Felismernél egy szociopatát, ha találkoznál vele? A rossz válasz az életedbe kerülhet.
Dr. Eric Parrish briliáns és lelkiismeretes pszichiáter. Amikor a privát rendelésén elvállal egy tinédzsert, hamarosan jókora szakmai dilemmába kerül.
A fiú rögeszmésen vonzódik egy lányhoz, és az orvos aggódni kezd a lány élete miatt. Egyre többször merül föl benne, hogy megszegi a titoktartási fogadalmát, és figyelmezteti a rendőrséget.
Mire a doktor döntésre jut, már késő. Hosszú ideje egy ördögi terv célpontja.
A lányt meggyilkolják, és a nyomok legalább annyira vezetnek az időközben rejtélyesen eltűnt pácienséhez, mint magához…
A szociopata zseniálisan mozgatja a szálakat a háttérből. A kérdés csupán az, hogy ki ő valójában.
Lisa Scottoline amerikai krimiszerző műveit 35 nyelven adják ki a világban, és csak az Egyesült Államokban eddig 30 millió példányban vásárolták meg.
Lisa Scottoline neve kis hazánkban meglepő, de szinte egyáltalán nem ismert. Mindössze két kötete jelent meg magyar nyelven, ám azok sem robbantak be a köztudatba. Mindemellett a mellettünk fekvő országokban igen nagy elismerésnek örvend. Könyveit rengeteg nyelvre fordították le, s sok nemzetiség tagjai között rendelkezik erős rajongótáborral. A Lettero kiadó figyelt fel rá újfent, s kezdésként a Minden órában négyszer című regény mellett döntöttek. Ezt a kötetet egy előadás keretén belül maga Stahl Judit mutatta be kollegáim s az én számomra is. Első szóra meggyőzött, hogy ez az év egyik csúcs lélektani thrillere lesz. A kiadónál is nagy kedvencként tartják számon, s pontosan ezért kaphatott az eddigiektől eltérő külső formát. Ha emlékeztek még Sarah Lotz Hármak című sorozatára, legutóbb azok jelenhettek meg ebben a hosszított verzióban. Ezt külön ki kell érdemelni, s a kiadó nem osztja minden második jó könyvnek ezt az elismerést. Lisa Scottoline pedig elnyerte. Ezek után nagy elvárásokkal indultam neki a könyvnek. Kíváncsi voltam, vajon ki tud-e belőlem akkora hatást váltani, mint a Mindig is éjjel lesz. Esetleg fölül is múlja? Türelmetlenül vártam a megjelenést, s nemrégiben végre hozzám is megérkezett.
Meg kell, mondjam, nem erre számítottam. Egyáltalán nem.
Zsigeri vágyam volt ez a könyv. Tényleg nem tudjátok elképzelni, mennyire szerettem volna már. Mikor megérkezett az üzletekbe, rögvest beleolvastam. Csak egy oldalt engedélyeztem magamnak, többet nem, mert félő volt, hogy minden megszűnik körülöttem, s fejjel előre beleveszek. Mondanom sem kell, nagyon meghozta az a röpke bevezető hozzá a kedvem, nagy akaraterő kellett hozzá, hogy ne álljak neki munkában olvasni.
A történet kezdése nagyon hasonlatos a fülszöveghez, hiszen egy részük azonos. Először, épp csak egy pillanatra, de beleláthatunk egy szociopata fejébe. Meg kell mondjam, nagyon érdekes, amit ott találunk. Már az első mondatokban tisztázza, hogy ő tudja magáról, hogy kicsoda, s hogy ebből kifolyólag milyen jellemi tulajdonsággal bír. Rámutat, hogy valójában nap, mint nap érintkezünk szociopatákkal, de szinte sosem látjuk őket igazán, mert tökéletesen képesek eljátszani, hogy pontosan olyanok, mint bárki más. Az elbeszélő elülteti bennünk a kíváncsiság magját. Már az első oldalakon tudni szeretnénk, ki áll a dolgok mögött úgy, hogy igazából még semmi sem történt meg azokból a borzalmakból, amik ránk és a főszereplőnkre vár. Lisa Scottoline már az első oldalakon képes függővé tenni az olvasót. Végtelenül magával ragadott, az agyam máris túlélő üzemmódba kapcsolt. Ilyen jó kezdéssel sem találkoztam még.
