Akaratlanul.
Észrevétlenül.
De nem véletlenül. Kit Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna…
Ha nem Helena legjobb barátnőjével találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és másokra is gondolni.
Egészen addig, amíg fittyet nem hány az egészre.
Tarryn Fisher, New York Times sikerkönyves szerző lehet, hogy vagányabb nálad, de ezt nem dörgöli az orrod alá. Az első diplomáját a Roxfort Varázsló és Boszorkányképző Szakiskolában szerezte. Az emberi természet nagy tisztelője, egy hús és vér gonosz, mégpedig a Mardekár házból. A szíve sötét, de az olvasóit azért kedveli. Jelenleg Washingtonban él fiával és lányával.
Az év legizgalmasabb regénye a női útkeresésről és a szerelemről.
Szerintem a túlnyomó többség nevében szólok, mikor azt mondom, ezt a könyvet elsősorban cím alapján választja a moly olvasásra. A szerelem mindenhol egy kedves, lágy dolog, mely néha fájdalmas, de sosincs hozzá negatív jelző csatolva - pláne nem káromkodás. Egy erős, érzelmekkel teli regényt vetít az olvasó elé. Ezt az érzést a borító is fokozza. A kéz, mely a szívet markolja, meglehetősen bizarr, mégsem undorító. Jelzi, hogy itt a felszín alatt több van, mint amire mindenki első pillantásra gondol. Nem egy kamaszos lázongás lesz a középpontban, hanem egy lélekig hatoló történet, a maga furcsa módján. Nyers stílusban kapott romantikus sztori, mely akár igaz is lehetne.
Nekem ezt sugallta az egész. Meg kell, mondjam, mást kaptam, mint amire számítottam. Az általam leírtak részben igazak csak Tarryn Fisher könyvére, de ennél egyszerre több és kevesebb is.
A könyv egy álommal veszi kezdetét. Eléggé érdekes, mert túlságosan sok konkrét dolog hangzik el benne, ami egy álomban nem lehetséges - főleg nem az, hogy minden kis momentuma tisztán megmarad másnap reggel. Helenával mégis így történik. Maga az álom a barátnőjének a fiújáról, Kitről szólt. Egy elképzelt, közös élet, gyerekekkel az, amit a főszereplőnk megálmodott. Lehet ezt buta képzelgésnek vagy tudatalatti kivetülésnek is nevezni, de bármilyen jelzőkkel illetjük, abban megegyezhetünk, hogy nem valóságos. Ennek ellenére Helenát teljesen összezavarja. Az egész eddigi életét felborítja, próbál mindent az álomban látottakhoz igazítani. S itt álljunk is meg egy pillanatra.
Helena karaktere a kezdetek kezdetén egyáltalán nem volt hiteles. Nekem is voltam álmaim, melyek sokáig velem maradtak, csak úgy kattogtak tőle a fogaskerekek a fejemben, ám sosem emlékeztem a teljes egészre, csak részletekre, s ezekre építve gondoltam át újra és újra a dolgokat, míg le nem csillapodott bennem az érzés. Átrágtam, kiköptem és mentem tovább. Egy, maximum két napnál több ideig ez sosem tartott. Helenának a teljes életét megváltoztatja. Miután felébred, nem tudja megkülönböztetni, mi a valós és mi nem. Olyan dolgok kezdik el érdekelni, amihez eddig egyáltalán nem nyúlt, sőt, még csak nem is gondolt. A saját párját is elkezdi hanyagolni, mert annyira az álom hatása alá kerül. Akármennyire irracionálisan is ragaszkodik a tévképzeteihez, ezt még nem éreztem problémának. Aláírom, nem tetszett ez a fajta kezdés, egy picit sem, mert nem éreztem benne kellőképp a világot megrendítő fordulatot, amit Helena átélt. Hiszen itt még a karaktert sem ismerem, hát honnan tudtam volna, milyen messze áll tőle például a rajzolás. De ezeket képes voltam elfogadni. Helena egyéniség, aki több értelmet tulajdonít a dolgokban, mint amivel valójában rendelkeznek. Ám az, hogy sorra derülnek ki információk, s történnek meg események, amik az álomban voltak... Na, azt nem kellett volna!
Mi is az álom definíciója? A Tudásbázis a következőképp adja meg: "Az álom olyan tudatmódosulás, amelyben az alvás során emlékezeti képek és a képzeleti képek időlegesen összekeverednek a külső valósággal. " Kiemelném az emlékezeti képek kifejezést. Szóval igen, Helena csak és kizárólag akkor tudott volna egy ilyen álmot látni, ha előtte tudatában lett volna a hozzá szükséges információknak. Ez nem fordítva működik. Álmodok valamit, aztán kiderül, hogy ez mind színigaz. Helena látomásként kezeli a fantáziája szüleményét. Ne haragudjatok, de azt kell mondanom, hogy az írónő nagyon elrontotta a kezdést. Elgondolkodtatott, hogyha egy álmot sem tud reálisan kezelni, sőt, nem is tudja, hogy mi az, akkor lehet-e még ebből valami élvezhető-e. Vajon végig szürreális marad, vagy egy idő után észhez tér a könyv? Vajon érdemes folytatni? Végül úgy döntöttem, nem rakom le. Az előző könyv, amit olvastam, az Álmaim őrzője Kirsty Moseley tollából, enyhén szólva is megviselt. Két, egymást követő negatív könyvélmény már veszélyeztet, hogy olvasási válságba kerülök. Számomra így nagy volt a tét. Ám könyvet félbe nem szeretek hagyni, így végül folytattam, s két kezemet összetéve reménykedtem, hogy másszunk ki valahogy ebből a gödörből, amit magunknak ástunk meg.
Haladtam tovább, teltek a lapok, oldalak, s kezdtem meglátni a fényt. Természetesen az írónő is felhasznált pár bődületes klisét, amit nem tudtam szó nélkül hagyni: olvasás közben kezemet lendületesen leejtve párszor felkiáltottam, hogy "na, persze", "annyira éreztem", "jajj, ne máááááár". Ám lassan Helena elkezd felébredni, s rájön, hogy nem minden az álom. Neki van egy élete, amit úgy alakít, ahogy ő szeretne, s emiatt nagy lépésekre szánja el magát. Ettől a ponttól kezdve én is több érdeklődéssel olvastam a könyvet, s végre meg tudtam benne látni azt, amit a fülszöveg is ígért. Meg kell mondanom, tetszett, amit ott találtam. A történet egyre erősebb folyásba kapcsol, enyhén elszállt, de még tűréshatáron belüli csavarokkal, hogy egy szép végben teljesedjen ki. Az utolsó előtti fejezetnél elgondolkodtam azon, hogy hiába volt itt a nehéz kezdés, a későbbiekben annyira szépen kibontakozott, hogy megérdemli a majdnem maximális pontszámot, ám az írónő nem cáfolt rá a szememben felépített hírnevére: a befejezést is képes volt teljes mértékben hazavágni. Hittem a könyvben, úgy éreztem, hogy pozitív tapasztalattal fogom lerakni, erre behoz egy épp csak fejét felütő karaktert egy pár sor erejéig, amivel az egészet hazavágja. De komolyan. A felbukkanó ismert ismeretlen személye, s tulajdonságainak forrásai megint egy túlzómód elszállt rendszer része, ami minden pozitívumot feledésbe lök, hogy a végére csak a keserű szájíz maradjon. Értem, hogy Tarryn Fisher, az örök álmodozó, de jó lett volna eldöntenie, mit akar írni: egy klisés, semmitmondó történetet, vagy egy mély tartalommal bíró, komikus regényt. A két kategória nem keverhető. Nem lehet egyszer ez, másszor az. Nem szeretem a tudathasadásos könyveket. Nem és nem.
Szeretnék egy kicsit visszatérni Helena álmához és ébredéséhez. Egyetlen egy dologra volt jó ez az álom - bár még mindig állítom, hogy nem a megfelelő módon lett tálalva -; a fő karakterünk ráébred, hogy nem ismeri önmagát. Eddig csak sodródott az árral, s mindig azt cselekedte, amit mások vártak el tőle. Megfelelt neki ez az életmód, hisz tökéletes, nyugodt környezetben haladhatott előre a mások által kijelölt úton, mely számára is pont ugyanolyan kényelmes volt, mint azoknak, akik kitaposták előre. Ám az ember egyszer csak felébred, s körülnézve teljesen máshogy látja a dolgokat, mint eddig. Helenával is pont így történt. Lényegtelen, mi váltotta ezt ki, de elég erős érzelmeket hozott a felszínre ahhoz, hogy egy pillanatra megálljon, s két lépéssel messzebbről vegye szemügyre a helyzetét. Ez a felismerés sokunk életében eljön, s még több ember életében lenne fontos, hogy megtörténjen. Miután Helena levetkőzte a mások által elvárt követelményeket, felteszi a világ egyik legfontosabb kérdést: ki vagyok én? Bolyong. Keresi önmagát. Belekóstol az élet több területébe is, próbálgatja a határait, majd újra megáll s megkérdezni magától: Ki szeretnék lenni? S ekkor történik a nagy váltás a regényben, mely ragyogó napsugárként törte át a borús eget. Helena keresi a válaszokat, keresi önmagát. Nagy utat jár be, s talán még a végén sem találta meg igazán azt, amiben reménykedett. Véleményem szerint téves útra lépett, egy, a képzelete által megírt ösvényre. Ennél több rejtőzne benne, ami máshol, más mellett sokkal jobban kiteljesedett volna, hogyha esélyt adott volna arra, hogy teljesen felnyíljon a szeme, s egy régóta kergetett álmot végre eleresztett volna. Ám van egy lényeges különbség: ezt az utat már ő választotta, így megtalálta önmagát.
Az életben ezer és ezer ösvény közül választhatunk, melyikre lépünk. Sokat mások jelölnek ki, családtagok, számunkra fontos emberek, az iskolák, elődeink példája. Vannak, amiket mi magunk építünk fel, s tartjuk lehetséges opciónak. Bármelyiken haladunk is, legyen az a helyes vagy épp a helytelen, egy biztos: mi magunknak kell kiválasztani, mikor és hol akarunk lenni. Meg kell tartanunk lelkünk függetlenségét, mely segítségével bármikor áttérhetünk egy másik útra. Ez az igazi mondanivalója Tarryn Fisher könyvének.
A lehető legjobbkor csöppent bele az életembe ez a kötet. Nemrégiben magam is egy, az életemre kiható nehéz döntést hoztam, mely felforgatja az eddig megszokott valóságot. Az egész világomat kiforgatta a sarkából. Miután megléptem, azután is sokat gondolkodtam rajta, hogy jól döntöttem-e, megéri-e. Ez a könyv segített abban, hogy végre lecsillapodjanak az idegeim, s magabiztosan álljak az előttem levő dolgokhoz. Köszönettel tartozom neki.
Úgy tartják, hogy vannak olyan könyvek, amiket nem mi választunk, hanem ők találnak meg minket. Vannak helyzetek, mikor egy nem várt helyről kapunk visszaigazolást, s megnyugvást találhatunk ott, ahol nem is számítottunk rá. Tarryn Fisher könyve számomra pont ezt jelentette. A nehézségek ellenére lecsendesítette háborgó lelkemet, s segített, hogy magabiztosabban álljak az előttem levő feladatokhoz.
A Kapd be, szerelem! alapvetően egy romantikus történet, számomra mégsem ez került előtérbe. Az előre megadott felállás, miszerint egy álom képes megváltoztatni az életünket nem mozgatott meg, így szinte teljesen hidegen hagyott, hogy ezek ketten összejönnek-e, s ha igen, akkor hogyan. Számomra sokkal fontosabb volt az önmagát kereső lány mibenléte, hogyan jut el a kívánt célhoz. Voltak benne felesleges körök, nagyzolások, túlzások, mégis azt kell mondanom, pozitív élményként marad meg bennem. Az utolsó fejezetet pedig örökre elfelejtem, hogy a bennem felépített lelkesedést ne rombolja le holmi jött-ment alak.
Miután túllendültünk a nehezén, igazán megszerettem olvasni. Tetszett az írásstílus, hogy csak pillanatokba enged betekintést. Szerettem látni, ahogy Helena, mint nyers agyag kezdi el élni az életét, majd soronként ölt formát. Többször lett újragondolva, míg végül megtalálta a végleges alakját, ám pont ez a szép benne.
Eltévedteknek, örök bolyongóknak ajánlanám olvasásra. Ebben a regényben megtaláljátok azt, amit nem is tudtok, hogy keresnétek!
"– Megpróbálni megválni valamitől, amit szeretsz, olyan, mint vízbe fojtani magad. Szeretnéd megtenni, de ellenkezik a természettel, hogy ne vegyél levegőt. Követeli a tested; és az eszed is azt súgja, hogy szükséged van rá. Végül a felszínre törsz, és veszel egy nagy levegőt, mert képtelen vagy megtagadni magadtól a légzés alapvető szükségletét. A szerelemét. A heves vágyét."
"Ha gyakran ölelgetsz valakit, ismerős lesz az illata, amit a meghittség, közelség és vigasz érzésével társítasz."
"Egyvalamit megtanultam. Nem futhatsz el, hogy megtaláld önmagad. Saját magad mindig veled lesz, akárhova mész is."
"Valóban van hely a szívemben a megbocsátásra; de az életemben nincs hely egy olyan embernek, akinek folyamatosan szüksége van rá."
"Nem mindig azt akarjuk, ami megfelelő. Azt akarjuk, amit nem kaphatunk meg."
"Ki akar elbújni az igazság elől? Talán olyanok, akiknek túl sok jutott belőle. Vagy akiknek túl kevés. Vagy olyanok, akik túl felszínesek ahhoz, hogy értékeljék az éles határait."
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés ideje: 2018. május 4.
Terjedelem: 328 oldal
A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése