hátterük. Még ha érzelmileg fényévekre vannak is egymástól. Ezért is olyan fájó, ha az ember lánytestvére szívtelen hozzá. Olyan ez, mintha a másik fele fordulna ellene."
Akinek van testvére, az pontosan tudja, hogy mit érezhetett a szerző, mikor ezeket a sorokat papírra vetette. Nekem három nővérem is van, s hát nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk. Sokszor összevitáztunk, de mégis: a mai napig tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk. Jóban és rosszban egyaránt. A regény fő mozgatórugója a testvérek közötti kapcsolat, s hogy ez mennyi titkot, terhet tud túlélni. Jane Corry erősen feszegeti a határt.
A váltott szemszögű írásmód sokszor nem szerencsés, főleg, hogyha nem csak a szereplők, hanem az idősíkok között is mozgunk. Jelen esetben négy kategóriára oszthatjuk a történetvezetést: Kitty és Alison, jelenje és múltja. A szálak folyamatosan kapcsolatba állnak egymással, mindegyik kihatással van a másikra. Jelen esetben ennél jobban nem is dönthetett volna a szerző. Mivel minden fejezet előtt előre megadta, hogy ki következik, s mikor, így egyszerűen lehet követni az események forgatagát. Nincs olyan érzése egy pillanatra sem az olvasónak, hogy elvesztette a fő irányvonalat, s így nem fogja kidobni magából a könyv sem.
Teljes mértékben képes volt lekötni. Élvezettel olvastam a sorokat. A kategorikus besorolásának tökéletesen megfelel. Az általam eddig olvasott piszchothrillerek sokkal inkább a feszültségfokozásra mentek rá. A Vértestvérek esetében a pszicho részt mondanám erősebbnek. Sokkal nagyobb hangsúlyt kap a karakterekben gomolygó érzések sokasága, s az ezek által kiváltott reakciók. Kellőképp bővelkedik fordulatokban, melyek közül kevés az, ami kiszámítható. Szerintem mindenkit meg tudna lepni, legalább egy csavar. Tetszett, mert gondolkodtatott. Beleképzeltem magam Alison helyzetébe. Számba vettem, vajon én hogyan dolgoznék fel egy ilyen traumát, s vajon milyen válaszreakciókat adtam volna az adott helyzetekbe. Sokszor cselekedtem volna másképp, de a könyv végére rá kellett jönnöm, hogy én sokkal egyszerűbb és békülékenyebb vagyok, mint ő. Nem hozta el az elvárt feszültséget, de annál sokkal többet adott. A pszichothrillerek egy újabb fajtájába engedett bepillantást nyerni, s meg kell mondjam: ez is kifejezetten tetszik.
Vannak hibái, természetesen, mint minden könyvnek, ugyanakkor nem tartom említésre méltónak sem őket. Olyanok, mint a való életben elkövetett apróbb ballépések, melyekért senki nem tartozik felelősséggel, csak a helyzet úgy hozta.
A Vértestvérek egy jól megírt történet, mely a saját medrében csorog. Vannak benne erősebb kanyarok, s lágyabb zuhatagok, de nem marad az olvasóban hiány a könyv végére érve sem. Pont erre volt most szükségem.
"A lánytestvérek közötti kapcsolat elég összetett tud lenni. Egyszerre féltékenységgel terhelt és szeretetteljes."
"Tévedés, hogy a kamaszkori sebek a legmaradandóbbak. Azok fájnak a legjobban, amelyek a középkorúságba lépve érnek minket. Hogy miért? Mert addigra elég idejük volt a feleknek az okokon és okozatokon elmélkedni, elmélyíteni őket."
"Ezt teszi az emberrel a veszteség: még jobban félti a megmaradt szeretteit."
"A művésznek kell a nyersanyag. Ez olyan elemi szükséglet, mint a levegővétel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése