Niitaabell Világa: Krystal Sutherland: A szerelem kémiája

Henry Page még sohasem volt szerelmes… Reménytelen romantikusnak képzeli magát, de az általa vágyott szerelem, amely olyan, mint a lassított felvétel, szapora szívverést okoz, és sem enni, sem aludni nem hagy, eddig nem bukkant fel az életében, legalábbis még nem. Henry inkább a tanulásra koncentrál, hogy bekerüljön egy közepesen jó egyetemre, és minden vágya, hogy végre ő legyen az iskolai újság szerkesztője. Aztán a végzős évében, a harmadik kedden Grace Town besétál egy délutáni órájára, és a fiú azonnal tudja, hogy minden meg fog változni.

Miután Grace-t és Henryt együtt felkérik az iskolai újság szerkesztésére, a fiú hamarosan azon kapja magát, hogy végzetesen beleszeretett a lányba. Nyilvánvaló, hogy Grace valamiképpen sérült, de úgy tűnik, Henry ettől csak szebbnek látja őt, és semmi mást nem akar, mint segíteni neki újra összerakni a széttörött darabokat. Ám aki azt gondolja, hogy ez egy átlagos szerelmi történet, az nagyon téved!

A szerelem kémiája első pillantásra különleges könyvnek tűnt. A cím és a borító együttesen ragadott meg. A képen látható koi pontyok, melyek a természetestől eltérően kéken ragyognak, egyfajta különös varázst kölcsönöz a könyvnek. Olyan "semmi nem az, aminek látszik" érzést váltott ki belőlem. Szeretem a halakat, s hiába tudtam, hogy majdnem hogy semmi közük nem lesz a sztorihoz - mert hát valljuk be: a halakról nem születhetne valami vaskos regény -, mégis ez alapján döntöttem el, hogy elolvasom. Egy kicsit ódzkodtam, de a fülszöveg kellőképp meggyőzött. Most, egy könyv távlatból nézve, úgy érzem, hogy tényleg becsaptak ezek a szép halacskák. Nem az volt, aminek látszódott.

A történet aranyosan, bár számomra kicsit idegenen indul. A történet főhőse, Henry írja az egész könyvet - legalábbis ez az érzése az embernek -, ám ettől független nem tűnik naplószerűnek. S hogy akkor miből vontam le ezt a következtetést? Az első fejezetekben már kiderül, hogy Henry szeret írni, sőt, sokkal jobban kifejezi magát írásban, mint élőszóban, emellett ki is szól a könyvből, s pár gondolatát sokkal inkább az olvasóhoz intézi, mintha a fülébe súgná. Már itt éreztem, hogy problémáim lesznek ezzel a könyvvel, de még elhessegettem ezt a belső hangot. Ha elkezdtem, akkor megadom neki az esélyt, hogy meggyőzzön. Nem bánom, hogy elolvastam a Szerelem kémiáját, nem tartom időpazarlásnak, de mégis... egy kicsivel sem lettem több általa. Most itt ülök a kanapén, laptoppal az ölemben, közvetlen azután, hogy befejeztem a könyvet, s szinte Hulk csókjával a homlokomon püfölöm a billentyűzetet, hogy tisztán vissza tudjam legalább egy részét annak adni, amit érzek. Frissiben, míg a seb vérzik, nem forr össze.

Tehát elkezdődik a történet egy középiskolás srác szemén keresztül, aki nem éppen olyan, mint kortársai, bár a regényben ez a különbözősség egyáltalán nincs érzékeltetve. Értem ezt úgy, hogy nincs kiközösítve, se csúfolva, vagy bármilyen módon a szemére hánytorgatva. Az osztály -és iskolatársai is maguk közül valónak tekintik, ám ezt másként látom. Henry reménytelenül romantikus alkat, aki nagyon szeretne szőke herceg lenni fehér lovon. Magyarázhat nekem bármit, biztos vagyok benne, hogy csak azért akadt meg a szeme Grace-en, mert a bajba jutott hölgyet látta benne. Álljunk is meg egy percre. A 17 éves fiúk között vajon hány embernek tetszene meg egy olyan lány, aki folyton büdös? Nem, nem fogom elmondani, miért áraszt ilyen szagot, lepődjetek meg ti is. De most komolyan. Ha valaki folyamatosan kellemetlen aromájú részecskékkel bombázza a környezetét, abba senki nem tud beleszeretni egy pillanat alatt. Az alapvető higiéniai elvárások még azokban a srácokban is bele van kódolva, akiknek a szobájukban oroszlánszag uralkodik. Mindenki olyan emberre vágyik, akivel meg lehet jelenni, s nem hoz rá szégyent. Ez evidens. Főleg egy hormonpumpált, hencegni vágyó kamasznál. De nézzük el, hisz Henry olyan társat akar maga mellé, akit agyagként formálhat.

Jól látjátok, nem valami szimpatikus a srác. Nem mondanám, hogy erősen tiltakozom a jelenléte ellen, mert amúgy alapvetően nem lenne vele sok probléma, de nem tudok elmenni bizonyos dolgok mellett. Már azt is nehéz elhinni, hogy olyan ember, mint ő meg a családja, a valóságban is létezhet. Annira szuper körülöttük minden, hogy az már természetfölötti. Ilyen laza, mégis gondoskodó szülők nem léteznek, akik mindent félvállról vesznek, s soha, semmiért nem torkollják le a fiúkat, hát még a meg nem értett zseni nővérét. Henry karakterével az volt a legnagyobb gondom, hogy néha olyan, mintha tudathasadásban szenvedne. Egyszer kifinomult, s olyan költői képeket használ, melyeket még a legnagyobb szerzők is megirigyelnének, másszor pedig egy tipikus kamasz, aki hisztizik a számára érthetetlen, ám amúgy teljesen egyértelmű dolgokon. Olyan, mint mikor a kisgyerek felveszi az apja cipőjét és zakóját, s felnőttnek próbálja mutatni magát, de nem tudja elrejteni igazán önmagát. Aláírom, vannak szép gondolatai, észrevesz leheletnyi összefüggéseket, melyeknek van igazságtartalma, s tiszta szépérzékével még a Napot is felragyogtatja az égen, de ezt sokkal inkább halottam volna egy idősebb, tapasztaltabb férfi szájából. A humoros, jópofa, ám intelligens oldala sokkal jobban bejött. Ha végig olyan maradt volna, akkor egy szavam sem lenne ellene.

Grace viszont az idegeimen táncolt. Az elején adja ugye a rejtélyes lányt, aki nagy titkokat rejteget a méretes fiúruhái alatt. Elsőre azt hittem, hogy leszbikus, de mivel már van egy a sztoriban, így hamar elvetettem. Bár halkan megjegyezném, hogy az utolsó oldalig volt bennem egy pici kétely, s egy bizonyos részem állította, hogy a végére a két lány lesz együtt. Grace-szel a legnagyobb bajom nem a viselkedése volt. Azt még valamilyen szinten meg is értettem, főleg, mikor minden kiderül. A lelkemig hatolt, s azt hittem, hogy ott is marad, de viszonylag hamar visszarázott abba a mesterkélt állapotba, amit előtte váltott ki belőlem. Szóval szerintem a főhősnő sem létező személyről lett megformálva. A beszédstílusát az írónő egyedire próbálta formálni, amivel nem is lett volna semmi probléma, ám ezt rosszul valósította meg: minden Grace szájából elhangzó mondat mesterkéltnek tűnik. Nem a megrázott, összetört, problémákkal küzdő tinédzser jut róla eszembe, hanem inkább egy rideg, számító, mindenkin át gyalogló nőé. S ezt a tettei is igazolják.

