Minden reggelnek megvan a maga hagyománya. Nagyjából mindig ugyanakkor kelek, ugyanolyan sorrendben végzem el a megszokott reggeli teendőket. Például ha elkészült a kávénak becézett tejes kotyvalékom, akkor leülök a gép elé és átböngészem, az értesítéseimet több felületen is. Megnézem a facebookomat, az emaileimet, s a molyt is. Aktív moly.hu felhasználó vagyok, így reggelente is mindig akad pár, nekem címzett karc. A mai nap sem volt különb, pontosan mindent úgy csináltam, ahogy eddig, ám most nem felejtettem el rámenni, a mai szerencsesütire. A következő üzenetet kaptam:
Ez az üzenet egy számomra kedves könyvből származik. Sienna Cole munkássága kiemelt helyet foglal el a szívemben, nagyon tehetséges írónak tartom, akinek rengeteg mély gondolata van. (Két regényét olvastam eddig, a Négyszáz nap szabadságot és a Lefelé a folyónt. A címekre kattintva elérhetitek az értékeléseimet is.) A reggeli hagyományaim között szerepel egy a polcomon lakó könyv felütése, s random helyen beleolvasni, hogy útravalóként szolgáljanak a nap további részében. Ezen alkalmakkor Sienna könyvei gyakran fordulnak meg a kezemben.
Heti pár alkalommal azért eszembe jut megnézni a szerencsesütimet, bár legtöbbször értelmetlen maszlagokat szoktam kapni. Pontosan ezért szokott gyakorta elmaradni, hiszen elveszítette az erejét már a rengeteg értelmetlenül beküldött idézettel.
Ám a mai más.
A mai süti szembesít. Egy olyan kérdést szegez nekem, ami miatt megállt a levegőben a bögrét emelő kezem, mielőtt a számhoz ért volna. Egy pillanatra az egész világ megfagyott, még az általános zajok is eltűntek. Nem szitkozódott a felettünk lakó, miközben a rezgő mobilját kereste. Nem sikítoztak a gyerekek, akik alattunk élnek. Nem hallattszódott be kintről a veszekedő varjak hangja, sem az őket kergetni próbáló, pórázra kötött ebek ugatása. Teljes volt a csend. Teljes döbbenet. Teljes sokk. S mikor újraindult minden, beleértve az agyamat is, elkezdtem gondolkodni.
"- Azt az életed éled, amit megálmodtál magadnak?"
Sosem voltak nagy álmaim. Inkább terveket kovácsoltam, amiket meg tudok valósítani, mintsem álmokat szőttem, amiket sosem érhetek el, s csúfolódva gyötörhessenek a gyenge pillanataimban. Az álmokban sosem hittem, hazug dolgok, s a legcsalfább vak remény táptalajai. Persze, bennem is néha felvetődik egy-egy kiugró gondolat, mely túlmutat az eddigi igényeimen, de ezeket hamar elvetem. Nem küzdök olyanért, ami a helyzetemből adódóan sem most, sem később nem valósulhatna meg. A reális álmok pedig tervek. Célok.
"- Azt az életed éled, amit megálmodtál magadnak?"
Gyermekként arról álmodoztam, mint bármelyik másik kicsilány: egy jóképű férfi oldalán, gyerekekkel körülvéve élünk egy rózsaszín habcukormázas házikóban, boldogan, egy, a szüleim melletti házban. Láttam magam előtt legalább négy kutyát, három macskát, két lovat. Nagy zöld kertet, amit sosem kell gondozni. Saját játszóteret, ahol együtt bolondozhatok a picikkel. Egy zöldszemű kislányt, aki kacagva szalad a karjaimba. Egy kócos kisfiút, aki az apja vállán ül. A szüleimet, amint a hintaszékükből mosolyogva nézik a családi idillt.
"- Azt az életed éled, amit megálmodtál magadnak?"
Aztán jöttek az életemben azok a töréspontok, amik elvették az álmaimat. Édesanyámat alattomos módon megtámadta egy komoly betegség, édesapám pedig kétségbeesetten küzdött érte. Eltemettük. Azon a napon felnőttem, noha még csak tíz éves voltam. A világ összes színe eltűnt. Nem maradt más, csak az örjítő feketeség. Majd ez fakult szürkévé, mikor belépett az életünkbe egy csodás nő, aki hű társa a mai napig édesapámnak.
De ekkorra már az álmok odalettek. Nem maradt semmi. Egy sima végzettségre vágytam, hogy éljem a felnőttek keserű életét, a nehéz diákévek helyett. Semmi más nem kellett.
"- Azt az életed éled, amit megálmodtál magadnak?"
A főiskolán megismerkedtem a lelkitársammal. Csodálatos, meseszerű történet a miénk. Visszahozta a fényt az életembe, s újra reménykedtem. Álmokat nem szövögettem továbbra sem, de terveket kovácsoltunk. Terveket, amik lassan, de biztosan teljesülnek. Most itt vagyunk, sok kilométerre az igazi otthonunktól. Van munkánk, amikre büszkék lehetünk. Van egy autónk, amivel ha időnk engedi, eljárunk kirándulni. Egy nagyon szép lakást bérlünk, amibe öröm hazaérni. Nemsokára megyünk egy hétre nyaralni. S van még pár megvalósítatlan tervünk, de ezek idővel teljesen körvonalazódni fognak, teljesülnek.
"- Azt az életed éled, amit megálmodtál magadnak?"
Nem.
Nem vagyok a gyermekkori mesém része, de jó pár éve már nem is igénylem.
Igen.
Igen. Életem szerelmével közösen megalkotott céljainkat teljesítjük, nap, mint nap.
Talán.
A lelkemben még ott vannak a régi álmok, a soha ki nem mondott vágyak, amiket még magam elől is rejtegetek. Van, ami már teljesült belőle, de minden nem válhat valóra.
Egyetlen mondat egy álmos, korai órában, mégis az egész eddigi életemet számba vettem tőle. Feltörtek az elfojtott emlékek, néhány mellé kis zöld pipa került. A helyükre újak születtek. Mert erős vagyok, s el fogom érni a céljaimat. Ezért tűztem ki őket.
S most, kedves olvasóm, te is tedd fel magadnak a kérdést:
"- Azt az életed éled, amit megálmodtál magadnak?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése