Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát.
Katherine Arden első regénye az orosz mítoszok és népmesék varázslatos világába viszi az olvasót, ahol a csodák mindennaposak, a démonok és manók jelenléte megszokott, ahol ember és természet olyan összhangban élhet együtt, ahogy csak a legendákban lehetséges.
A gyönyörű borítóterv mindenkit megragad. Nem lehet csak úgy elmenni mellette. A téli zord kép ellenére mégis az egész melegséget sugároz. A kis ház, mely kibírja a legnagyobb vihart is, s lágy fénnyel ragyogja be a környezetét. Ha messzebbről lett volna fotózva, lehet, baljósabb lenne, de így csak egy szeretetet sugárzó otthon. Pont így éreztem a könyvvel kapcsolatban is: még a legfagyosabb eseményeknél is melengette a lelkem.
A kifejezetten hangzatos, s nem a szokványos állatok jelennek meg benne. A medve és a csalogány is különlegesen hangzik, így kellő mennyiségű kíváncsiságot generál a leendő olvasóban.
Az egész kompozíció szemet kápráztató. A fényes borító csak még inkább varázslatossá teszi, így adva mega könyv alaphangulatát. Mindezek ellenére még sem tartom jónak ezt a fajta lakkos felületet, mert borzasztó mód sérülékeny. Attól is megkarcolódik, hogy egy másik könyvet mellé teszünk. Rossz látni, hogy a legnagyobb vigyázás ellenére is fognak rajta keletkezni felszíni sérülések, amik mindig kitündökölnek, ha fény esik rá.
Teljesen véletlen találtam rá erre a kötetre. Épp, a nemsokára megjelenő könyvek listáját bújtam, mikor megakadt rajta a szemem. Gyorsan megmutattam egy kollégámnak is, mit tud róla, mert elég ígéretesnek tűnt. Kiderült, hogy ő már régóta várta, hogy valaki megvegye a jogait, s végre magyar nyelven is elérhető legyen. Mivel kifejezetten jó ízléssel bír, így még nagyobb kíváncsisággal fordultam a könyv felé.
Be kell vallanom, hogy az oroszokról és a szokásaikról vajmi keveset tudok. Az alapvető információkon kívül, ami minden emberbe be vannak táplálva, szinte egyáltalán nem többet. Nyitott szívvel álltam a kötethez. Úgy gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség arra, hogy mégis lássam, milyen mentalitással bírnak, hogyan élnek, s miben hisznek. A könyv végére érve meg kellett állapítanom, hogy sokkal több orosz irodalmat kellene forgatnom. Élveztem a betekintés lehetőségét, csak úgy szívtam magamba az információkat. A medve és a csalogány egy nagyszerű szórakoztató irodalmi mű, de mellette, ha odafigyelünk, akkor tanulhatunk is belőle az orosz kultúráról.
A regény főszereplője Vaszilisza, egy fiatal lányka, aki egy vidéki családi házban született. Életét a családja és a gazdaság teszi ki: a kemence mellett foltozza az elszakadt ruhákat, mint minden fiatal lány, hogy a zord időben a legjobban védve legyenek a hideg ellen. Vaszilisza sosem volt olyan, mint a többi gyerek: kicsit csúnyácska, békaszerű termete sokkal inkább illett a természetbe, az erdőbe, mint a házba, a konyhába. Szívesen múlatta az időt az fák között vagy épp az istállóban. Emellett van egy különleges képessége is: látja azt, amit mások nem. A csejtrik, vagyis a házi szellemek nagyban befolyásolják a lakók életét, még ha a többség sosem találkozik velük.
Az orosz nép mondáiban gyakran szerepelnek ezek a lények. Nincs közöttük két hasonló. Mindegyik másért felelős és más területen él. Van, aki a kemencében bújik meg, más a folyót őrzi. Legfőbb feladatuk a védelem. Az, hogy ez az ember javát szolgálja-e, más kérdésre tartozik.
Vászocska számomra végig szimpatikus szereplő volt. Intelligens, okos lány, aki nem fél tenni azért, hogy újra béke honoljon a vidéken. Különcségében kicsit magamat is felfedezni véltem. Ő is szerette járni az udvart, elrejtőzni a szénapadláson, mint én. Emiatt hamar képes voltam azonosulni vele. Vasziliszával kapcsolatban kifejezetten szimpatizált, hogy a szerző nem emeli piedesztálra. Attól, hogy nagy szerepet szán neki, nem felejti el, hogy egy apró kislányról, majd egy kamasz lányról beszélünk. Sosem lépi túl a korlátait, csak pedzegeti, meddig viszi el a bátorság szárnya.
A medve és a csalogány szereplői mind jól megformált karakterek. Az író mindannyiuknak külön személyiséget alkotott, illetve családra, neveltetésre vonatkozóan azonos tulajdonságokat is belecsempészett a jellemrajzukba. Emellett figyelembe vette a származás és a hovatartozás kérdését is. Konsztantin, a nagyvárosi pópa például sosem tudta volna magát igazán jól érezni a zord vadonban. Ugyanakkor Pjotr-t sem tudnám elképzelni hosszú távon a hercegi kastélyban. Rámutat, hogy mindenkinek megvan a maga helye a világban, ahol szükség van rá és ahol boldog lehet.
A háttér egyben könnyed és szörnyű. A szereplőket nem kímélik a bajok: a hideg orosz mindenféle csapást mér rájuk, de semmi meglepetéssel nem jár elő a számukra, így tökéletesen fel tudnak készülni ezekre a helyzetekre. Furcsa volt látni, hogyan küzdenek a mindennapos életbemaradásért, s hogy a technikai segítségek nélkül mennyire összetartó a család. Fontos leckét ad arról, milyen erős is lehet, s hogy milyen erősnek kell lennie a családi köteléknek.
A történetvezetés lineárisan halad, szépen épülnek egymásra az elemek, míg el nem érkezünk a végső jelenethez. Mindennapos események jellemzik, amiket megfűszereztek egy kis varázslattal, s a misztikus köntösbe bújtatva minden új jelentést nyer. Teljesen beszippantott ez az újszerű, ám mégis szokványos világ. Szerettem olvasni. Szinte éreztem a bőrömön a szél érintését, s hallottam az est hangjait. A medve és a csalogány nem nevezhető rövid történetnek, mégis számomra kevés volt: több száz oldalon olvastam volna még tovább, hogyan alakul Vaszilisza sorsa, mi lesz a testvérekkel, Csalogánnyal a domojovval. Bár ne fogytak volna el a lapok, s a varázslatnak sose lett volna vége! De van egy jó hírem: egy sorozatról beszélünk, tehát eddig csak a jéghegy csúcsa volt az, amit láttunk. Csak győzzük kivárni a folytatást!
A könyv elolvasása után visszatértem a címhez, s be kell valljam, nem igazán értem, miért erre esett a választás. A medve egyértelmű, azzal nincs is gondom, viszont a csalogánnyal annál inkább. Azt hittem, hogy hogy ez a kis madárka utalás a főszereplőre, de ehelyett egy, csak a vége felé becsatlakozó mellékszereplő az. Tény, hogy hangzatos a neve, így a cím is dallamos és figyelemfelkeltő, de ez számomra nem elég: egy lényegtelen dolgot emeltek ki. Vagy több szerepet kellett volna adni a Csalogánynak, vagy mást kellett volna kiemelni a címbe. Minden logikát nélkülöz.
Az orosz irodalom egyik legerősebb jellegzetessége az orosz nevek. A számunkra ezek nem mindig könnyen megjegyezhetőek, kiejthetőek, ugyanakkor hozzájuk lehet szokni annyira, hogy az olvasási élményből ne vegyen el. Ugyanakkor ebben a könyvben annyi különféle becézést mondanak az egyes karakterekre, hogy még a regény közepén is néha elvesztettem, kihez szólnak épp. A főszereplőt legalább öt különböző névvel illetik és ez sok. Lehet, hogy ez is a népre jellemző tulajdonság, de ez ugyanúgy megvan a többi nemzetiségnél is, mégsem ültetik be ennyire erősen a regényekbe. Túlságosan zavaró tud lenni.
Lehet, hogy csak a túlzott rajongásomnak köszönhető, de úgy érzem, ebből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Olvasás közben egyszerűen csak elmerültem, viszont most, miután már pár napja letettem, s gondolkodom rajta, több ponton is megfigyeltem, hogy nem elég kiforrottak az események. A részletek hiánya most sokkal erősebben zavar, mint más könyvek esetében, hiszen így sokkal hamarabb elfogytak a lapok, mint, ahogy szükséges lett volna. Egy szép mesét kaptunk, de én egy kiforrott regényre vágytam.
A medve és a csalogány a legvarázslatosabb könyv, ami valaha megfordult a kezeim között. Imádtam azt a csodálatos, lágy mágiát, ami átlengte az egész történetet, s mint a téli szél felkapott, sodort magával. Minden olvasással töltött percet élveztem, sőt a vége felé már próbáltam inkább elnyújtani, hogy tovább tartson ez a csoda. Elérte, hogy lássam magam előtt a csejrtiket, s hogy elkezdjek én is a lakásunkban nyitottabb szemmel járni, hátha itt is él velünk egy-kettő, akikről eddig nem is tudtam. Ez megmagyarázná a rengeteg mosogatnivalót is, amit biztos, hogy nem mi termelünk.
Csodálatos, meseszerű olvasmány, mely egy fantasztikus utazásra invitálja az olvasót a zord, orosz vidékekre, ahol csak a legbátrabbak élhetnek túl és ahol bármi megtörténhet, ha elég erőseb hiszünk benne. Azoknak a felnőtteknek kötelező olvasmány, akik még nem felejtettek el hinni a csodákban. Jó szívvel ajánlom ezt a kötetet, ha szeretnél egy kis szivárványszínű napfényt csempészni a szürke hétköznapokba, s ha nem riadsz meg pár furcsa lénytől, ijesztő teremtménytől.
"Csak a mesebeli hercegek vesznek feleségül békalányt. Akik tudnak varázsolni, és parancsszóra szépségessé válnak. Attól tartok, értem nem jön el a herceg, Aljoska."
"Még a mesebeli hajadonok története sem ér mindig boldog véget."
"– Nem kedvelem a félig-meddig válaszokat.
– Akkor ne tegyél fel félig-meddig kérdéseket – felelte a férfi váratlanul vonzó mosollyal."
Pont most olvastam a könyvet.
VálaszTörlés