Niitaabell Világa: Kirsty Moseley: The Boy Who Sneaks in my Bedroom Window

Volt egyszer egy lány.

És egy fiú.

Meg egy ablak.

Amber Walkert és a bátyját, Jake-et bántalmazza az apjuk. Egy éjszaka Jake legjobb barátja, Liam észreveszi a zokogó Ambert, és bemászik a szobája ablakán, hogy megvigasztalja. Ezzel kezdődik szeret/nem szeret-kapcsolatuk, ami meghatározza a következő nyolc évet. Liam mára magabiztos csajozógép lett, aki egyetlen csaj mellett sem tud kikötni, még sohasem volt igazi barátnője. Amber máig nem dolgozta fel a bántalmazó apjától elszenvedett lelki sebeket. Ő és Liam bizarr párost alkotnak. A kapcsolatuk mindig is viharos volt. De mi történik akkor, ha Amber egyszer csak máshogy tekint a bátyja legjobb barátjára? És mit szól a túlféltő báty, amikor megtudja, hogy a húga és a barátja egyre közelebb kerülnek egymáshoz?

A legmeghatóbb történet arról, mire képes a szerelem.

Az első pillantásra beleszerettem ebbe a könyvbe. Meg kell mondanom, csodálatos lett a borító, még ha egészen semmitmondó is. Nagyon tetszik a színek játéka, a vidám, nyári árnyalat, s az alján elhelyezkedő dombornyomott buborékok. Tetszett, hogy nem hozták központi helyzetbe a borítón megjelenő két fiatalt, mégis, mivel nincs más, amit szemrevételezni lehetne, így kellő hangsúlyt kapnak. Pontosan ilyen szereplőkre vágytam: akik nem tűnnek ki a tömegből, mégis, ha észrevesszük őket, mélyen megragadnak.

A könyv egyik legérdekesebb külső jellemzője a cím. Míg az angol egy elég hosszú, cselekvést kifejező megvalósítás, addig a magyar tömören összefoglalja az egész történetet. Tény, hogy az eredeti cím nem adja vissza azt a hatást a nyelvünkre lefordítva, mint ahogy azt szánták, de mégis aggasztó volt, hogy két szóban el tudták intézni a lényeget. A könyvet elolvasva viszont azt kell, hogy mondjam, a fordító és a kiadó helyesen cselekedett, mikor az Álmaim őrzője kifejezést választotta. Pontosan kifejezi a könyv központi tényezőjét, mindkét főszereplőre nézve.

Csupa örömmel vetettem bele magam a könyvbe. Vágytam egy vérbeli ifjúsági regényre, ami könnyed vizeken átevezve újat ad. A borítón megjelenő apró kis jellemzés is tökéletesen alátámasztotta azt, hogy nekem most erre van szükségem. Szeretem a megható történeteket, s mindig jó látni egy újabb példát arra, mire is képes a szerelem, márpedig a fülszöveg alapján itt nem csak apró csorbulások, hanem hatalmas nyílt sebek vannak egy lány szívén.

Az első pár fejezet, míg bepillantást nyerhetünk a múltba, igen megrázó. Amber és Jake apja egy igazi vadállat. Szörnyű belegondolni is, hogy nem csak a könyvek lapjain léteznek ilyen elborult elmék, hanem a valóságban is. Hány és hány családban van jelen minden nap a félelem, a bántalmazás, miközben a külvilág felé egy boldog életet mutatnak. Legtöbb esetben még a rokonok, barátok vagy éppen a közeli szomszédok sem vesznek észre semmit abból, ami a négy fal között történik. S ez borzasztó. Kirsty Moseley is erre próbálja meg regényében felhívni a figyelmet. Jake mindig több és erősebb büntetést kap az apjától, mégis Amber az, aki nagyobb sebeket szenved el. A fizikai bántalmazásnál már csak egy lehet rosszabb: a gyermekek molesztálása. Szerencsére a végső frázisig nem jutottak soha el, s ezt becsülöm az íróban, hogy nem engedett ekkora traumának helyet egy elsősorban fiatalabb számára írt könyvben. Épp elég megrázó így is az, ami Amberrel történt. Szívem szakadt meg ezért az éjszakákat átzokogó kicsi lányért.

Ám az apuka elűzetik, s ugrunk az időben is pár évet. Amber immár 16 éves, Jake, a bátyja pedig 18. Boldog családként tengetik a mindennapjaikat, noha a régi sebek sosem gyógyultak be igazán. S innentől kezdve, ahogy átugrottunk pár évet, a regény mélyzuhanásba kezd.

Tudjátok, vannak olyan könyvek, melyeket szeretni akarunk olvasás közben, ezért elnézünk neki pár hibát, s van a másik oldal is, mikor sikerül magát úgy elvágnia, hogyha még javuló tendenciát is mutat, akkor sem tudunk rá már pozitívan tekinteni. Az Álmaim őrzője számomra mindkét kategóriába beletartozik. Az elején görcsösen ragaszkodtam hozzá, hogy bizony én ezt a könyvet élvezettel olvasom, de be kellett látnom, hogy annyi negatív érzést hagyott bennem, már a könyv felénél, hogy nem tudtam magam tovább áltatni. Egyszerűen borzalmas. Látom, a sok pozitív értékelést, hogy mennyien szeretik rajongásig ezt a könyvet, s egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni. Általában elfogadom mások véleményét, hiszen nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, de ebben az esetben képtelen vagyok. Az Álmaim őrzője egy rossz alapokon nyugvó, rosszul megírt történet. Már mondom is, mi volt vele a gondom.

Kezdjük Amberrel. Van egy lelkileg sérült lány, aki nagyon furcsa kapcsolatban van a szomszéd fiúval. Minden este együtt alszanak, mert csak így tudnak nyugodt álomra lelni. Okés, ezt aláírom, nagyon szép gesztus. Ám ahogy nappali fénynél is találkoznak, Amber maga lesz a megtestesült boszorkány. Szerencsétlen Liamet ott szapulja, ahol tudja. Olyan gusztustalan módon gondolkodik róla, hogy arra nincsenek szavak. Hogy lehet az, hogy valakihez éjszaka odabújunk, napközben meg 160-as vérnyomást produkálunk, ha meglátjuk, mert annyira idegesít a puszta jelenléte. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy személyiséghasadása van. Emellett Amber nem érti a poént. Vegyük például a reggelizést. Ha meglátom, hogy valaki az én müzlimet eszi, maximum egy kicsit morgok rajta, hogy hamarabb kell majd vennem egy új dobozzal, de no para, odaállok és összedobok magamnak egy másik adagot. Nem agresszívkodom és kapok idegbajt. Minden reggel. S utána persze erről is kiderül valami cuki dolog, ami tényleg nagyon édes, de.... gondoljatok bele... ha valami 8 éven keresztül csak káprázat, akkor azt csak észreveszem már, nem? Mondjuk a dobozban maradó mennyiségről, vagy bármiről. Szóval Amber durván paraszt Liammel. Persze a srácot sem kell félteni, tesz is azért, hogy így vélekedjenek róla, nem védem. De akkor is jó lenne megkülönböztetni poénkodás és a megaláztatás közötti különbséget. Amber mindent túlreagál.

Még maradjunk nála, mert nem csak ezzel húzott fel a végsőkig. Amber kimondottan irracionálisan viselkedik. Ha az embert ekkora trauma érte kiskorában, mint őt, s emiatt képtelen elviselni mások érintését, akkor nem flörtöl minden szembejövő sráccal. A sérült ember próbálja meghúzni magát, hogy minél jobban tudja kerülni a kontaktust. Szóval elég sok jelent bizarrként hatott így rám. Nem szeretem azokat a lányokat, akik könnyűvérűként viselkednek, bezzeg mikor úgy is bánnak velük, teljesen felháborodnak és kétségbeesnek. Döntsük el, mit akarunk. Nem olyan nehéz ez.

De ezeket még képes is lettem volna valamilyen szinten lenyelni. Ám mikor nekiállt hisztizni, s folyamatosan kétségbe vonta szerencsétlen srác érzéseit, sőt, nem is bízott meg benne, mondván, hogy tuti megcsalja... na ott telt be végleg a pohár. Én értem, hogy Liam sok nővel volt együtt, de könyörgöm, Amber, hát gondolj már bele szerencsétlen helyzetébe: ahogy észlelted is, minden éjszaka, mint a kiscica bújsz hozzá, s ezzel olyan testi reakciókat indítasz el, amit nem tud elviselni egy 18 éves fiú. Minden reggel olyan merevedéssel ébred, amit a szomszéd faluból is láthatnak. Hogy várhatnád el, hogy ne vezesse le valahogy a fölös energiát, mielőtt beleőrül?

S akkor persze itt van a szüzesség kérdése is. Nekem akármit mondhat, akkor sem hiszem el, hogy nem volt a döntésben szerepe annak, mennyi pénzt is nyerhet. Nyolc év után mindössze egy hét kellett ahhoz, hogy pálfordulást vegyen a jelleme. Aha, persze. Egyértelmű.

Mint látjátok, Amber veszettül benne van a bögyömben. Még ha lenne folytatás, és ott képes lenne normálisan gondolkodni és viselkedni, akkor sem tudnám már megkedvelni. Sajnálom. Ám itt még nem ért véget a kifakadásom.

Ha elvonatkoztatok a szereplőktől, ez a könyv akkor is hemzseg a hibáktól. Vizsgáljuk meg a történetet. Most csak úgy enyhe odafigyeléssel belegondolva: ha te egyedül nevelnél két, érzelmileg sérült gyereket úgy, hogy igazából a bántalmazójuk bármikor visszatérhet, akkor te, mint felelősségteljes anya, vállalnál olyan munkát, ami azzal jár, hogy heteket töltesz távol a még kiskorú lányodtól és fiadtól? Nincs is több hozzáfűzni valóm.

Arra is kíváncsi lennék, hogy Amberék milyen utcában laknak. Valószínűleg csak és kizárólag ők, meg velük szemben Liamék élnek ott, vagy mindenki süket és járásképtelen a szomszédságban. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nincs egy szomszéd sem, aki nem veszi észre, hogy minden éjszaka belopódzik valaki Amber ablakán, majd reggelenként ki. S persze annyira jó fejek, hogy a hangos, hetente megrendezett bulikat is simán tolerálják. Még csak egy kutyaugatás sincs a könyvben, semmi, ami arra utalna, hogy ez a város nem kihalt.

A részletesség és az átgondoltság teljes hiányára természetesen a szerző még egy lapáttal rátesz. Előzetesbe szeretném megjegyezni, hogy nem tudom, a fordítónak ennyire szegény a szókincse, vagy az eredeti könyvben is így van-e minden megírva. Nem tudom, hogy csak a magyar változat lett-e ennyire egyszerű, vagy maga az írónak nincs elég nyelvi készsége. De beszéljen helyettem egy kis részlet:

"Tátva maradt a szám a felfedezéstől. Nekem készítette?

- Nekem készítetted? (...)"

Engem megőrjít az effajta ismétlés. De komolyan, miért kell kétszer leírni, egymás mögé ugyanazt, azzal a különbséggel, hogy az először gondol rá, aztán ki is mondja?! S ha még csak egyszer-egyszer fordult volna elő, de nem, ebben a könyvben ez egy nagyon gyakori megvalósítás. Az agyamat kikapartam a helyéről már a végére. S emellé társul egy nagyon egyszerű nyelvezet is, ami nélkülöz mindenféle szép megoldást. Nincsenek benne mély gondolatok, sem nagyszerű ténymegállapítások. Csak az ehhez hasonló bugyuta megfogalmazások.

Természetesen a váratlan fordulatokat sem hagyhatta ki az írónő, melyek a lehető legklisésebb elemekből épülnek fel. Ezekről nem tudnék spoiler mentesen beszélni, így arra bíztatnálak titeket, hogyha érdekel erről az oldalról is a véleményem, akkor írjatok egy levelet, s privátban szívesen megosztom veletek a további kifakadásom forrásait. Annyit jegyeznék itt és most meg róla, hogy legszívesebben a szoba másik sarkába hajítottam volna a könyvet, sőt, még csak nem is sajnáltam volna, de mivel kölcsönkért példányom volt, így tiszteletben tartottam a tulajdonos mivoltát. A csavarok kiszámíthatóak voltak, ahogy jöttek, úgy mentek. Fokozni akarták az izgalmat, de belőlem csak megvetést váltottak ki.

Tudjátok, mit élveztem legjobban a könyvben? Mikor végre végleg becsukhattam. Soha többet nem is akarom látni. Jogosan kérdezhetitek meg, hogyha ennyire kiborított, akkor miért nem tettem le, s kezdtem bele egy másikba. Nos, erre igen egyszerű a magyarázat. Végig reménykedtem benne, hogy ennél többre fogja vinni, s látni fogok benne valami pozitívumot is. Meg így ez az értékelés sem születhetett volna meg, ha nem fejezem be, hiszen hogyan alkothatnék véleményt valamiről, aminek esélyt sem adtam?

Kirtsly Moseley könyve számomra a Rémálmaim őrzője. Ennyire összecsapott, átgondolatlan és kidolgozatlan regényt már rég nem fogtam a kezemben. Az író abban reménykedett, hogy vált ki érzelmet az olvasóiból. Ó, hát ez nagyon is sikerült, mert ily mértékű dühöt én még nem éreztem könyv iránt.

Lenne itt egy komoly téma, amire szerették volna felhívni a figyelmet. A családon belüli erőszak köztünk van, létező és egyáltalán nem ritka dolog. Fontos róla beszélni, de mindig hangsúlyozom ilyen esetekben: a hogyan-on van a hangsúly. Kár volt ebbe a könyvbe belekeverni, hiszen csak a drámai hatás kedvéért került a sorok közé. A főszereplő nem ez alapján lett megformálva. Úgy viselkedett, mint egy hisztis, egoista tinédzser, akinek néha eszébe jutott, hogy mennyire darabokra van esve, s ilyenkor egy kicsit cidrizett a lába, hogy mindenki körülugrálja. Vagy legyünk minden helyzetben rosszul, vagy rendelkezzünk tartással, vagy bármi lehet, de a racionalitásnak alapvető tulajdonságnak kellene lennie.

Elgondolkoztatott, hogy a mostani fiataloknak tényleg erre van igényük, szükségük? Legyen egy lelket érintő elgondolás, s onnantól kezdve senkit nem izgat, hogy az miként van megalkotva, s hogy a karakterek mennyire emberségesek? Elég a felszínesség? Ha így van, akkor örülök, hogy én már felnőttem.

Ez az én véleményem a könyvről.

A rajongóktól elnézést kérek, tudom, hogy számukra ez elfogadhatatlan, s másként látják a háttértartalmat, mint én. Sajnálom, de az én igényességre törekvő hajlamom ezt a könyvet sárba tiporja.

S pontosan emiatt képtelen lennék bárkinek is jó szívvel ajánlani.