A történet ütemével is volt gondom. Úgy érzem, túl lett nyújtva. Bizonyos események teljesen feleslegesen kerültek bele. Megértem, hogy ezzel szerette volna a szerző tartalommal megtölteni a történetet, hogy hatásosabbá váljon, de sokszor unatkoztam fölötte, hiszen oldalakon keresztül nem történt semmi, vagy legalábbis semmi olyan, ami már ne lett volna.

S most bevallok nektek valamit. A fenti szőrszálhasogatásokat még el is intéztem a regény háromnegyedéig egy kézlegyintéssel. Nem foglalkoztam velük. Próbáltam az olvasást élvezni, amennyire csak lehet. Ám akkor lezuhant egy kisebb meteor, s míg próbáltam helyretenni magamban ezt a furcsa jelenséget, addig a semmiből ott termett egy cunami, majd végezetül kitört egy vulkán is - s az én szememben ez a könyv leíródott. Három szarvashibát említenék most meg nektek, amikre az írónak nagyon oda kellett volna figyelnie.

Az égi kőzáport egy apró, ám annál jelentősebb hiba jelenti. A könyvben többször is előfordul, hogy a két főhős különböző felületen, de online beszélgetést folytat. Nincs olyan ember a földön, aki nem tudná megkülönböztetni a szövegbuborékokat, amik egy beszélgetésen belül vannak, hisz alapvetően két oldalra zárt stílusban és más színnel jelennek meg. Na, már most, egy ilyen beszélgetés a párbeszéden alapul. Az oldalak nem cserélődnek fel. Ha a fiú szemszögéből nézzük az eseményeket, akkor neki mindig a jobb oldalon kell megjelennie. De nem is ez a fontos. Az viszont már igenis zavaró, hogy az írónő egy részen elcserélte a részeket: hirtelen a Henry által írtakat Grace neve alatt tünteti fel és fordítva. Mintha egy ló rúgott volna belém, úgy repültem ki a történetből. Csak fogtam a fejem, hogy hol is vagyok, s mit is keresek én itt. Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor és még sokszor, hogy nem csak én értettem-e félre, de nem. A legjobb, mikor így önmagát szólítja meg a szereplő, s ad tanácsot. Nevetséges. Nesze neked fontos és hatásos jelenet. Bumm.

Ezután következett a cunami. Van egy karakter, akit Domnak hívnak. Van, mikor pozitív, van, mikor negatív karakterként van jelen, de az egész történetben passzívan, de részt vesz. Érdekes az ő személye, de kifejezetten szükséges volt a jelenléte. Nos, ez a Dom gyerek úgy 15 perc sétára lakik az iskolától, ahova Henry is jár. Kérdezem én: a szülei miért nem íratták ide be, mikor egy jó iskoláról beszélünk? De tegyük fel, hogy nagyok az elvárások, vagy éppen túlságosan kevesek, ezért máshova jár a srác. Ám egy nem olyan nagyvárosról beszélünk, nem egy New York, akkor pedig Henrynek legalább névről ismernie kellene, vagy legalábbis - a körülményeket tekintve - elképzelhetetlen, hogy nem hallott róla, s ne ismerné a történetét. Valamit, bármit, tudnia kellett volna róla, mielőtt szerves részévé válik a történetnek! Kabumm.

S végül a mindent elpusztító forró láva. Az előzőeket is még azért csak-csak el tudtam volna nézni, s kiegyeztem volna egy négy csillagocska körüli értékkel, talán egy kicsit kevesebbel, mert ha nem nézem ennyire kritikus szemmel, akkor nem egy rossz könyvről beszélünk, ám akkor elhangzott a következő mondat Grace szájából:

" - Henry, fogalmad sincs, mi a szerelem - mondta olyan hangon, mint amikor közlöd valakivel, hogy egy idióta. - Azt sem tudod, ki vagyok. Kamaszként belém zúgtál, ennyi az egész."

