Niitaabell Világa: Alwyn Hamilton: A homok leánya

Egy mesterlövész. Egy álmodozó. Egy piszok jó hazudozó.

Bár Mirádzsi sivatagjait már az emberek uralják, az elhagyatott, vad területeken még mindig a mitikus lények irányítanak, és az a hír járja, hogy a dzsinnek mágiája sem veszett el. Az emberek számára ez egy könyörtelen hely, pláne ha az illető szegény, árva vagy nő.
Amaniról mindhárom elmondható. Tehetséges lövész, aki remekül céloz, azonban nem tud elszabadulni Porfészekből, ebből a halálra ítéltkisvárosból, ahol két lehetősége van a jövőre nézve: megházasodik vagy meghal.
Ám egy nap találkozik Jinnel, a karakán, jóképű idegennel, aki tökéletes szökési tervet tár elé. Bár Amani hosszú éveken át álmodozott az otthona elhagyásáról, azt sohasem gondolta, hogy egy körözött szökevénnyel menekül majd, ráadásul egy mitikus lovon vágtatva el a vérszomjas Szultán serege elől. Arra pedig végképp nem számított, hogy beleszeret a titokzatos idegenbe, aki nemcsak a sivatag titkait mutatja meg neki, de felfedi, ki is valójában a lány, és milyen nagy dolgok várnak rá.

A fantasy mindig is szerves része volt az ízlésvilágomnak, ugyanakkor mostanában egyre jobban háttérbe szorították a különböző erősebb, valóságtól nem elrugaszkodott történetek, illetve a mostani piacon igazán nehéz egyedi történetet találni. Sajnos a legtöbb természetfeletti elemekkel rendelkező könyv azonos alapokon nyugszik, s sokszor akad olyan érzésem, mintha olvastam volna már ezt valahol. A homok leánya első pillanatban megragadta a tekintetemet. Valamiért rajongok a sivatagi fantasykért, mint például Peter V. Brett Démon ciklusa. A sárga homok, a nappali forróság és a csalfa délibábok megteremtik a kellő alaphangulatot, hiszen a szemünk sokszor csal meg. Sokkal közelebb áll a varázslathoz, mint egy londoni út. Nem az volt a kérdés, hogy el fogom-e olvasni, hanem, hogy mikor. Egy fülledt, meleg nyári napon úgy éreztem, hogy elérkezett az idő. Nézzük is, mit kaphatunk ettől a könyvtől.

A történet egy erős eseménnyel veszi kezdetét. A főszereplőnkről, Amaniról rengeteg mindent elárul, hogy először egy kocsmában, álruhában találkozunk vele, miközben épp próbál egy kis pénzt szerezni célba lövéssel. Úgy néz ki, van benne bőven kurázsi, s elég vakmerő ahhoz, hogy a szabályoknak ellentmondva cselekedjen. Már ebből tudhatjuk, hogy nagy bajkeverő a kisasszony, s nem éppen az az otthonülős fajta. Veszélyes játszmát folytat, mivel nagy a lebukás veszélye, ám igen el lehet keseredve, ha már ilyen eszközökhöz folyamodik. Első pillantásra számomra nagyon hasonlatos volt Meridára, egy kedves mesének a főszereplőjére, illetve Celaena Sardothien-re, aki az Üvegtrón főszereplője. Félreértés ne essék, Sarah J. Maas és Alwyn Hamilton munkássága semmiben nem hasonlít egymáshoz, de úgy érzem, ha a főszereplőik találkozhatnának, igen jó barátságot kötnének. Szóval itt van nekünk Amani, aki első pillantásra is már szimpatikus hősnek mondható. A későbbiekben a pozitív érzéseim az irányába csak nőttek. Okos lány, aki aránylag jól veszi az akadályokat, de sosem viselkedik érettebben a koránál, illetve a tapasztalataihoz mérten képes rendezni a bonyodalmakat. Számomra szimpatikus volt, hogy a céljai elérése érdekében sem kapott sosem a szerzőtől szupererőt, nem lett hirtelen olyan, mint egy ezer éves bölcs, mindig csak abból dolgozott, ami megadatott neki. Egy szó, mint száz: a karaktere egy pillanatra sem szállt el.

A történet másik fontos szereplője is megmutatkozik már az első oldalakon. Jin, a sármos fiatal férfi, aki mindenkit foglalkoztat, hiszen egy pillantás alatt felmérhető, hogy más vidékről származik. Első pillantásra belopta magát a szívembe. Legfőképp az igazságérzetével és az empatikus hajlamaival győzött meg. Jin egy tehetséges fiatalember, aki nagy titkokat rejteget - sokszor még önmaga előtt is.

A történet megkezdése előtt, a fülszöveg alapján felállítottam magamnak egy alaptézist, melyet olvasás közben folyamatosan bővítettem. Ehhez a végsőkig ragaszkodtam. Több helyen olvastam, hogy a könyv nehezen indul be, s hallgatva a jó tanácsra, magam is így álltam hozzá, ám meglepődve tapasztaltam, hogy igenis gyorsan lehet vele haladni. Odaragasztott a kanapéhoz, érdekelt mi lesz ennek a két fiatalnak a továbbiakban a sorsa. Közben a fejemben egyre jobban körvonalazódott, mire számíthatok, s mikor azt hittem, kitaláltam a csattanót, akkor jöttek olyan váratlan események, melyek az egészet felrúgták. Konkrétan a fülszöveg, s a mások általi benyomások egy teljesen más végkifejlet felé vittek, melyhez görcsösen ragaszkodtam. Elhittem, hogy Amani mesterlövész, álmodozó és piszok jó hazudozó, de arra nem számítottam, hogy engem is így át fognak ejteni. Biztos vagyok benne, hogy nem lett volna ekkora a megdöbbenésem, hogyha nem állítottam volna fel téves elképzeléseket, de mentségemre legyen szólva, túlságosan régóta foglalkoztatott már ahhoz, hogy ne gondolkozzak folyamatosan rajta.

A homok leánya egy igazán pörgős könyv, ahol a szereplők mindig úton vannak, ám a hobbitokkal ellentétben ők hamar célba érnek. Addig is rengeteg izgalmas kaland vár rájuk, melyben kibontakozik a valódi személyiségük, s láthatjuk, mennyire is bátrak. Számomra izgalmas volt ez az utazás. Mivel mindkét főhős roppant szimpatikus volt, így hiába mást vártam tőlük el, mégsem okoztak csalódást. Természetesen a jellemfejlődést is megkapjuk, hiszen egy jó történetnek szerves része az, hogy az ember tartson valahova. Amani rengeteg változáson megy keresztül, míg tapasztalatokat gyűjt. Mivel a jelleme alapvetően is megfelelő, így csak finomhangolásként tekintek a bekövetkezendő változásokra. Jó volt látni, hogyan talál rá önmagára. Ezzel szemben Jinről minél többet tudtam meg, annál elveszettebbnek éreztem. Bevallom, én más szerepet szántam volna neki, mégis, nem bánom, hogy így alakult, hiszen így az író elkerülte a klisés megoldásokat, mely valljuk be, sosem célra vezetőek.

Egy fantasy könyvről beszélünk, így érdemes pár szót ejteni a könyv ezen oldaláról is. A varázsvilág a történet folyamán aktívan jelen van. Az emberek életében elfogadott tény, hogy léteznek a sötétben élő, veszélyes teremtmények, melyek pusztulást hoznak, illetve olyan lényeg is, akiket irányítva sokra vihetik. Veszélyes játszmákat folytatnak egy kis plusz pénz lehetőségéért, vagy néhány kívánságért. A könyvben megjelenő varázslények közül legfőképp buraqi fogott meg. Ez a homokból és szélből álló lófajta egy igazán különleges teremtmény. Reménykedtem, hogy a történetnek szervesebb részét fogja alkotni, egy megmarad Amani mellett. De úgy néz ki, a szerző más sorsot szánt e különleges teremtményeknek. Mindenesetre egy igazán egyedi elképzelést alkotott meg, mely kitűnik az eddigi természetfeletti állatok közül.

De természetesen nem csak az életre hívott csodákkal jellemezhetjük ezt a világot. Bizonyos szereplők rendelkeznek erővel, melyet egyaránt tudnak jóra és rosszra is használni. Sok könyvben van szó elterjedt mágiahasználatról, mégis A homok leánya kilóg a sorból. Kicsit Avataros jelleggel itt mindenféle külső segítség nélkül tudnak a kiválasztottak bizonyos dolgokra, s más könyvekkel ellentétben itt van a „szuperhősöknek” gyenge pontjuk is: a vas, tehát hiába a tehetség, fel lehet venni ellenük a harcot.

Egyetlen egy dolog zavart csak, mely úgy érzem, egyáltalán nem a könyv hibája, sokkal inkább nekem kellett volna nyitottabbnak lennem. Sajnos a szereplők neveit nagyon nehezen tudtam megjegyezni. Sokszor vettem észre magamon, hogy olvasok, s hirtelen azt sem tudom, ki az, akit megszólaltatott az író, s muszáj volt visszakeresnem, hol is csatlakozott ő a történethez. Mivel egy egzotikus helyszínen játszódó könyvről beszélünk, így nem is számítottam egyszerűbb nevekre, mégis túlságosan sokszor vesztem el az arctalan emberek tömegében.

S ha a nevek nem lettek volna elegek, sajnos a különböző kelmék nevébe is sokszor beletört a nyelvem. Apróság, ám számomra mégis lényeges. Nem tudtam megszokni ezeket a furcsa kiejtéssel bíró szavakat, pedig próbáltam. Reményeim szerint, mire megjelenik a folytatás, addigra sokkal könnyebben fognak majd a számra jönni, s nem jelentenek majd ekkora kihívást.

A homok leánya élvezetes olvasmány volt ezeken a forró nyári napokon. Tökéletesen megfelelt minden elvárásomnak, sőt, túl is szárnyalta. Az első szótól az utolsóig faltam a könyvet, s már most türelmetlenül várom a folytatást is. A történet elején kapunk egy szép felvezetést, amin keresztül megismerhetjük a szereplőket, a környezetet, s a kialakult politikai helyzetet. Számomra ez sem volt unalmas vagy vontatott, inkább egy jó alapnak éreztem, amire szépen lehet építkezni. A sivatag lázadója sorozat első része egy fordulatokkal bővelkedő, igazi ifjúsági fantasy. A kevésbé romantikus lelkeknek sem kell tartania tőle, hiszem a szerelem, mint mellékszál van jelen a történet folyamán – legalábbis egyelőre. Véleményem szerint ez a későbbiekben jelentős szerephez fog jutni, ám még akkor is a képességeken, s a hatalmi játszmákon lesz a hangsúly.

Sivatag, kánikula, tűz, varázslat, akaraterő és kitartás. Forró helyzetek, váratlan fordulatok és meghökkentő meglepetések. Ezek jellemzik Alwyn Hamilton könyvét.

"– Nem ítélhetsz el, amiért több akarok lenni, mint egy jelentéktelen homokszem a sivatagban!"

"Ha bele lehetne halni az unalomba, nálunk már mindenki hulla lenne."

"– Tudod, amíg nem találkoztam veled, nem hittem a sorsban – sóhajtott egy hatalmasat, és fejét a falnak döntötte. – Azóta gondolom csak, hogy a véletlennek kegyetlen, véres humora van."