Ezután elhagyjuk az ismeretlen szociopatánk fejét, hogy külső szemlélőként láthassuk a fontos eseményeket. Megismerkedünk Eric-kel, aki egy igazán tehetséges orvos, meglehetősen kusza élettel. Eric számomra nem volt éppen ideális az elején. Egyfelől érdekelt a karaktere, hiszen munkakörét tekintve pszichológus, kórházban és magánpraxisban egyaránt. Rengeteg elismerést bezsebelt az évek során, melyekre jogosan lehet büszke. Sok ember neki köszönheti, hogy újra teljes értékűként tekint magára. Igazi nagy ász a pasas, főleg, ha azt nézzük, hogy ő maga is régen beteg volt, szorongásos depresszióval küzdött. Ez a fordulat nekem kifejezetten a kedvemre való, hiszen ki más tudhatna a lehető legjobb segítséget nyújtani egy beteg embernek, mint aki maga is megjárta ezeket a nehéz lépcsőket. Pár szót kapunk arról is, miként vált azzá az emberré, aki most embereket gyógyít.
Mindez nagyon szép és jó, Eric mégsem nőtt a szívemhez. A könyv elején rettentően érzelgős, aggódó az élet minden területén. Írhatjuk ezt a volt betegsége számlájára is, mint visszamaradott berögződések, ám mégis úgy érzem, nem felel meg az alapvető követelményeknek így a karaktere. Egy kórházi szárny igazgatójának lenni nem kis feladat, melyhez bizony hatalmas önbizalom s akaraterő szükségeltetik. Eric nem éppen az a vezetőnek született alkat. Ha nem tudtam volna, akkor is pár oldal után meg lehetne állapítani, hogy ezt a regényt nő írta, ugyanis Ericnek (meg a többieknek is) teljesen női szívet és gondolkodásmódot adott. Túlságosan csöpögős, érzelgős lett a karaktere. Bizonyos szintig érthető, hiszen a szakmájában elengedhetetlen az empátia, mégis úgy érzem, a szerző sok helyen túlzásba vitte. Olyan érzésem volt olvasás közben, hogy ezzel próbálta növelni a kontrasztot a szociopata és az átlagos emberek között. Egy bizonyos szintig még működőképes is lett volna, a megfelelő hatást váltotta volna ki, ám ebben a koncepcióban úgy érzem, átestünk a ló túloldalára.
Ugyanakkor van még két tézisem arra, a szerző miért ábrázolja a történet kezdetén ennyire lágyan Eric karakterét. Lehetségesnek tartom azt is, hogy így tudott elérni egy igazán felfelé ívülő karakterfejlődést is. Eric a történet végére megérik, felelős döntéseket hoz, s kevésbé bújik ki az események alól. Több dolgot cselekszik spontán, s átértékeli az eddigi kapcsolatait, terveit. A történet előrehaladtával válik egyre magabiztosabbá, s így lett a számomra is egyre inkább szimpatikusabb. Ég és föld a kezdeti és a végsőponti Eric egymáshoz képest. Kifejezetten büszke voltam rá, hogy ilyen erős jellemmé vált, s nem roppant össze a megpróbáltatások súlya alatt. Pozitív élményként éltem meg a jellemváltozását. Ezt pedig a szerző nem tudta volna elérni, hogyha egy alapvetően erős személyiséggel megáldott embert helyez a középpontba. Megértem, ám még mindig tartom magam ahhoz, hogy egy orvosnak bizony több határozottsággal kell rendelkeznie ahhoz, hogy képes legyen egy egész szárnyat irányítani. Lehetséges, hogy egy kisebb jellemfejlődés jelen esetben célravezetőbb lett volna, mint egy ekkora ugrás, ám ez a szokatlan megoldás is kedvemre való volt összességében.
Az utolsó lehetséges magyarázat pedig szintén a szerzői félrevezetésen alapul. Lisa Scottoline nagyon szeretné elrejteni, ki is ebben a történetben az igazi szociopata. Több szereplőre is próbálja terelni az olvasó gyanúját, s ezt nem csak a kiemelt részletekkel cselekszi. Ha megnézzük Eric volt feleségét, ott is tapasztalhatunk erősen aggasztó jeleket. Caitlin egy igazi szívtelen, pénzéhes nő. Akárhonnan is nézem, számomra végig ellenszenves szereplőnek maradt meg. Felmerült bennem a gyanú, hogy vajon ő lenne az, aki a szálakat mozgatja? Hiszen az indíték is megvan… De nem árulom el nektek, olvassátok el a könyvet, abból minden kiderül! Visszatérve az állításomhoz: a szerző felcserélte az alapvető tulajdonságokat. Nála nem a nő az, aki érzelgős, s nem a férfi a magabiztos, hanem pont fordítva. Furcsa volt ez látni, meg is zavarta kellőképp a fejem. Akaratlanul is irányította a gondolataimat, s olyan gondolatokat ültetett el bennem, amivel lehet, hogy közelebb viszem magam a megoldáshoz, ám az is megeshet, hogy téves úton haladok előre.
A történet szépen halad a saját medrében. Az eseményeket legtöbbször a háttérből, Eric válla fölött kukucskálva láthatjuk. Néha, éppen csak egy lélegzetvételnyi időre kapunk egy-egy rövid részletet a szociopata gondolatai közül is, melyek legfőként a kíváncsiság fenntartását szolgálják, ugyanis a történethez nem igazán tesznek hozzá. A szerző ezekkel a kis részekkel próbálta a gyanúnkat egy bizonyos karakter felé terelni, ám ez még a kezdő krimi olvasók számára is túlságosan egyértelmű, hogy szimplán a megtévesztést szolgálja. Itt is úgy érzem, el lett túlozva a karakterek megvalósítása, s emiatt az alapvetően kevés szereplős könyvben máris felére csökken azon emberek száma, akik ezen egész kalamajka mögött állhatnak. Számomra viszonylag hamar kiderült, kit fed az álarc, mert maga az indíték is túlságosan egyértelmű volt, ám a végső csavarra jómagam sem számítottam. Képes volt meglepni, mégis kevésnek éreztem a katarzist. A történet folyamatosan bontakozik ki a szemünk előtt, minden a maga idejében történik, mégis, a legfontosabb események körül már nincs meg ez a fajta összeszedettség, ami eddig jellemezte a történetet. Úgy érzem, még el tudott volna viselni pár oldalt, bravúros lépést, amivel végleg felgöngyölíthetnénk az ügyet.
Miről ismerszik meg egy jó pszichothriller? Ezt a kérdést már sokszor feltettem magamban, s a választ rá minden elolvasott könyvvel bővítem. Fontos, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét, legyen benne bőven izgalom és gondolkodnivaló. Ám a legfontosabb az, hogy minden morzsának a helyén kell lennie. Egyszerűen nem engedheti meg magának egy thriller író, hogy alapvető hibákat ejtsen, hiszen egy nyomozás folyamán mindig a részletekben rejtőznek az igazi potenciálok, bizonyítékok. Sajnos a Minden órában négyszer című könyvben több hiba is található, melyek erősen csorbítják a történet élét. Például fontos odafigyelni arra, hogyha a hatóság lefoglal egy számítógépet, tehát fogja és elviszi átvizsgálásra, akkor azon már nem fogunk tudni kutakodni aznap a facebookon. Apróság, de akkor sem mindegy.
Ennél egy zavaróbb pont volt csak, melyben igazából az egész könyv elbukott. Egy szociopatának nincsenek érzései, ezt hangoztatja végig az író. Minden szürke ott, ahol színeknek kellene lenni. Megjátszák magukat, hogy ne lógjanak ki a sorból, de ez rengeteg erőt felőröl. Pontosan ezért bicsaklik meg a végső csavar. Akárhonnan is nézem, az egész történet mögött egy mély érzés lapul. Tehát a szociopatánk érez. Hogy is van akkor most ez?
Ennél egy zavaróbb pont volt csak, melyben igazából az egész könyv elbukott. Egy szociopatának nincsenek érzései, ezt hangoztatja végig az író. Minden szürke ott, ahol színeknek kellene lenni. Megjátszák magukat, hogy ne lógjanak ki a sorból, de ez rengeteg erőt felőröl. Pontosan ezért bicsaklik meg a végső csavar. Akárhonnan is nézem, az egész történet mögött egy mély érzés lapul. Tehát a szociopatánk érez. Hogy is van akkor most ez?
Minden könyvnél az egyik legfontosabb a találó címválasztás. Egy hangzatos cím megragadja az olvasó figyelmét, s így nagyobb valószínűséggel jut el a célközönséghez. A Minden órában négyszer is pont egy olyan kifejezés, ami mellett nem lehet elmenni. Tudjuk, hogy az egyik szereplőnknek ez a szokása: negyed óránként megérinti a fejét. Nem tud ellene küzdeni, mániákusan cselekszik. Így meg is van a kapcsolódási pont cím és a történet között, ám ez még nem elég. A címnek szervesen kell kapcsolódnia az eseményekhez. Végig azt vártam, hogy kiderüljön, mi áll ezen cselekvés mögött, miért ezt választotta a szerző. A legnagyobb szintű arculcsapásként éltem meg, hogy az események szempontjából nézve vajmi lényegtelen, hogy ez a szerencsétlen srác óránként négyszer tapogatja a homlokát. A könyvben ez a cselekmény alig jelenik meg, s semminemű információt nem kapunk róla, ami igazán lényeges lenne. Ezen nem tudom túltenni magam.
Hatalmas lelkesedéssel vetettem be magam az eseményekbe, fejest ugrottam a sorok mögött rejtőző ismeretlenbe. Az eleje olvastatta magát, fokozott hangulatban faltam a sorokat, ám a lelkesedésem egy idő után elkezdett csökkeni. A történet vége felé újfent javuló tendenciát mutatott, de képtelen volt elérni a kezdeti állapotot. A beharangozók miatt sokat vártam el ettől a könyvtől, melyet sajnos nem tudott megugrani. Lehetséges, hogyha ismeretlenül vettem volna kézbe, akkor jobb hatást gyakorol rám. Lehetséges, hogyha csak egy szimpla kikapcsolódásként tekintettem volna rá, akkor sokkal közelebb érezhettem volna végig magamhoz. Túlságosan sok a „lehetséges”, ám a valóság az, hogy egy kicsit csalódtam. Többet vártam. Azt hittem, hogy az utolsó betűig magával fog ragadni, s az állam is a földet fogja verni meglepetésemben. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar rájövök, ki az, aki az események mögött állt.
Szerettem olvasni, mert kikapcsolt, s mellette megmozgatta az agyamat. Folyamatosan csűrtem-csavartam a fejemben kergetőző gondolatokat. Az elején mindenkiben potenciális szociopatát láttam, s a történet előrehaladtával egyesével húztam le a neveket a képzeletbeli táblámon, míg el nem jutottam a végső felismeréshez.
Lehet, hogy másra számítottam, ám még ezen tény ellenére is kellőképp tudtam volna élvezni a történetet, ha nem lennének benne szarvashibák, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni, mint azt fentebb is említettem.
Mindennek ellenére mégis ajánlanám ezt a könyvet azoknak, akik egy könnyed, nyári, gondolatokat ébresztő thrillerre vágynak. Kisebb elvárások mellett egy élvezetes olvasmánynak bizonyulhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése