Niitaabell Világa: Kristen Callihan: Idol

LIBBY

Amikor rátaláltam Killianre, valami elveszett hercegre emlékeztetett, és épp részegen hevert az udvaromon. Az arca, akár egy istené, és pont olyan arrogánsan is viselkedett. Nem volt hajlandó elmenni. Szexi, elbűvölő és egy icipicit mocskos a fantáziája – szép lassan ledönti a falaimat, és én egyre többre vágyom.
Az enyém lehetne, ha lenne hozzá bátorságom. A probléma az, hogy az egész világ őt akarja. Hogyan tartsak meg egy bálványként imádott rocksztárt, amikor mindenki azon mesterkedik, hogy elvegye tőlem?

KILLIAN

A világ egyik legnagyobb rockbandájának énekeseként áloméletet éltem. De egyetlen végzetes döntés elég volt hozzá, hogy mindez a darabjaira hulljon.
Most minden romokban hever.
Aztán megismertem Libertyt. Morcos, magának való lány – de egész aranyos. Á, kamu. Az igazság az, hogy ha csak hozzáérek, eszméletlenül dögössé válik, és sokkal jobban vágyom rá, mint bármelyik, a nevemet sikító rajongómra valaha is.
A világ hangosan követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de nem vagyok hajlandó elhagyni őt. Ki kell találnom, hogyan csalogassam ki a csigaházából, hogy velem maradjon.
Mert mióta megismertem Libbyt, minden megváltozott. Minden.

A borítóra nézve szinte hallottam a tömeg zúgását, a gitárok rezdülő húrjait, a hangosítás minimális sistergését. Éreztem az energiát, ami a színpadról árad, s mely egy egész tömeget mozgat meg. Elolvastam a borítón szereplő apró, ám annál jelentősebb gondolatot. Akkor, ott döntöttem el, hogy el kell olvasnom Kristen Callihan könyvét, az Idolt. Ez volt az első benyomásom, majd a következő pillanatban eltáncoltam. Úgy éreztem magam, mint naplemente után a moly, mely meglát a verandán egy pislákoló lámpát. Fenntartásaim bőven akadtak. Egy kollégám átvette a döntő szerepet: elolvasta a könyvet még előttem, s mivel neki tetszett, így úgy döntöttem, én is belevágok. Nem fogok hazudni: szinte az utolsó pillanatig nem hittem volna, hogy engem is magával tud rántani Killian világa. Mégis megtörtént.

Alapvetően nem szeretem a zenei könyveket. Sajnálom. Valamiért nem tudok azonosulni ezekkel a jó hanggal megáldott sztárokkal, akik a húrok közé vágnak. Nem vonz az ő világuk. Maga a celeb világ is hidegen hagy. A zenét viszont szeretem. Vannak olyan könyvek, amikben fontos szerepet játszanak bizonyos dalok, melyek engem is magával ragadtak. Ilyen például a Maybe Someday vagy a Bright Side. Mégis, azoknak a fő mozgatórugója nem egy híres zenész. Más téma. Az Idol teljesen szembe ment az eddigi ízlésvilágommal, mégsem tudtam tőle elszakadni. A borítóról minden pillanatban az Intim Torna Illegál új gitárosa, Bikali Sándor jut eszembe. Ha megnéztek egy-két koncertképet, akkor lehet, hogy ti is meglátjátok a hasonlóságot. Ez pedig elég húzóerőnek bizonyult.

Az Idol egy igazán különleges kezdést képvisel. A történet fő szálából kiemel három apró mozzanatot, különböző időpontokban, így megalapozza az egész könyv alaphangulatát. Számomra egyfajta baljós árnnyal fedte be a történetet Libby utolsó mondata, melyben mintha fáradtan feladná, s eleget tenne a riporter tolakodó kíváncsiságának. Ezen apró tett miatt őt már a legelső oldalakon leírtam. Piszok nehéz dolga volt megszerettetnie magát újra velem.

A prológus után a jelenben találjuk magunkat, egy egyben ijesztő és nevetséges szituációban: egy idegen férfi fetreng a kertünkben, melyet a motorjával jól széttrancsírozott. Libby nem szívbajos, hamar megoldja a helyzetet, sőt mi több, uralja az eseményeket. Jókat mosolyogtam rajta. Tetszett, hogy az írónő nem nyúlt semmilyen nyálas gesztushoz, emberi maradt, miközben egy kis humort is csempészett a kialakult szituációba. Úgy hallottam, sokak számára itt bukott el a könyv. Azért nincsenek róla jó véleménnyel, mert Libby egy ismeretlen férfit bevitt a házába. Ha belegondolok, ez tényleg nem normális dolog. Valószínűleg addig slagoltam volna, míg a víz le nem viszi legalább a járdaszigetre, vagy hívom a rendőröket. De Libby nálam sokkal emberségesebb. Ő már ott látott valamit Killian-be. Nem mondom, hogy elfogadom, hogy bevitte és lemosdatta (mint egy út szélén talált kóbor kutyát), de olvasás közben engem nem akasztott meg. Valahogy találkozniuk kellett, s a történetnek is valahol el kell kezdődnie. Utólag gondolkodva rajta sokkal valótlanabbnak látom, mint mikor a szememet az oldalakon futtattam. Egy szó, mint száz: a megismerkedésük számomra szimpatikus volt, nem maradt negatív érzés bennem emiatt.

A történet innentől szépen lassan bontakozik ki. Megismerhetjük mindkettejük személyiségét, s hogy milyen rugók mozgatják a mindennapjaikat. Libby életmódja nem éppen olyan, mint amit eddig a könyvektől megszoktunk. A legtöbb fiatal bulizós vagy antiszociális. Nem szokott a kettő közti átmenet sem nagyon megmutatkozni. Ebben az esetben is inkább a magának való kategória felé húz főszereplőnk személyisége, viszont a szerző ezt nem erőltetett módon ragadta meg: igen, Libby eléggé visszavonult életet él. Nincsenek szoros barátságai, nem jár el esténként sehova, ám ez a kialakult helyzet nem egy döntés vagy egy esemény következménye. Az elején neki is megvoltak a kapcsolatai, melyek szépen, lassan épültek le, tűntek el azzal arányosan, ahogy Libby is egyre jobban beleszokott a vidéki életbe. Nem tudom, érzitek-e azt a leheletnyi különbséget, mely körüllengi ezt a tényt, de számomra ez nagyon fontos.

Killian-ben viszont egy aprócskát csalódtam. A szerző teljesen klisé alapokra építette az ő karakterét. Tipikusan megvan a jó szülői háttér, a veleszületett tehetség, amiért épp csak a kisujját kell kinyújtania, s természetesen a lelkében lakozó hatalmas problémák, amikkel sajnáltatja önmagát. Egy világszinten ismert felnőtt férfi, aki belül egy örök gyerek, mert hiába érzi magát összetörve, nem tudja még igazán, mit jelent a veszteség fogalma. Számára minden adott. Természetesen a sztárságából jövő problémák nem zavartak. Egyértelmű, hogy neki is át kellett élnie azt a fajta kiszolgáltatottságot, amit mindenkinek, akinek minden lépését nyomon követik, hibára kiéhezve. Persze, hogy kellett valaki, aki összeroppan a világ súlya alatt. Piros pontot érdemel a szerző, hogy nem magát Killiant tette meg mártírnak. Hiába elismert zenész, hiába a magabiztosság és a belsőjében meglapuló félelmek: Killian a számomra egy komolytalan gyerek maradt, akire oda kell figyelni, nehogy megégesse magát.

Az Idol jó betekintést enged a színfalak mögé: megmutatja, milyen nehéz is egy turnézás. Míg a rajongók többsége azt gondolja, hogy a kedvenc bandáik élete csupa móka és kacagás, azokra elég kiábrándítóan hathat, hogy igenis a színpadra való felállás is munkafolyamat. Élvezetét leli benne a zenész, hiszen ez látszik a játékán is, de ennél sokkal többről van szó. Az ezt megelőző ezernyi próbák sorozata, a folyamatos agyi ingerek, a megfelelni akarás, a folytonos odafigyelés, nehogy egyetlen nevetséges mozdulatot is tegyenek, s az utána történő lenyugvás. Mindez része ennek a világnak, s nem könnyű. A folyamatos hangulatigazodás szoros részévé vált, melyet nem mindenki tud elviselni. S akkor még nem is említettem a szenzációra éhes tollfirkászokat. Nem egyszerű.

Rubin pöttyös könyvről beszélünk, így két lehetőség van: vagy mélyebb tartalmat kapunk, ami jobban illik a new adult kategóriába, mint a fiatalabbakhoz, vagy felcsendül benne egy kis hormontánc is. Jelen esetben a másodikról beszélhetünk. Felfelé ránduló golyók és karcos mellek mutatják az utat a végkifejlet felé. Számomra ez már nevetséges volt. Az erotikusnak szánt jelenetek legtöbbször inkább komikusnak hatottak. Emellett az írói fantázia is igen szegényes, mert folyton csak ez a két testrész került említésre méltó helyzetbe. A koncert utáni állapotot megértem. Talán még Killian folytonos gondolatait is, hiszen csak egy túlfűtött elkényeztetett kölyök a lelkem, de Libby esetében elég soknak éreztem. Vagy szókimondó, de ettől független visszafogott, vagy egy kéjvágyú hormonvezérelt lány. Döntsük el. Mindkettő egyszerre nem lehet.

Az Idol elsődleges célja a szórakoztatás, s így is kell a regényhez is állni. Nem fogunk tőle örök életigazságokat kapni, vagy egy felejthetetlen történetet. Éppen arra elég, hogy egy fáradt nap után limonádét szürcsölve leüljünk egy kicsit pihenni, s hagyjuk, hogy a bennünk levő feszültség távozzon. Van egy aranyos romantikus történet, tele álmokkal, s drámával, jó köntösbe bújtatva.

Csak egy kis kikapcsolódásra vágytam, s azt pont meg is kaptam ettől a könyvtől.

Ha jól láttam, akkor egy sorozatról beszélhetünk, ám Killian és Libby útja itt véget ért a számunkra. Örülök, hogy elengedjük a kezüket, hiszen eleget kihoztak az ő történetükből. Nincs szükség a felesleges drámázásra. A sorozat következő része Scottie-ról fog szólni. No, ez már sokkal érdekfeszítőbb lesz. Kíváncsian várom majd, mit talál ki az írónő ennek a rejtélyes fickónak.

New Adult rajongóknak kötelező olvasmány! De csak ha szeretitek a zenét, s nem vártok el túl sokat.

"A zene a barátoddá válik, ha nincs egy sem, a szeretőddé, ha éppen arra vágysz. A haragoddá, a bánatoddá, az örömöddé, a fájdalmaddá. A hangoddá, ha nem találod a szavakat. Csodálatos dolog részesévé válni mindennek, szerepet játszani valaki más életének zenei aláfestésében."

"– A szerelem összetöri az ember szívét, szétcseszi az életét… tökéletes, mindent felperzselő káosz."

"…ha tanultam valamit a lehetőségekkel kapcsolatban, akkor az az, hogy te magad vagy a saját szerencséd kovácsa. A félelem csak visszatart. Az egész világ a tiéd lehet. Csak akarnod kell."