Mielőtt megijednétek, hogy olyan dolgot árultam volna el, ami spoilernek számít, megjegyezném, hogy ez még nem a történet vége. Ez csak egy mondat, egy egyedi szövegkörnyezetből kiragadva, szóval bármi megtörténhet még! S akkor visszatérve:

Azt az álszent, mocskos mindenedet! Komolyan mondom, ennél a résznél fogtam, leraktam a könyvet, s a hajamat kezdtem tépni, annyira felidegesített. Sosem volt még olyan, hogy egy nem létező, de még csak a valóságra nem is hajazó karakter kihozott volna a béketűrésemből, de úgy néz ki, ennek is el kellett jönnie. El sem tudjátok képzelni, a fejemben hogyan ordibáltam Grace-szel addig, míg magába nem nézett, s végig nem bőgött miattam egy fél napot! Pont ő mer ilyet kijelenteni, mikor előtte, mindössze pár oldallal ecsetelte, hogy kilenc évesen eldöntötte egy szempillantás alatt ki lesz a jövőbeni férje? Most komolyan? Mivel tartja magát különbnek vagy felsőbb rangúnak bárkivel szemben? Hogy mer ő ahhoz jönni, hogy megmondja, mit érez a másik? Miként gondolja, hogy joga van bárki fölött is így pálcát törni? Nem, nem is folytatom, mert már így is érzem, hogy a pulzusom ismét felgyorsul, ha csak erre a kis semmirekellő, érzéketlen, fél lábon bicegő libára gondolok. Badabumm!

Meg kell, mondjam, még közel sem adtam ki magamból mindent. Sosem olvastam még ennyire erősen elrontott történetet, hiszen nézzünk csak rá: itt van egy csodálatos borító, komoly témával s egy gyönyörű üzenet, világmegrengető gondolatokkal, erre olyan dolgok hangzanak el benne, amivel az egészet leamortizálja az író. A szárnyaló jókedvemet és pozitív hozzáállásomat egy atomfegyverrel lőtte le a nyílt égboltról.

Próbáltam szeretni ezt a könyvet. Elsőnek félrenéztem, mikor jöttek a lehetetlenebbnél lehetetlenebb részek, de az utolsó tripla csapás sok volt. Természetesen akadt, mikor engem is megszólított, főleg az elején. Hittem Henryben, s az ő lovagi szívében, szorítottam neki. Még a legnagyobb ködfelhőn keresztül is néha kisütött a nap, de sajnos a fénye mire megmelengethetett volna, addigra el is tűnt. Még a történet végét is elfogadom, sőt, így érzem a legjobbnak, máshogy nem is alakulhattak volna a dolgok. De van, amit nem tudok megbocsátani. Az a fajta ember vagyok, aki mindenkinek bizalmat szavaz, de ha ezt egyszer eljátsszák, nem adok több esélyt. Senkinek. Krystal Sutherland ezennel felkerült a tiltólistámra. Nem szeretnék a jövőben tőle több könyvet olvasni.

*Azt hiszem, ennél negatívabb hangvételű értékelésem még nem született, sőt, meg merem kockáztatni, hogy nem is fog. Mégis, egyetlen szavamat sem bánom. S attól független, hogy belőlem ekkora negatív érzelemhullámot váltott ki, elfogadom, hogy másoknak tetszik, sőt ahogy néztem, az olvasók javának. Szóval, kedves olvasóm, ne csak az én véleményemre alapozz, hogyha el szeretnéd olvasni ezt a könyvet. Én így éltem meg. Más máshogy. De a döntés a tiéd.*

"Kiderült, hogy az „egy életen át” nem is tart olyan sokáig, mint hittem."

"– Nem furcsa, hogy semmi nem jut eszedbe, amikor arra kérnek, hogy mesélj magadról? Pedig erről beszélni a világ legkönnyebb dolga kellene, hogy legyen, végül is te vagy az illetékes – mégsem az."

"– Szeretem, ha kész válaszaim vannak arra, amikor az emberek rólam kérdeznek. Úgy értem, ha én nem tudom, ki vagyok, hogyan várhatnám el ezt másoktól?"

"úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban."