Egy láthatatlan árny suhan a sötétben. Nem tartozik sehova, nincsenek emlékei, nincsenek tervei. Otthona az éjszaka, ami elrejti őt a kíváncsi szemek elől. Fogai feltépik a bőrt, körme véres csíkokat hagy áldozata testén. Érezni akar. Az izgalmat üldözi, ami véget vet a szívében kongó ürességnek.
Egyikük sem ismeri a másikat. Fogalmuk sincs róla, hogy sorsuk egybeforrt, és a válaszokat nem önmagukban, hanem egymásban kell keresni.
Régebb óta foglalkoztatott Barczikay Lilla munkássága. Egy kedves blogger társam, nevezetesen Dorka, az Anya olvas blog szerkesztője ajánlotta még régebben a figyelmembe. Akkor sem az idő sem a hely nem volt alkalmas arra, hogy belekezdjek egy történetébe. Ezután feledésbe is merült sajnos. Rengeteg olvasatlan könyvem van, s mellette az új megjelenéseknek sem tudok mindig ellenállni, így egyre jobban a háttérbe húzódott. Ezután az Ad Librum egyik munkatársa javasolta olvasásra a Szobortáncot, mely a legújabb szerzemény az írónő tollából. Idén tavasszal lehetőségem nyílt megszerezni, s elolvasni. Kíváncsian álltam hozzá, lássuk is, milyen benyomást gyakorolt rám.
Első pillantásra nagyon meglepődtem. Amikor először a kezembe vettem, megszólaltak a fejemben a vészharangok. Túl rövid. A Szobortánc mindössze 160 oldal. Nem is olyan rég fejtettem ki a nyúlfarknyi regényekkel kapcsolatban a véleményemet, miszerint kevés oldalszámon sokkal nehezebb jót alkotni. A történet egyszerűen nem engedhet meg magának semmilyen hibát, hisz nincs még mögötte száz meg ezer oldal, ami elfeledtet egyetlen balga lépést. Nincs ideje a fordulatoknak kialakulni, vagy épp a töltőszövegből kapunk keveset, így nincs meg az a szépen gondosan felépített háttér, amit a sztori megkíván. Természetesen vannak kivételek, tehát nem írtam le előre ezt a kötetet sem, sőt: pozitívan álltam hozzá. Engedtem, hogy megmutassa, mit tud. Hagytam magam sodródni az árral, s teljes odafigyeléssel kezdtem neki az olvasásnak.
A könyv borítója erősen illeszkedik a témához, de engem leginkább a cím fogott meg. A szobortánc kifejezést eddig még sosem hallottam, pedig egy igazán kellemes hangzású, mozgékony szónak mondható. Éreztem a rezdülését, mely csalogatni kezdett. El nem tudtam képzelni, miért pont ezt választotta a szerző, de erre a regény legelején már fény is derül. A főszereplőnk, Temi képes szobrokat mozgatni, akaratán kívül is. Nagy pozitívumként ért ez a fő jellemző, hiszen a könyvek kapcsán egy eddig kiaknázatlan területre tévedtünk. Bőven van benne lehetőség, amit meg lehet ragadni, hogy egy igazán izgalmas regényt kapjunk végül. Nagyon kíváncsi voltam, mi sülhet ki ebből. A legtöbb fantasztikus elemmel dúsított könyvben varázsolnak, ki pálcával, ki anélkül. A Szobortánc lapjain a szobrok az érzések útján kelnek életre. Ha Temi egy kicsit labilisabb, rögvest megemelkedik a kőszarvas feje. Roppant izgalmas!
De Teminek nem csak ennyi jutott, nem egy üres karakter. A képessége miatt, melyet átoknak lát, hatalmas önfegyelmezés a számára a nap minden perce. Nem engedi meg magának, hogy több legyen ő maga is, mint egy szobor. Érdekes látni, honnan indult és merre tart az élete. Rengeteg tragédia árnyékolja be, melyek következményei ellen vehemensen küzd. De van, ami elől nem menekülhet.
A könyv két szálon fut. A másik oldalon láthatunk egy szinte már nem is emberszerű lényt, akinek a lételeme a gyilkolás. Bevallom, sokkal jobban érdekelt az ő sorsa, mint Temié. Sokkal érdekesebb karakternek bizonyult, noha szinte semmit nem tudunk meg róla. Egy idő után ez el is kezdett bosszantani. Több részletre vágytam, információra, melyek segítettek volna megérteni a tettei mögött lappangó gondolatokat. Folyamatosan falba ütköztem.
A történet elég jól indul. Mindenféle felvezetés nélkül belevág a közepébe, ami most kevésbé tűnt zavarónak, mint máskor. Hamar rendeződik az olvasó gondolatában, kinek mi a szerepe, de mégis, maradnak szürke foltok, néhol kisebbek, máshol pedig nagyobbak, amiknek a kitöltése az író feladata lett volna. Például ott van Keith, akinek a jelenlétét Temi teljes természetességgel elfogadja. Miért? A könyv feléig azt sem tudjuk igazán, mit keres az ő házukba, miért van ott, hogyan került oda, s egyáltalán hogy merészel úgy mozogni a lakásban, mintha mindig is ott élt volna. Magyarázat, kérem szépen, arra lett volna szükség! Hisz itt volt egy roppant szimpatikus fickó, akit nem lehetett megkedvelni, mert a puszta jelenléte is morcossá tett, mert nem tudtam, ki fia-borja.
S akkor nem is beszélve az anyáról, aki épp csak néha, egy telefonhívás erejéig csatlakozik be a történetbe. Az elején egyáltalán nem értettem, mi üthetett belé, hogy a családját konkrétan magára hagyva dolgozik valahol messze, homályos helyen. Egy anya sosem tesz ilyet. Sosem hagyja el a gyerekét azért, mert a másiknak segíteni akar. Ez esetben magával kellett volna vinnie őket. Sehogy sem akart összeállni a kép. A vége felé erre is kapunk egy magyarázatot, de ezt sem éreztem igazán jónak. Vannak lépések, amiket meg lehetett volna tenni az ügye érdekében, s ami nem jár azzal, hogy magára hagyja a saját vérét. Nem, ezt nem tudom megbocsátani. Nem találtam meg benne a kellő logikát.
De még nem adtam fel a harcot, mivel érdekelt, mit hoz ki a szerző ebből a nagy lehetőségből. Imádtam, mikor a szobrok oldala megrezdült, vagy épp a talapzatukat elhagyva mentek a cél felé. Mégis, vártam még valamit, a nagy felismerés előtt. Több visszafordíthatatlan esemény is történt, melyek miatt kártyavárként dőltek össze a tervek, de mégsem éreztem őket elég hatásosnak. Minden ilyen pillanat, csupán csak rövid idejű adrenalin forrásként hatott. Igazán fel sem tudtam tőlük pörögni, mert annyira gyorsan vége is lett. Több akció, több esemény kellett volna.
De még ezen is képes voltam túl tenni magam. Rövid könyvről beszélünk, nem is várhattam el tőle világmegrengető csavarokat és végeláthatatlan eseményláncolatot. A szálak szépen haladtak egymás felé, a kíváncsiságot fokozatosan fokozva, míg az összefonódás pillanatában kirobbant az, amire igazán vártam. Jó volt látni az apró átfedéseket, amik lassan közelebb húzták egymáshoz a két főszereplőt. Megvolt az a szikra, amiért nem raktam le a könyvet, hanem folytattam tovább. Tudtam, hogy még lappangania kell benne valaminek, többnek, mint amit az eddigiek mutattak. Örülök, hogy kivártam, mert egy igen ütős végfelállás következett. Az utolsó oldalak maguk voltak a tömör izgalom megtestesítői.
Olvastam, s örültem, hogy megkaptam, amire vágytam, s akkor hirtelen… vége. Elfogytak a lapok. Először nem is értettem. Azt hittem, hibás példányt kaptam, de nem. Épp, mikor beindulnának a dolgok, akkor döntött úgy a szerző, hogy leteszi a tollat. Körülbelül a hajamat akartam tépni. Egyszerűen itt tilos lett volna abbahagyni, hiszen épp csak beengedett a nagyon várt világba. Résnyire nyitotta az ajtót, amin keresztül be tudtam kukucskálni, de amint tettem egy lépést felé, bezárult. Nem szép függővége van, nagyon nem. S talán azért ütött ez engem ennyire szíven, mert sehol nincs feltüntetve, hogy egy sorozatról beszélünk, így mint egy nyitott tenyeres pofon, úgy ért ez a tény. Legalábbis remélem, hogy sorozatról beszélünk, nem csak egy egyrészes kötetről, mert abban az esetben a maradék hitem is eltűnne.
Szobortánc. Dallamok. Érzések. Fájdalmak. Ezek jellemzik Barczikay Lilla új könyvét, s az olvasási folyamatot is.
Ahogy Temi önmagára talált, úgy veszített el engem. Nyitott szívvel álltam hozzá. Rá szerettem volna csodálkozni erre az újszerű ötletre, mely a kövek nyelvén szól, nekik dalol, de ahelyett, hogy ütemes ritmusra jártak volna előttem, inkább valamiféle amorf dallamra mozogtak rendszertelenül.
Kevés, túlságosan kevés lett. Ebben a témában rengeteg lehetőség lakozik, amiket vétek nem kihasználni. A fő fordulatok is a helyén vannak, még a karakterek is a sokszínűségükkel, de nincs meg az a háttértartalom, amit igényelt volt egy új világ létrehozása. Olvasás közben többször elgondolkodtam azon, hogyan lehetne ezt újraírni, kibővíteni, s ez nem jó, mert így nem a könyvre figyeltem. Csak az elvesztegetett lehetőségeket láttam.
A legvégéért pedig nincs bocsánat. Nem lehet a csatatéren egymásnak eső felek utolsó lépése előtt elvágni a képkockát!
Tényleg sajnálom, mert folyamatosan pislákolt bennem a remény, hogy itt valami nagy dolog fog születni, s mélységes sajnálatomra szolgál, hogy ez a kis láng, melyet a végére felszítottak, csak úgy ott lett hagyva, hogy hangtalanul elporladjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése