Niitaabell Világa: Ashley Woodfolk: Ami utánad maradt

A zene hozta össze Autumnt, Shayt és Logant. A halál akarja őket szétválasztani.
Autumn mindig is tisztában volt önmagával. Tehetséges művészpalánta, lojális barát. Shay két dologban definiálta személyiségét: az ikertestvérével, Sashával való kapcsolatában és a zene iránti rajongásban. Logan pedig sosem félt szerelmes dalt írni, ha a szerelmi élete éppen nem alakult túl fényesen.
De amikor mindannyiuk életében bekövetkezik a tragédia, a zene valahogy egyikük számára sem jelent vigaszt. Logan képtelen lekattanni a halott barátja vlogcsatornájáról. Shay úgy érzi, nem tud új tartalmat szolgáltatni zenei blogjára. Autumn pedig olyan üzeneteket ír, amelyekre már sohasem kaphat választ.
Mindannyian azon tűnődnek, mi lett volna, ha ez nem történik meg. De mivel megtörtént, arra a kérdésre kell választ találniuk, hogyan tovább…

Nagyon szeretem a GABO kiadó színes palettáját, mindig találok a kínálatukba valami újat, valamit, ami felpezsdíti a lelkem, újult erővel ruház fel vagy épp gondolkodóba ejt. Nem csak tartalmilag, hanem külsőleg is szép olvasmányok, mely a polcom nagy kincsei. Ashley Woodfolk Ami utánad maradt című könyvéről semmilyen előzetes információm nem volt. Egyszer csak egy hirdetésben szembe jött velem, s akkor már majdnem, hogy a boltok polcain sorakozott. Mivel hatalmas a várólistám, így nem vesztegettem rá fölös pillantásokat, tovább is léptem. Aztán újra felbukkant, újra és újra, s addig jött velem szembe, míg tüzetesebben meg nem vizsgáltam. Zene, barátság, gyász. A fülszöveg alapján ebből a háromból áll ez a könyv. Sok bőrt megélt témák, amikből nehéz újat mutatni, de mégis... volt valami benne, ami nem hagyott nyugodni, így muszáj volt elolvasnom. A tudatalattim nagyon érti, mire van szükségem, az biztos. Magam sem hittem, hogy ilyen mély érzéseket fog belőlem kicsalogatni.

Bevallom nektek, mielőtt nekiálltam egy kicsit elbizonytalanodtam. A könyv hátulján, legalul szerepel egy aprócska mondat, ami kételkedést keltett bennem. Ashley Woodfolk neve nagyon ismeretlenül csengett, mint kiderül azért, mert első könyves szerző. Nem ezzel volt gondom, hiszen sok, még kezdő író alkotását olvastam már el, s vannak közte nagyon jók. Inkább a foglalkozása volt az, ami kiváltotta ezt az érzést: gyermek és ifjúsági könyvek marketingelése. Ez egy nagyon szép szakma, én magam is szívesen ügyködnék benne, ám sajnos sokszor téves elképzeléseket generál. Azt hisszük, hogy azért, mert valamit ajánlunk, mi magunk is tudunk alkotni. Mindenkiben felmerül az ötlet, hogy ő maga is írhatna könyvet, s az ilyen külső hatások miatt születnek meg azok a firkálmányok, melyeket még bőven lett volna hova fejleszteni, mielőtt nyomdába kerül. Emellett volt még egy számomra aggasztó gondolat: első témának ez nem túl erős? Vannak nehéz témák, melyekhez nem elég, ha az ember átélte. Ahhoz, hogy élvezhetően, üzenetet közvetítő módon tudja visszaadni azt, amit szeretne, szükség van tapasztalatra. A gyász kérdése pontosan ilyen. Nem szeretem, ha az első könyves írók rögvest ennyire erős témákhoz nyúlnak, mert sokszor kiforratlan lesz a tartalom. Még nem találták meg a hangjukat, érződik, hogy meg-megremeg a kezük írás közben, s tudjuk, hogyha kicsit várt volna vele, akkor egy sokkal fantasztikusabb regény lett volna belőle. Ennél már csak az LMBTQ könyvek a kétségesebbek, mint első iromány.

De természetesen azért oly mértékben nem tántorított el a tudat, az Ami utánad maradt is megérdemelte tőlem a teljes esélyt, ezért nyitottan álltam hozzá. Egy szép délután, munka utáni pihenésképp leültem a kanapéra, s felütöttem a könyvet. Az első mondatok után olyan gombóc képződött a torkomba, mely még most sem tudott igazán eltűnni. Végig velem volt a fojtogató érzés, a könyv utolsó soráig, s még azon is túl. Ezt a nyers élményt, amit kaptam tőle, nem fogom hamar elfelejteni. Már az első bekezdésnél megragadta a szívemet, s csomót kötött a mellkasomra. Beette magát a tudatomba, s nem volt menekvés. Sokszor le kellett tennem a könyvet. Mostanában sok minden megváltozott az életemben, s még nem igazán találtam meg az optimális időbeosztást, így az olvasásra kevesebb időm jut egyelőre, ám volt, mikor a rászánt időt is lerövidítettem, mert muszáj volt egy kicsit letennem, hogy át tudjam gondolni. Legszívesebben fogtam volna magam, s lementem volna futni, mert a sport segít feldolgozni a nehezebb dolgokat. Félre ne értsetek. Nem ennyire rossz volt, még csak dramatikusnak sem mondanám igazán. Pont ellenkezőleg. Olyan érzelmeket szabadított fel bennem, s végtelen mennyiségű empátiát, amire nem hittem volna, hogy képes vagyok. Minden kétségem ellenére imádom ezt a könyvet.

Az Ami utánad maradt középpontjában a tragédiák állnak. Három, nagyjából egyidős fiatal, három különböző személyiség, különböző érdeklődési körrel, három különböző módon, egymástól függetlenül elment. Mindig borzasztó hallani, ha valaki életét veszti, főleg, ha az az ember közel állt hozzánk. Ha fiatalon hagyott itt minket, még kétségbe ejtőbb a helyzet, hiszen még igazán el sem kezdett élni, mielőtt véget ért. S ez nem csak a család számára nehéz, hanem a barátoknak is. Ezen regény esetében három tinédzserrel ismerkedünk meg, akik mind valaki elvesztettek, aki közel állt hozzájuk. Autumn, Shay és Logan története teljesen különbözik egymástól. A gyász más és más szintjeit járják végig, de a fájdalmuk azonos. Régen a zene összehozta őket, még ha nem is voltak mind szoros viszonyba. A halálesetekkel a dallam megtört, szaggatottá vált, s már nem nyújtja azt a biztonságos közeget, mint eddig. Vajon visszatalálnak hozzá? Vajon tudják folytatni az életüket ott, ahol abbamaradt? Az Ami utánad maradt című könyvben mindenre választ kapunk. A szerző tüzetesen járja végig a témákat, feszegetve a határokat, de még sem erőltet a karaktereire olyan boldog véget, amire még nem állnak készen.

Ashley Woodfolk igazán tehetséges, s biztosan kiváló csapat áll mögötte. Mindössze két ponton érződik csak az, hogy kezdő írópalántáról beszélünk, méghozzá a történet tartóoszlopaiban. Úgy érzem, hogy a szerző már elsőre nagyot akart alkotni, s bár ezt megtehette volna az általános keretek között is, mégis átugrott egyfajta határt a középpontba helyezett három fiatal elképzelésével. Számára nem volt elég, hogy három átlagos embert kiemeljen a tömegből, akik valahogy kötődnek a zenéhez, inkább csavart még rajta egyet, s kiválasztott egy ázsiai lányt, egy fekete ikerpár egyik felét és egy természetből fakadólag rikító vörös hajú homoszexuális beállítottságú fiút. Szeretem a sokszínűséget, de ebben az esetben soknak éreztem. A két lány simán lehetett volna városból való, mert a nemzetiségekre jellemző tulajdonságokból abszolút semmi nem jelent meg a külső formán kívül. Néha olvasás közben teljesen meglepődtem, mikor újra feljött, hogy ők máshonnan valóak, mert annyira beleolvastak a tömegbe. Félre ne értsetek: nem zavar, s nem bánom, hogy meg lettek különböztetve, csak tényleg, teljes mértékben szükségtelennek tartom, s hogy mind a három fiatal kiugróan különbözik az őket körülvevőktől, az már egyenesen túlzás. Mostanában sok LMBTQ könyv akad a kezembe, pedig egyik sem volt tudatos választás. Itt sem néztem annyira utána, hogy lássam, ezt a témát is érintjük. most már abszolút nem zavar, hozzászoktam a jelenlétéhez. Mindig is befogadóan álltam a témához, ám visszatérnék ahhoz a kijelentésemhez, hogy egy elsőkönyves írónak ez azért sok. Mindent, tényleg mindent bevetett, ami az eszébe jutott, hogy kiugró könyvet alkosson, s pont emiatt fog elsüllyedni a többi között: annyira egyéniség akar lenni, hogy az már klisének számít. Szerencséje az írónőnek, hogy ennyire tehetséges, s hogy tényleg képes helyén kezelni az általa felhozott témákat, mert így, a fűszerezésül használt attitűdökkel sem nyomja el a történet valódi tartalmát.

A másik pont, ahol érződik, hogy még csak most bontogatja a szárnyait, az a kor és a zene kapcsolatánál érezhető. A zenéhez való viszonyukat és elért sikereiket tekintve a három főszereplőnk sokkal inkább tűnik 24 éves körülinek, mint 17 évesnek. Furcsa, hogy kiskorúak még, középiskolába járnak, de mégis már ekkora pályát befutott a központi együttes a Unraveling Lovely. Voltak apró elejtések, hogy csak ennek a közösségnek jelent ennyit a banda, hiszen a koncertjükön is jó, ha voltak anno százan, de attól még nincs jól időben elhelyezve. A történet sokkal hitelesebb lett volna egy kicsit idősebbekkel. Nem is értem, miért erőltette a szerző a kiskorúságot ily mértékben. Ha mondjuk csak az egyikőjük lett volna, mondjuk Tavia, akkor sokkal jobban összeállhatott volna a kép. Itt még fejlődni kell a szerzőnek, de nagyon jó úton jár. A zene számomra mindig egy kicsit érzékeny pont. Mivel én nem vagyok nagy zenész, így más dolgokra figyelek fel, mint azok, akiknek az életükben fontos szerepet tölt be.

Amiket az előbb felsoroltam, igazából csak apróságok, melyek nem rontanak a könyv értékén. Szerettem volna megjegyezni, hogy én így látom, ezért osztottam csak meg veletek. Egyáltalán nem mondanám hibának őket. Ettől még végig élvezhető, s talán nagyobb odafigyelést is kíván az olvasótól.

A legjobban azt szerettem ebben a könyvben, hogy valóságos. Nem ferdíti el az érzéseket, hagyja az elveszettség, a hiány, a düh érzését tombolni, és hagyott mindenkit a saját tempójában haladni. Se a karakterekre, se az olvasóra nem kényszerít rá semmit. Vannak benne érdekességek, mellékszálak, melyek folyamatosan fenn tartják a figyelmet, de sosem vonják el a központi témáról. Az egész könyvet átlengi a gyász, a bűntudat, az elveszettség érzése, mely a jó pillanatokban is ott van. Nem azt mondja, hogy a gyász feldolgozásával minden ugyanott fog folytatódni, mint ahol abbahagytuk, hanem azt, hogy meg kell tanulni ezzel együtt élni, mert könnyebb lesz, de sosem fog igazán eltűnni. A szereplők nem játszanak rá, nem használják ki a helyzetet, csak megpróbálnak napról napra túlélni. Ha valaki örökre elmegy, akkor az itt maradt szeretteiben kérdések maradnak. Rengeteg kérdés, amire választ sosem fog találni. Legtöbb esetben a bűntudat is felüti a fejét, még akkor is, ha semmit sem tehettünk volna azért, hogy ne történjen meg a tragédia. Felnőttként az ember máshogy dolgozza fel a halált. Több tapasztalat áll már mögötte, s mindig van valami, amivel muszáj foglalkoznia, nem teheti meg, hogy elhanyagolja, így a feldolgozási folyamat is más. Tinédzserként viszont sokkal erőteljesebben érjük meg. Nehezen találjuk utána, mit is kellene tennünk, hogyan kellene viselkednünk. Bármely korban fel lehet venni a gyász miatt rossz szokásokat, illetve alakulhatnak ki káros állapotok. Az írónő nagyon sok példát felhoz ezekből, s úgy érzem, nagy szükség volt erre a könyvre már. Nagyon kevés ember tudja, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Nem tudják, miként lehet feldolgozni. Rosszul érzik magukat, akár megvetéssel szemlélik az életüket, ha nevetni mernek, vagy egy pillanatig jobban érzik magukat. Egy olyan ember esetében, aki mögött még nincs kellő tapasztalat és nem tudja, hova tart, még inkább nehéz, hiszen azt az utat is elveszti, amin eddig bóklászott. Szükség volt rá, hogy végre valaki írjon egy igazán őszinte könyvet a halálról, ahol minden következmény a helyén van kezelve. Nagy segítség lehet ez sokak számára.

A könyvben fontos szerepe van a zenének. Féltem, hogy ezt valamilyen direkt módon fogja az olvasó képébe nyomni, amely negatív hatással lesz a fő cselekményszálra, de szerencsére nem így volt. A zene végig támogatóként volt jelen a fiatalok életében. Egyszerre segítette és bántotta őket. Mindegyikőjüknek mást és mást jelentett, s a maga módján használta a felépülési folyamatban. Nekem nagyon tetszett a történet legvége. Csodálatos gesztus, tele mély tartalommal. S talán számomra az volt a legfontosabb, hogy a könyv nem úgy ér véget, hogy mindenki úgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. Esetleg egy kép emlékezteti a szeretett barát, testvér elveszítésére, hanem csak megmutatta, hogy ott van a fény, ami felé tartani kell, s bár még hosszú az út, járható.

Ami utánad maradt, fájdalmas.

Ami utánad maradt, szilánkos.

Ami utánad maradt, elveszett.

Ami utánad maradt, nélküled értelmetlen.

Ami ezután belőlünk lesz, más, mintha itt lennél.

Egy pillanat alatt megváltozhat a jövőképünk. Egy pillanat alatt romba dőlhet az életünk. Egy pillanat is elég ahhoz, hogy elveszítsük önmagunkat. S hosszú folyamat, hogy újra lélegezni tudjunk.

Ashley Woodfolk központi témája a halál és a gyász. A maga valóságában ír a fájdalomról, az elveszettségről, s arról az űrről, ami bennünk keletkezik, mikor egy számunkra fontos személy örökre elmegy. Csodálatos alkotás, de nem könnyű olvasni. Könnyed stílusban írt, mégis sokszor érzi úgy az olvasó, hogy szünetet kell tartania. A gombóc a torkában végig ott marad. Tartottam magam. Teljes empátiával fordultam a szereplőkhöz. Sokszor érintettem meg olvasás közben a borítót, simítottam végig rajta, hátha a karaktereket is ezáltal elérhetem, és egy kicsit vigasztalhatom. Régen eltemetett, rosszul kezelt érzéseket hozott fel bennem. S a legvégén, mikor halványan elkezd derengeni a fény, akkor csordultak ki az első könnycseppek a szememből. Egyszerre voltam boldog és szomorú. Erős és megtört. Az Ami utánad maradt mély érzelmeket hozott ki belőlem. Gyógyír volt sajgó lelkemnek.

Mélységesen erős történet a halálról, a gyászról és a feldolgozásról, melyet minden tizenhét éves fiatallal elolvastatnék. Egy olyan könyvről beszélünk, melyben a felszín alatt rengeteg dolog kavarog. Kötelező olvasmányként is el tudnám képzelni.

Az első véleményem a könyvről a következő volt:

"Az égen található összes csillag sem lenne elég, hogy igazán értékelni tudjam. "

Ez az érzés nem változott. Sokkal többet adott, mint amire számítottam, amit elvártam. Olyan közel került hozzám, amennyire könyv ritkán szokott. Nem csak egyszerűen kedvenc lett. A polcomon, a szívemben, az életemben is kiemelt helyet kap. Mert megérdemli.

Ha készen állsz rá, akkor engedd, hogy Ashley Woodfolk összetörjön, darabokra szedjen, majd megmutassa, hogyan építsd újra magad. Ami utánad maradt meg fog változtatni. Higgy nekem!