Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt.
A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá.
De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél.
Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát.
A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.
Lenyűgöző új sorozat!
Hová kalauzol az elkerülhetetlen halál és egy különös szerelem?
A Könyvmolyképző kiadó a 2012-es évben hozta el számunkra Maggie Stiefvater sorozatát, a Hollófiúkat. Ekkora már a szerző neve nem volt ismeretlen kis hazánkban sem, hiszen a Shiver sorozat rengeteg olvasóból váltott ki rajongást. Az írónő mindig egyedi világot alkot, fantasztikus elemekkel megbolondítva. Az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő vámpíros és alakváltós történetek egyre elterjedtebbé váltak, s a szerzők nem győzték az olvasók érdeklődését kielégíteni újabb és újabb regényekkel, amik bár sok hasonlóságot tartalmaztak, mégis alapjaiban különböztek. Ebben az időben robbantotta be Maggie a Hollófiúkat, mely sokkal közelebb áll a misztikumhoz, mint bármilyen varázslényekhez. Az újdonság varázsával bírt, s bevallom, engem is egyből levett a lábamról. Az akkori, 17 éves énem rajongott érte, s elhatározta, hogyha egyszer lesz annyi pénze, hogy megengedhesse magának, hogy könyveket is vegyen, a Hollófiúk sorozat biztos pontja lesz a polcának. Az első két könyv elolvasása után tettem ezt az ígéretet magamnak. Azóta eltelt sok év, s mindig is bennem lappangott, hogy ideje lenne megszerezni, ám addig nem szerettem volna a gyűjtésbe belevágni, míg az utolsó rész meg nem jelenik magyarul. Nem tartottam attól, hogy elkaszálják, de mégis: inkább biztosra mentem. A Hollókirály megjelenése után pár hónappal az egész sorozatot egyben beszereztem, s azóta várja türelmesen, hogy újrakezdjem. Jelentem, ez most, 2018 nyarán megtörtént. Meglepő tapasztalatokat gyűjtöttem, s rá kellett jönnöm: az évek során rengeteget változtam.
Az első részből vajmi kevés maradt meg az emlékezetemben. A fő irányvonalak megvoltak még, körvonalazódtak a karakterek, de a csavarok és az események elvesztek. Rég volt, azóta több száz könyvön átrágtam magam. Egyedül a benyomás maradt meg, hogy én mennyire szerettem ezt az új világot. Ezek után boldog tudatlansággal ültem neki az olvasásnak. A kezdetekben még eléggé reménykedtem, szórakoztatott, aztán rá kellett jönnöm, hogy én bizony már kinőttem ebből a könyvből. Elmaradt a katarzis, s csak bambán néztem ki a végénél a fejemből, hogy vajon mi történt. Nagy reményeket fűztem hozzá. Azt hittem, felelevenítem egy régi emlékemet, s megidézem az akkori önmagamat. Kellemes, nosztalgikus hangulatú olvasásnak szántam, de teljesen mást kaptam, szóval most elmondanám nektek, miként változtam meg az évek során, mik voltak azok a pontok, amik megmaradtak, s mely részeknél tört rám a csalódottság.
A történet kezdése egyben humoros, megdöbbentő és úgy egyben jellemzi az egész kötetet. A könyv első mondata a következő:
"Blue Sargent már számon sem tudta tartani, hányszor mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét."
Hoppá! Hamar kiderül, hogy szerencsétlen Blue-nak mindenki azt a sorsot jósolja, hogyha megcsókolja az igaz szerelmét, akkor azzal megpecsételi a srác sorsát. Ezzel a tudattal nőtt fel. Valószínűleg rém is éppúgy hatna ez a jóslat, int a főszereplőnkre: a kezdetekben görcsösen féltem volna tőle, rettegtem volna, mikor jön el a pillanat, majd ahogy idősödöm,, úgy épül be a mindennapjaimban, s mint intelem marad meg, de nem jelent potenciális veszélyt. Valószínűleg én is kicsit különcként viselkedtem volna, s én is elszigetelődöm a velem egykorúak társaságától. Blue a kezdetekben tökéletesen megfelelt annak a képnek, amit gondoltam róla. Egy ily mértékben őrült családban mindenki egy kicsit szabadabbnak érezné magát. Minden rokona úgynevezett Látó, ebből keresik a mindennapi betevőre valót is. Jósolnak a vendégeknek, családtagoknak, mindenkinek. Ők nem kontármunkát végeznek, hanem tényleg rendelkeznek ezzel a képességgel. Bluen kívül mindenki. Ez a történet alapfelállása: van egy lökött, egyedi család, akinek minden tagja szerethető, van egy különc lány, aki sosem csókolózhat, nehogy halálos kimenetelű legyen a dolog. S persze vannak titkok, amik az életüket övezi.
Ezután jönnek a képbe a Hollófiúk. No, itt volt egy apró, ám számomra annál jelentősebb hiba. Mind a címben, mind a fülszövegben a srácokra az egybeírt kifejezéssel hivatkoznak, ám a könyv lapjain a szóösszetétel nem létezik, ott csak Holló fiúk vannak. Egyetlen szóköz, mégis borzasztóan zavart, hogy most akkor melyik a helyes kifejezés. Igazából mindkettő érthető lenne. Külön is írható, hiszen ha az angol feliratot nézzük, ott is külön van, illetve, mint jelzőként használva a holló szót máris ez tűnik logikusnak. Ám itt a megnevezés nem egy átlagos jelző, mint a szép, okos vagy kicsi, hanem egy ragadványnév, sőt, egyfajta becenév, amivel az anglionbys srácokat illetik. Szóval igen, mindkettő lehetséges, ám én inkább az egybeírt verzió felé húzok. Jó lett volna, ha erre az apróságra odafigyelnek. Lehet, másnak szemet sem szúrt, ám engem zavart.
Szóval itt van a nagymenő négyes fogat, akinek a tagjai igazi egyéniségek. Meg kell, mondjam, imádom az olyan történeteket, amikbe ilyen fiúhordák vannak. Van azokban valami különleges, mikor a különböző személyiségek hosszú idő alatt összecsiszolódtak, s bajtársias, testvéri viszony alakul ki közöttük. Ez mindig nagy hatással van rám. Ezért szeretem a Silber sorozatot is, hisz abban is több srác összehangolt munkájáról beszélünk. Szóval, ha fiúcsapat is van, akkor nálam az a könyv már nyerő. A négy fiú közül nem tudnék választani, kit kedvelek a legjobban. Gansey lelkesedése, Ronan titkai és Noah megfigyelő jelleme is vonzott. Egyedül Adam az, akit már az első pillanattól kezdve nem igazán csíptem. Számomra ő végig egy akaratgyenge, hisztis kölyök maradt. Megértettem, mennyire rosszul mennek a dolgai, s hogy csak az ambiciózus hozzáállásának köszönheti, hogy még talpon van, de emellett nem állt másból, mint csupa haragból, féltékenységből és konokságból. Borzasztóan rosszul reagál a helyzetekre, mindenkit megbánt maga körül, ám senki nem veszi észre, mennyire manipulatív kis dög, aki csak a saját sebeit nyalogatja. Nem, egyáltalán nem volt szimpatikus, sőt, ahogy haladunk a történetben előre, egyre kevésbé értettem, mit esznek rajta a többiek.
A könyvet sokkal inkább a misztikum lengi körül, mint a fantasy. A Ley-vonalak a valóságban is jelen levő tézisen alapulnak, sokan hisznek benne. Rengeteg információ található róla neten, akár a magyarországi vonalakról is. Vannak bizonyított részei, ám engem nem győzött meg kellőképp, s talán pont emiatt, számomra unalmasnak hatott a regény nagy része. A könyv első felében abszolút semmi nem történik. Megismerjük a szereplőket, milyen érzések vezérlik őket, mik az álmaik és a céljaik, de ennyi. Igazi kaland nincs, csak bemutatószöveg, mely nagyon elvette a kedvem. Lehetségesnek tartom, hogyha érdekelt volna a téma, s nem tartanám merő érzékcsalódásnak, akkor jobban lekötött volna, de mint a családállítás, ez sincs hozzám közel. Természetesen az író kihasználta a vonalakban levő lehetőségeket, így nem csak egy botot szorongatva rohangáltak fel s alá a repedések mentén az erdőbe, mely az erózió következménye, hanem történtek velük megmagyarázhatatlan dolgok is. S itt válna érdekesebbé a történet, ha engedett volna minden tényező mögé betekinteni. Mivel olvastam már a második részt, így néhány eseménynek sokkal nagyobb jelentést tulajdonítok, mint amit a könyv fordított rá. Enélkül végképp elvesztettem volna az érdeklődésemet.
Ám voltak olyan dolgok is benne, amik képesek voltak arra, hogy meglepjenek, mint például Czerny és a hozzá fűződő dolgok. Egyáltalán nem emlékeztem rá, sőt, ki sem találtam az olvasás során, mi történt vele, így külön boldogság volt, hogy váratlanul lesújtott rám az igazság. Ez volt a kedvenc szálam.
A könyv viszonylag nehezen indul be, lényegi dolog csak az utolsó felvonásban történik. Ennek oka lehet az is, hogy egy hosszabb sorozatról beszélünk, s a szerző kellőképp elő akarta készíteni a terepet a továbbiakhoz. Legalábbis én ezzel magyarázom, s ezzel a tudattal próbálom kicsit fentebb húzni a fejemben az értékelését.
Csak hát nem egyszerű, ha még mindig találok benne nagyon zavaró dolgokat. Ilyen volt például Gansey neve. Értem, hogy kellett valami különleges, amit egy arisztokrata viselhet, de miért kellett egy ennyire hülyén hangzó, idétlenséget sugárzó névvel illetni szerencsétlen srácot? Most komolyan, szerintem borzalmas. A végén már csak D-G.-nek hívtam a fejemben, mert még az is jobban hangzott.
Tisztában vagyok vele, hogy sok, számomra negatív jelzőjét emeltem ki inkább a könyvnek, s vajmi keveset szóltam a jó oldaláról, de meg kell értenetek: ez az olvasás most nem csak az élményszerzésről szólt. Szerettem volna újra fiatal, könnyűgondolkodású gyerek lenni, aki még igazán hisz a csodákban, s nem zavarják a logikátlan tények, mert még nincs annyi tapasztalat a háta mögött, amitől kritikussá, s erősen érzékennyé vált volna. Nehéz volt számomra megtapasztalni ismételten, hogy már sosem leszek az a kislány, aki valaha voltam. Azt hittem, hogy ezzel az olvasmánnyal visszahozhatom, legalább pár óra erejéig, de nem volt lehetséges. Természetesen nyomokban még tartalmazom a régi énemet, hisz arra építve alakult a személyiségem az évek folyamán, s nem bánom, hogy megváltoztam, de gyászolom a gondtalan éveket, hogy már sosem lesz semmi olyan, mint régen volt.
Volt a fejemben egy kép, elvárások halma, melyek a régi tapasztalataimra építkeztek. Úgy érzem, ez egy hibás elgondolás volt, hiszen számíthattam volna rá, hogy mást fog belőlem kiváltani, mint öt évvel ezelőtt. Számíthattam volna, de örök gyermeki énem nem engedte, így csalódtam. Vannak a könyvnek jó tulajdonságai, például szerettem azt a könnyed humort, ami végig belengi, vagy azt, hogy nem minden rózsaszín és tökéletes benne, de számomra túlságosan komornak és unalmasnak bizonyult. Éreztem, ahogy gyülekeztek a fejem fölött az viharfelhők, ám nem az a fajta, ami megkönnyebbüléssel kecsegtet a fojtogató levegő ellen. Sokkal inkább az a fajta, ami elveszi a fényt, sötétségbe borítja a világot, dörög és villámlik, de nem ad megkönnyebbülést, mert az esőt nem nálunk ereszti ki.
Ám mindezek ellenére folytatni fogom a sorozatot, mert tudom, hogy a következő rész klasszisokkal jobb lesz. Ott már nincsenek unalmas, semmit érő körök, akciódúsabbak a jelenetek, beindul végre a sztori. Nem lappang, mint a Ley-vonalak.
A Hollófiúkat egy kevésbé sikeres felvezetésnek mondanám, mely sajnos nem volt már elég a felnőtt énemnek, de gyermekkorom örök kedvence marad.
"Az emberek akkor kiabálnak, ha nincs akkora szókincsük, hogy suttogjanak."
"Mindenki álmodik, csak vannak, akik elfelejtik az álmaikat."
"Vannak titkok, amelyek csak az arra érdemesek előtt mutatkoznak meg."
"- De azért biztonságos?
– Csak annyira, mint az élet."
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés ideje: 2012. december 10.
Terjedelem: 414 oldal
A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése