Marie Lu: Az ifjú kiválasztottak

Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Egy évtizede már, hogy a halálos betegség végigsöpört az országon. A fertőzöttek többsége meghalt, és sok gyereken, aki túlélte, furcsa nyomot hagyott a betegség. Adelina fekete haja ezüstössé vált, a szempillája kifehéredett, és csak egy szabálytalan forradás maradt ott, ahol korábban a bal szeme volt. Durvalelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.

Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni a kiválasztott ifjakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja a kiválasztott ifjakat, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.

Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. A kiválasztott ifjaknak ez a titkos társasága kutat a hozzájuk hasonlók után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. De Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, aki olyan hatalommal rendelkezik, amihez hasonlót még nem láttak.

Adelina hinni akar benne, hogy Enzo az ő oldalán áll, és Teren az igazi ellenség. Hármójuk sorsa szorosan összefonódik, és noha eltérő célokért küzdenek, mindhármuk harca nagyon is személyes. Egy dologban viszont mindannyian egyetértenek: Adelina olyan képességekkel rendelkezik, amik nem valók erre a világra. A szívében bosszúra szomjazik a sötétség. És ég benne a vágy, hogy elpusztítson mindenkit, aki az útjába áll.

Marie Lu munkásságával elég régóta szemezek. A polcomon is található már egy kötet tőle, a híres trilógiájának az első része, mely a Legenda címet viseli. Valamiért eddig nem vettem le a helyéről, noha felettébb érdekel. Sosem volt rá idő. Egy jelnek vettem, mikor megjelent az új sorozatának első része is magyarul. Mostmár nincs kifogás, muszáj vele megismerkednem. Így jutott el hozzám az Ifjú kiválasztottak.

Mondanom sem kell, első pillantásra megfogott. A borító viszonylag egyszerűnek mondható, hiszen csak egy viharos háttér előtt lebegő címet látunk, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor kitűnik, mennyi energia és odafigyelés van belé fektetve. A gomolygó felhők, a folytonosan változó színek mesteri elhelyezése megadja a könyv alaphangulatát. A cím, melynek betűit már megrágta az idő vasfoga, s rozsdásan emelkednek ki az örvénylő sötétségből is sokat elárul. A "T" betű helyett használt tőr pedig erős utalás a történet szereplőire, az ifjú kiválasztottak egy csoportjára. Ha megfigyeljük, akkor a tőr hegye szinte átlátszóvá válik, mintha csak egy látomás lenne, s pontosan a vihar szívébe mutat, mintha onnan emelkedett volna ki, vagy épp onnan eredne az örvénylő sötétség. Egyszerűen csodálatos, minden részletében.

A fülszöveg is jól megírt lett. Elegendő információt árul el, ugyanakkor nem mond úl sokat. Nincsenek benne a történetre nézve erős események, meghagyva a meglepetés erejét, ugyanakkor kellő mennyiségű információt kapunk ahhoz, hogy eldönthessük, ez a könyv megfelel-e az igényeinknek. Figyelemfelkeltő is, s akiket kicsit is érdekel a téma, szinte biztos, hogy jobban elgondolkodnak rajta. Én nem tudtam ott hagyni.

Az első dolog, amit észrevettem, hogy Az ifjú kiválasztottak tizenhatos korhatárt kapott. Repesett a szívem ezt látva, hiszen így biztosra vehettem, hogy nem egy könnyed lányregényt tartok a kezemben, hanem egy erős disztópiát, ahol az író sem engem, sem a szereplőket nem fogja kímélni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem az egyik legnehezebb kategória a disztópia. Viszonylag sok regény született ebben a műfajban, s a legtöbb azonos alapokon nyugszik, így már sokszor találkozom azzal az érzéssel, "mintha ezt már olvastam volna valahol". Nehéz újat alkotni úgy, hogy az egyedi legyen, de mégis, valamilyen szinten a realitás talaján mozogjon, tehát ne váljon nevetségessé. Az emberiséget mindig is foglalkoztatta, mi lesz akkor, hogyha valami katasztrófa miatt megváltozik az eddigi egyensúly. Ha elpusztul majdnem a teljes világ, ha nukleáris katasztrófa történik, ha a halottak feltámadnak, ha végzetes kimenetelű betegségek támadnak meg minket. Bevallom, engem is érdekel. Több teóriáról is olvastam már, s jó látni, hogy az írók kreatívan oldják meg az általuk felvetett problémákat.

Marie Lu az új sorozatában is egy már sokszor körüljárt témához nyúl, ám teljesen egyedi elgondolásban: mi történne akkor, hogyha egy erős betegség túlélői közül páran új képességeket kapnának? Az ifjú kiválasztottak szereplőit borzalmas betegség döntötte le a lábukról. Vérláz söpör végig az országokon, kíméletlenül bánva mindenkivel. Kevesen élik túl, de akinek sikerül győztesül kijönni ebből a csatából, az sem érezheti magát teljes biztonságban. A kór bizony ott hagyja a nyomot néhány gyereken: feltűnő változásokat idéz elő. Van, akinek a haja színe változik, másnak az arcán tűnnek fel különös foltok, de a legszembetűnőbb változás majdnem minden esetben a szemükön megy végbe. Kifakul, megváltozik az egyiknek a színe, ragyogóbb, sötétebb vagy épp élénkebb lesz. Ezeket a gyerekeket nevezik el malfettónak. Sokáig ízlelgettem ezt a szót. Valószínűleg a szerző az olasz eredeti malfatto szóból származtatta, mely gonosztett-et jelent. Tökéletes választásnak bizonyult, ugyanis a könyv szereplőinek nagy része idegenkedik ezeketől a gyerekektől. Álljunk meg itt egy pillanatra. Marie Lu egy fontos, mostanában is jelen levő problémára hívta fel akarva vagy akaratlanul is a figyelmet, ez pedig a negatív megkülönböztetés az átlagostól eltérőek esetén. Ezek a gyerekek csak egy kicsiben különböznek a többiektől, s olyan jeleket hordanak magukon, amikről egyáltalán nem tehetnek, mégis borzalmas dolgokat kell elviselniük miatta. Megkülönböztetik őket, sőt, egyenesen lenézik, mert nem olyanok, mint az átlag. Az Inkvizíció nem válogat. Nem nézi, hogy az adott gyermek rendelkezik-e valamilyen képességgel, vagy csak szimplán megváltozott. Kivétel nélkül, mindenkit, aki gyanúba keveredik, megbüntetnek. Marie Lu könyve nyersen megmutatja, hogy a társadalomból kilógó embereknek mennyire nehéz is érvényesülni. Ez így volt régen, így van a képzeletbeli világokban és a jelenben is. Csupán a korlátok mások. 

A történet a 14. századi olasz térségben játszódik, bár ez így nem a pontos meghatározás. A könyvhöz rögvest kapunk egy szépen kidolgozott térképet is, ahol nyomon tudjuk követni, hol zajlanak az események. Az egész világ elképzelt, a szerző fantáziája. Az olasz vonatkoztatást a nevekből és a becézésekből érezhetjük csak. A szerző nagyon jó évszázadot és stílust választott a történetéhez, hiszen így ki tudta a kereteit a végsőkig nyújtani. Ebben a korban bármi megtörténhet. Tökéletesen ide illeszkedik az Inkvizíció is. Minimálisan az Assasins Creed ugrik be róla, a maga rejtelmes társaságával. 

A történetnek sok szereplője van, de mindegyikük egyedi tulajdonságokkal rendelkezik. Vegyük először a főszereplőt, Adelina Amouterut. A szerző egy hihetetlen csavarral élt. Mert hát mi az, amit minden regényhősre rá lehet húzni? Kedves, jólelkű, megmentő. Nos, Marie Lu olyat mert tenni, amit más eddig nem: a főgonoszt rakta meg főhősnek. A köszönetnyilvánításban erre külön ki is tér, hogy nem akart összeállni a történet, míg ezt a lépést meg nem lépte. Úgy láttam, ez nem okozott túlzott rajongást az olvasók körében, de nekem kifejezetten tetszett. Ettől minden sokkal izgalmasabbá válik, hiszen a számba vehető összes sablont ledobta magáról, hogy megmutassa, másként is lehet maradandót alkotni. Adelina mind külső mind belső hibákkal rendelkezik, ám ezektől vált azzá, aki. A benne lappangó sötétség táplálja a gondolatait, s viszi előre a tetteit. Furcsa volt az ő szemén keresztül látni a dolgokat. Küzd a félelmeivel, küzd önmagával. Logikusan cselekszik, szinte mindig, teljesen megérthetőek a tettei, mégis ha egy lépésről hátrébb szemléljük, akkor nem éppen tündököl főhősként a csillagja. Engem nagyon megragadott. Marie Lu zseniálisan alkotta meg Adelinát, sőt mi tőbb, brilliánsan. Felnyitja a szemünket, hogy nincs olyan, hogy jó és rossz út, csak utak vannak, tettek és következmények. Emberi gyarlóság, hibázási és megoldási lehetőségek. Egyszerre volt szimpatikus és közömbös, de végig feszült figyelemmel követtem.

A regény számomra másik fontos szereplője Enzo volt. Őt sem lehet egy színnel jellemezni. Nagyon sokáig azt hittem, hogy ő valamilyen sötét dolognak az élalakja, mert oly mértékű hatalomvágy buzog benne, ami már nem mondható egészségesnek. Ám sorról sorra, fokozatosan győzött meg, hogy én bizony őt is kifejezetten kedvelem. Egyedi karaktere nem csak ebben rejlik, hanem a külső jegyeiben is. Az égővörös haj, a rideg, szigorú tekintet, a magassága és testfelépítése. A képessége is ennek megfelelő. A végére már oly mértékben megkedveltem, hogy még többet akartam belőle. Túl keveset kaptunk, túlságosan keveset. Ám van benne potenciál még, szóval nem tehetek mást, csak reménykedem...

Az ifjú kiválasztottak egyik legszimpatikusabb tagja Raffaele volt. Bevallom, engem is elvarázsolt a gyönyörű arcával, a simulékony modorával. Hiába hallottam több gondolatát, mint Adelina, hittem benne. Felállítottam magamban egy elvárást, hogy neki milyennek kell lennie, s bármit is tett, mindig az alapján ítéltem meg. Engedékenyebbnek bizonyultam vele, mint a többi karakterrel. Biztos, hogy az én energiaszálaimat is megragadta, s játszott rajtuk.

Marie Lu nem csak egyedi karaktereket, hanem új történetet is alkotott. Mert élni olyan lehetőségekkel, amiket más írók messze elkerülnek, nehogy negatív visszhangot váltsanak ki. Az ifjú kiválasztottak bővelkednek fordulatokban, melyek meglepik az olvasót. A szereplők nem tökéletesek, hibáznak, de mindig képesek az intelligenciájukra támaszkodva a lehető legjobbat kihozni a bukott helyzetekből is. S mikor már azt hinnénk, hogy túlságosan szorul a hurok a nyakuk körül, akkor érkeznek el a megdöbbentő felfedezések, amik egy újabb szintre emelik a történetet vagy épp mélybe taszítják, de egy biztos: mindent megváltoztat. 

Egy igazán remek disztópia született meg Marie Lu kezei között, melyben minden megtalálható, amire az olvasónak szüksége van. A történet nem nélkülözi a jó csavarokat, érzelmeket kiváltó szereplőket, meglepetéseket, újdonságokat. Feszes tempót diktál, mely mellett képtelenség unatkozni. Teljes mértékben magával ragadott a kialakított világ. 

Az Ifjú kiválasztottak kiemelkedik az ifjúsági regények közül, mert a szerző nem ismerte a határokat. Képes volt az alapigazságoknak, elvárásoknak teljesen szembemenni, s így egy igazán megbotránkoztató regényt létrehozni. Néhány helyen magam is felhördültem. Nem akartam hinni a szememnek, hogy jól olvastam-e, tényleg az van oda írva, amit látok. 

Marie Lu új sorozatának az első része bővelkedik az izgalmakban. Hagyd, hogy téged is beszippantson ez a rideg világ. Engedd, hogy elnyeljen a sötétség, mert ott, mélyen, igazi meglepetések várnak rád. Menj te is szembe a szabályokkal, s ne feledd: nem mindig a gonosz az, aki meglakol.

"Légy önmagad, mondta egyszer Violetta, mikor hasztalan próbáltam elnyerni apám szeretetét. De ez is olyasmi, amit csak mondogatnak az emberek, de senki sem gondolja komolyan. Senki sem akarja, hogy az légy, aki valójában vagy. Azt akarják, hogy olyan legyél, amilyennek ők szeretnének."

"Nem szerethetsz anélkül, hogy félnél. A kettő együtt jár."

"Szeretni annyi, mint félni. Megijeszt, halálra rémít, hogy mi történhet a szeretteiddel. Csak gondolj be a lehetőségekbe! A szíved elszorul a gondolatra? Hát, barátom, ez a szeretet. És a szeretet rabszolgává tesz minket, mert nem szerethetünk félelem nélkül."

"Nosza, kicsi farkas, áruld el nekem, szeretnéd megbüntetni azokat, akik rosszul bántak veled?"